Van egy jó állás: a világ legnehezebb munkája, de azt mondják, megéri a fizetség. Tudni kell, hogy az elején, a szakmai leírásban általában nem tájékoztatnak a nehézségekről, az át nem aludt éjszakákról, a testet időnként komolyan megterhelő fizikai megpróbáltatásokról, a sokszor önkéntelenül is az egekbe ugró magas vérnyomásról. Pedig sokat kell cipelni, sokszor kell gusztustalan foltokat pucolni, sokszor muszáj sírni, hogy megkönnyebbüljünk. Széles körű tudást igényel a szakma: kicsit ápolóknak, kicsit állóképesség-szakértőnek, kicsi pedagógusnak, kicsit ínyencekre szakosodott séfnek és kicsit gyors, praktikus takarítónak is kell lennünk. Elvárás az elképesztően türelmes személyiségtípus. És tanulékonyság. Alázatra való képesség. Empatikusság. Szavak nélkül is értenünk kell a másik vágyait, igényeit. Pihenőszünetre hosszú évekig nem mehetünk, teljes, mindent magunk mögött hagyó szabadság pedig soha nincs. Ez az állás egy életre szól. Nem pénzben fizetik: ha jól csináljuk, feltétel nélküli szeretetet, egy élet kibontakozásának felvigyázását, megsegítését kapjuk érte.
Aztán van egy másik állás: ott is lehet fejlődni, szellemben, akár fizikálisan, tanulni önmagunkról, szinte bármikor el lehet menni szabadságra, megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy néha lebetegedünk. Hogyha elegünk van: váltunk, kiszállunk vagy kis időre visszavonulunk. És pénzben fizetik. Még a pihenést is. Társadalmunk jelenleg ez utóbbit támogatja. Mert könnyebb. Mert nincs benne ideiglenes önfeladás, meghasonulás, önmagunk újratanulása, mint az előbbiben. Ezzel megtanuljuk a fejünket a víz fölött tartani, míg előbbivel megtanulunk úszni a mély vízben. Társadalmunk mára elfelejtette, hogy a szülőségben, családban tanulunk meg szeretni. Aztán ezt kamatoztatjuk odakint, mindenütt máshol. De mi felcseréltük. Kielégítő örömérzetet várunk a munkától, közben mi adjuk le oda tartalékainkat, és üresen érünk haza a családhoz. Aminek életfenntartó értékét, elsődlegességét valamiért elfelejtettük. Társadalmunk ma a termelés, a külső megfelelés felé terel, mi pedig, az egyre szűkösebbre fogott szeretetidő hiányában egyre üresebben állunk újra és újra munkába.
Van egy jó állás, de elfelejtettük, hogy ez a legnehezebb és a legfontosabb. Elfelejtettük, hogy megtelt, egész lelket nem termelésért, szakmai elismerésért, hanem csak feltétel nélküli szeretetért kapunk. Családban.
