Az elmúlt héten olvastam, hogy a minisztériumi rendelet értelmében 8,50-ről 9,50-re emelték az érdemösztöndíjhoz szükséges tanulmányi átlag alsó határát a közoktatásban. Sokan, sok helyen adtak hangot a csalódottságuknak, felháborodásuknak. Ezt most nem is szeretném firtatni, vitatni, hisz tanulótól, iskolától is függ, hol kezdődnek, hol végződnek a jó jegyek.
Arról gondolkodtam el, ki a jó, ki a rossz tanuló… Iskoláskoromban egyértelmű volt, a tanítótól, tanároktól tanultuk el, hogy vannak rossz tanulók az osztályban, de mintha nem járna nekik ugyanolyan bánásmód, mint a jó tanulóknak. Tapasztaltuk, hogy sokszor ezekkel a diákokkal nem is törődtek a tanárok. Ültek szépen a hátsó padban, s minden elvárás az volt irányukban, hogy lehetőleg meg se szólaljanak, ne zavarják az órát. Felnőttként visszagondolva (kicsit) elfog a lelkifurdalás, hogy akkor még elhittem, ők kevesebbet érnek. Emellett el is szomorodom szentimentálisabb perceimben, hisz eszembe jut: nekik sosem volt sikerélményük az iskolában. Ők nem tudtak úgy hazamenni az évzáróról, ahogy jómagam szoktam: ha jutott volna, kaptam volna diplomát, jutalomkönyvet.
Szerettem iskolába járni. Vagány évek voltak, s úgy érzem, egy-két plusz dolog még bele is fért volna a programomba. Nem tudom, elmondható-e ez a mai diákokról. Nem tanítok, habár tanárnak készültem, s iskoláskorú gyerekem sincs. Ismerősök példáján látom, hogy menetközben valahogy eltűnt egy kategória: a közepes tanulók, akik szintén ügyesek, okosak, csak kicsit többet kell biztatni őket – ők nem fognak soha érdemösztöndíjat kapni a jelenlegi törvények szerint. Most hajlamosak vagyunk csak a jókat látni, s aki nem színtízes tanuló, azzal már baj van. Valamiért nem tudjuk elfogadni, hogy ez most csak nyolcas lett, pedig ez előfordul néha. Sok mindent várunk, elvárunk a tanároktól, tudom. De valóban sok múlik azon, ők hogyan tudják tanítani, nevelni a gyerekeinket úgy, hogy sikerélményük is legyen, jegytől függetlenül.
„Ahhoz, hogy ne a katedra magasából, hanem embertársként tudjon hatni a formálódó kamaszokra, le kellett bontani a hagyományos pedagógia korlátait” – olvassuk Márton Árontól, akinek ma, február 12-én ünnepeljük püspökké szentelésének 83. évfordulóját. Áron püspök ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy az iskola feladata rámutatni, hogy a tudás, a műveltség milyen előnyökkel jár. Mindezek mellett talán kezdetnek elég, ha nem jegyekben, végletekben gondolkodunk. Lássuk meg a jegyek mögött az embert, a gyermeket, akinek talán kicsit sok a harmadik pluszóra egyetlen délutánra.
Márton Áron bérmál Martonfalván (1972)
Az írás megjelent a Vasárnap február 13-i számában.
