Mi foglalkoztatja napjaink tudós jezsuitáit? Hogyan segíti tudományos munkásságuk jezsuita szolgálatukat? A magyar jezsuita rendtartomány körkérdésben kereste a választ a doktori fokozattal rendelkező vagy azt rövidesen megszerző magyar jezsuitákat megszólaltatva.
BARTÓK TIBOR SJ
teológiatanár, Pápai Gergely Egyetem
Két évvel ezelőtt azt kérték tőlem a Gregorianán, hogy teológiai antropológiát, vagyis embertant tanítsak. Az antropológia tanítása révén nagy jezsuita elődök – Alszeghy Zoltán, Maurizio Flick, Luis Ladaria – nyomdokaiba kellett lépnem, akik nemcsak tanították ezt a tárgyat, hanem ők maguk voltak a megalkotói az egyetemünkön 1970 és 1990 között. Az ő nemzedékük a Teremtés könyvéből jól ismert istenképiség (Ter 1,26–28) fogalmát Krisztus, a láthatatlan Isten képmása (Kol 1,15) fényében olvasta újra. A Gaudium et spes kezdetű zsinati dokumentum híres 22. pontjára alapozták az emberről szóló teológiai gondokodást: „Az ember misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában világosodik meg igazán.” Krisztus, az új Ádám az, aki az Atya szeretetének titkát kinyilatkoztatva „teljesen feltárja az embert az embernek”. Az én kiindulópontom is ugyanez. De számos inspiráló gondolatot találok Romano Guardininek a személy misztériumát magyarázó műveiben, Henri de Lubac természet és természetfölötti kapcsolatát elmélyítő írásaiban vagy a kortárs filozófusnő, Chantal Delsol társadalomkritikai esszéiben. Alszeghyék idejéhez képest más időket élünk.
A zsinat utáni éveket teológiai lelkesedés, s egyfajta naiv bizalom jellemezte a világgal folytatott párbeszédben, az embertant illetőleg is. Ma azonban más a helyzet. Egy gyökereit vesztett nyugati gondolkodás, s egy végletekig technicizált, azaz poszthumán emberkép és kultúra kihívásai között fordulunk a bibliai alapok és beteljesedésük, Krisztus felé.
Az említett gondolkodók mellett egyre inkább Szent Ágoston válik számomra időszerűvé, aki az 5. század elejétől fokozatosan összeomló római birodalom és kultúra romjain tudta megfogalmazni az istenképiség egyik legszebb parafrázisát: „Magadnak teremtettél minket, [Uram,] s nyughatatlan a mi szívünk, amíg benned meg nem nyugszik.”
HARAI LEVENTE SJ
filozófus, Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola
A kortárs filozófiai kérdések közül elsősorban az érdekel, miként ragadható meg a modern ember valóságtapasztalata egy olyan korban, amely egyszerre él át robbanásszerű technikai fejlődést és egzisztenciális bizonytalanságot. Különösen fontos számomra Charles Taylor modernitáskritikája és Hartmut Rosa szociológus rezonanciaelmélete. Taylor szerint a modern társadalom válsága az instrumentális ész uralmában és az értékhorizontok elhalványulásában áll: a világ eszközzé válik, az én pedig elveszíti dialogikus beágyazottságát. Hartmut Rosa ezt a tapasztalatot a „rezonancia” fogalmával próbálja megragadni: a világ akkor valóságos számunkra, ha megszólít, ha válaszolni tudunk rá, és ha a kapcsolat kölcsönösen átalakító. E kérdések nem pusztán társadalomelméleti problémák, hanem ontológiai súlyúak: mi a valóság természete? A modern kvantumelmélet – különösen a megfigyelő szerepének hangsúlyozásával – azt sugallja, hogy a valóság nem teljesen független a relációktól.
A világ nem puszta objektumhalmaz, hanem viszonyrendszer, ahol a megfigyelés és a kölcsönhatás alapvető. Filozófiai értelemben ez a szemlélet ahhoz a gondolathoz vezet, hogy a lét viszonyulás.
Mindenek alapját a szellemi lét kérdése képezi: vajon a tudat és a jelentés a valóság mellékterméke vagy annak mélyebb dimenziója? Lehetséges-e a modern tudomány és a klasszikus metafizika párbeszéde? Úgy gondolom, hogy a modernitás válsága végső soron nem csupán kulturális, hanem ontológiai természetű: annak újragondolása, hogy miként létezünk a világban, és hogyan szólít meg bennünket a valóság.
HESS ISTVÁN SJ
teológus
Szent Ignác sebesülése után, a sikertelen szentföldi letelepedés kudarcában elhatározza, hogy „egy ideig tanulni fog”. Meghívottsága formáját kellett megtalálnia, mert a kor modelljeiben csak részben ismerte fel saját küldetését, az apostolok módján élő papságot. Ha „segíteni akarja a lelkeket”, a szentségek nélkül aligha teheti a „magis” szellemében. A ma divatos „misztagógia” fogalom ismerete vagy használata nélkül is ott van Szent Ignác és nyomán az első társak életében a felismerés: „hogyan fedezhetjük fel az Isten működését az Egyház életében, és hogyan működhetünk Vele együtt a legteljesebb módon”. Az első társak számára a „Lelkigyakorlatok” – az Egyház hitében olvasott Szentírás – a „legkiválóbb” eszköz.
Különösen fontosnak tartom a liturgia ama formájának tanulmányozását, amelyet Szent Ignác ismert és gyakorolt.
A szentmise magában hordozza a lelkigyakorlat struktúráját. A napi szentmise, az arra való készület, a szentmisében kapott indítások nélkülözhetetlenekké váltak a Társaság életmódjában és küldetésében. A liturgikus év, az Egyház által adott lelkigyakorlat, amely tagjait egyre inkább Krisztus vezetése alá helyezi, szolgálattá téve életmódjukat. A jezsuita lelkiség eme dimenziója foglalkoztat a gyakorlatban is, hogyan találhatunk vissza a Szent Ignác által gyakorolt jezsuita útra a mai világban.
HÓDSÁGI KRISTÓF SJ
fizikus
Kutatófizikusi pályáról váltva kezdtem bele a szerzetesi képzésbe – éles kanyar a fizika természettudományos világából a filozófia gondolatvilágába megérkezni. De amikor fordul a tekintet, új érdeklődések tűnnek elő, és a már megtett út segít lendületesen belevágni az újonnan felismert témákba.
Az egyik ilyen téma, ami foglalkoztat, a szavak élete. Ahogy korról korra a fogalmak jelentése finoman alakul: kialakul egy-egy új felismerés hatására vagy átalakul egyik szerzőtől a másikig. Kitágul, leszűkül, megváltozik.
A legújabb kori hermeneutika szerint amikor megértünk egy régi szöveget vagy egyszerűen csak megértjük egymást, akkor új jelentések születnek. Az értelmezés tehát alkotó folyamat és életadó is, mert a jól és jókor elhangzó szavak képesek új életet adni az embernek. Szóval ez az élet foglalkoztat most. Mitől lesz az élet forrása az emlékezés, hogy nem zár börtönbe a múlt története? Hogyan válnak egy közösség életévé például az evangélium szavai? Mitől lesznek emberi szavak örök életet adó igévé? A filozófián messze túlmutató kérdések, de ott húzódik mögöttük a nyelv csodája: hogy az eltalált szavak tényleg segítik a kapcsolódást önmagunkhoz, másokhoz, Istenhez.
KORONKAI ZOLTÁN SJ
történész
Másfél éve vagyok plébános Miskolcon, ezért főként az foglalkoztat, hogyan lehet minél jobban evangelizáló egy plébánia. Sokat olvasok erről, hogy minél szélesebb látőkörű háttértudást kapjak a gyakorlati megvalósításhoz. Áttanulmányoztam Benedek pápa, Ferenc pápa és Leó pápa több megnyilatkozását a lelkipásztori munkáról, a missziós küldetésről, de olvastam az ősegyház gyors terjedéséről is. Kerestem működő modelleket, azok sikerének okát. Részt vettem az egyik ilyen modell, az Alpha-kurzus angliai képzésén.
Olvasmányaimat, meglátásaimat és tapasztalatomat a plébániai közösségben szeretném kamatoztatni, az egyházközség tagjaival együtt.
Ez a munka tölti most ki a mindennapi feladatok mellett az időm nagy részét. Ritkán alkalmam jut másféle tudományos munkára is. Miskolcon szervezünk egy sorozatot, a Jezsuita estéket, amelynek keretében nemcsak az evangelizáló plébániáról beszéltem, de tartottam tudományos ismeretterjesztő előadást is az egyház társadalmi tanításáról. Emellett továbbra is foglalkozom Kerkai Jenő SJ munkásságával, amelyben doktori tanulmányaim idején mélyedtem el. Most éppen a legutóbbi Kerkai-konferencia nyomán született cikket szerkesztem. Ez már csak azért is érdekes, mert az evangelizáló plébánia koncepciójához is szorosan kapcsolódik, hiszen Kerkai Jenőnek meghatározó szerepe volt az egész társadalom, és különösen a fiatal keresztények aktivizálásában.
KOVÁCS GYÖRGY SJ
művészettörténész
A Pápai Gergely Egyetemen 2018 júniusában szereztem licenciát egyházi kulturális javak szakirányon (Facoltà di Storia e Beni Culturali della Chiesa). Doktori védésem 2021 novemberében volt ugyanott.
A disszertációmban franciaországi, flamand és angliai kódexekkel foglalkoztam. Kutattam, milyen üzenet rajzolódik ki a szövegek és a miniatúrák összjátékából. Az érdekelt, hogy a hívő emberek miként tekintettek az oltárra mint az imádság helyére.
Innen a disszertációm címe: Introibo ad altare Dei – Belépek Isten oltárához. A doktori oklevelet épphogy kézhez kaptam, amikor elkezdődött a noviciátus, s ez nagy változást hozott az életemben. 2025. január eleje óta vagyok a miskolci gimnáziumunk iskolalelkésze, ami szintén egy új terep. Tanári vagy szülői lelkinapokon, iskolai órákon – kellő óvatossággal – vetítettem képeket, különböző alkotásokat, kódexeket, és igyekeztem bemutatni, milyen mély spirituális üzenete van ezeknek a műveknek. Nagyobb léptékű volt az a 3×45 perces előadás, melyre a budakeszi domonkos nővérek kértek fel 2025 végén. Publikálásra, illetve az olaszul készült írásaim fordítására jelenleg nem találok időt, de azért nem adom fel.
PATSCH FERENC SJ
teológus, Pápai Gergely Egyetem
Ha az a kérdés, hogy mostanában „tudományos szempontból” mi foglalkoztat, akkor nem evidens a válasz, mivel az egyetemi élet – minden látszat ellenére – nagyon sok zavaró tényezőt és szétszórtságot hoz magával: folyamatos egyensúlyozásra van szükség az előadáskészület, a szemináriumi beadandók javítása, a vizsgáztatás, a konferenciafelkérések és a határidős publikációk elkészítése, valamint a doktori- és szakdolgozatfejezetek olvasása között (hogy az adminisztrációról és a tanszéki gyűlésekről ne is beszéljünk).
Ha azonban magamba nézek, nagyon is pontosan tudom, hogy mi érdekel. Pillanatnyilag négy nagyobb projekten dolgozom:
- egy a diákoknak szóló előadásjegyzeten a „boldogság teológiájáról” (science of happiness + filozófusok a boldogságról + a teológia boldogságfogalmai [öröm; Shalom; Beatitudo], amely idővel talán nagyobb közönség érdeklődésére is számot tarthat);
- egy eléggé előrehaladott állapotban lévő kéziraton, amely a „teológia fejlődésének” (felettébb ambiciózus) témájáról szól;
- egy, az „egyház jövőjéről” szóló cikksorozaton, amely kéthavi rendszerességgel jelenik majd meg egy olasz nyelvű online akadémiai folyóiratban;
- és végül – ez a szívem csücske – egy, a szemlélődő imáról szóló szövegen.
SÓTI JÁNOS SJ
teológus
Plébánosként szolgálok a délvidéki Beodrán, munkámba beemelem a jezsuita értékeket.
Mivel doktoráltam fundamentális teológiából a Sapientián, a civil hitoktatókat képző szabadkai Teológiai Kateketikai Intézet megnyitásakor félkertek, hogy tanítsam ott a fundamentális teológiához kapcsolódó tárgyakat. Azóta is részt veszek a hitoktatók felkészítésében.
Közülük sokan utána elemi vagy középiskolákban tanítják a gyerekeket, de előfordul, hogy közülük valaki továbbtanul és állandó diakónussá szentelik. Aktív vagyok a Máriás Papi Mozgalomban, amelynek célja, hogy erősítse a hitet és a reményt az egyházban, és segítsen a papoknak hűségesnek maradni az egyházhoz, egységben püspökükkel és a pápával. Amikor megismertem ezt a mozgalmat, az sokat jelentett nekem saját hivatásomban. Aktív maradtam, rendszeresen találkozunk paptársaimmal. Gyakran fordítok nagytalálkozókon elhangzott beszédeket, valamint publikálok a Mária Kora lapba.
TÓTH ÁRPÁD SJ
egyházjogász
Egyházjogból specializálódtam, azon belül a peres eljárásjog foglalkoztat elsősorban. A doktori dolgozatomat is ebben a témában írtam. A 2025/26-os tanév téli szemeszterében tartottam egy választható kurzust a Pápai Gergely Egyetem Egyházjogi Karán, ahol szintén ebben a témakörben adtam elő: a házassági perek specifikus tárgya, annak feltételei, beazonosítása, meghatározása, esetleges megváltoztatása és az ezekkel kapcsolatos eljárásjogi következmények.
Az egyházi peres eljárás egy logikus, de elég bonyolult mechanizmus, hisz számos apró – pontosan szabályozott – lépésből áll. Ezek mindegyikének elemezgetésével sok időt el lehet tölteni, emiatt nem is untatnám az olvasót azzal, hogy jelen pillanatban épp miről írok. Viszont, úgy gondolom, ahhoz, hogy ez ne váljon felesleges okoskodássá vagy szőrszálhasogatássá, elengedhetetlen, hogy a „részecske” elemzése közben se veszítsem szem elől az „egészet”.
Ebben az esetben ez azt jelenti, hogy a részletkérdésekről való gondolkodás közben mindig tudatában legyek annak, hogy a peres eljárás csak egy eszköz, az Egyház tagjai jogérvényesítésének az eszköze, emiatt sosem válhat öncélúvá. Tehát amikor az egyes eljárásjogi lépést elemezgetem, amely egy rendszer fogaskerekeként fogható fel, akkor „háttérzeneként” mindig ott kell lebegnie a szemem előtt annak a kérdésnek, hogy vajon a gondolkodásom egy adott eljárásjogi intézményről funkcionális-e a nagy egész szempontjából, magyarul hozzájárul-e ahhoz, hogy a peres eljárás egy konkrét esetben valóban a jogérvényesítés eszköze-e.
HORVÁTH ÁRPÁD SJ
irodalomtudományi doktori tanulmányok
Negyedéves doktorandusz hallgató vagyok az ELTE-n, az Irodalomtudományi Doktori Iskolában. A kutatási területem a mágikus realizmus, tehát az a fajta írásmód, amikor realista szövegkörnyezetben megjelenik valami különös, amit nem értünk, ami meglepő, ami a normálisnak vélt rendtől eltér, mégsem csak mese számunkra. A mágikus realizmus abban tér el a csodástól, a fantasztikumtól vagy a szürreálistól, hogy a figyelmet nem eltávolítja a realitástól, hanem éppen ellenkezőleg: a szokatlan perspektívájából erősít rá a valósra és tágítja ki annak értelmezési lehetőségeit. A mágikus realista szövegekben a rendkívüli mintegy magától értetődően jelenik meg, és az elbeszélő nem is csodálkozik el azon, hogy hogyan került oda.
A mágikus realista szövegértelmezés hasonlóan működik, mint ahogy Isten jelenlétét megélik a hívő emberek: nem tudhatjuk, hogy a kegyelem pontosan hogyan lehetséges, és hogy hol van a határ a természetes és természetfeletti között, ha azonban mégis elfogadod és komolyan veszed, „ami felülről jő”, az életed egészen új perspektívában jelenik meg és a menete is teljesen megváltozhat.
A sorsod ettől még nem lesz mesés, sőt éppen a hited összefüggésében válhatnak csak igazán élessé számodra a valós dolgaid kontúrjai és mélységei.
JANCSÓ ÁRPÁD SJ
teológiai licencia, Boston College
Ami az én hivatásom útját illeti, előbb érintett meg a jezsuita lelkiség, és csak később lett számomra világos a Társaság elköteleződése az intellektuális apostolkodás területén. Ha valaki nem tanult korábban filozófiát vagy teológiát, jezsuitaként legalább 5–6 évet ezek tanulmányozásával tölt. Magyar jezsuitaként sokszor külföldön, két különböző nyelven. Ilyen helyzetben – megfelelő képzési feltételek mellett – olyan inkulturációs kihívásokkal kell megküzdeni, amelyek rendkívüli hatással vannak a személyiségre. Nem elsősorban a nyelvek elsajátítására, hanem sokkal inkább a nyitottságra, alkalmazkodókészségre, mások megértésére, de legfőképp az alázatban való növekedésre gondolok. Legalábbis, jezsuita tanulmányaimra visszatekintve, merem azt mondani, hogy azok az évek talán ezekre az esszenciális apostoli attitűdökre tanítottak leginkább.
Egy-egy szakterületen szerzett jártasság olyan, mint egy híd, amely valamilyen – sokszor nem is vallási – terület mentén tud összehozni embereket.
Úgy érzem, az én jezsuita életemben a tanári végzettségnek jelentős szerepe volt abban, hogy Miskolcon megannyi tanár kollégámhoz ne csak „vallási szakemberként”, hanem közös tanári mivoltunkból fakadóan is tudjak kapcsolódni.
Forrás: M.I.N.D. / jezsuita.hu
