Miből inspirálódtak a székelyföldi emberek a húsvétra készülődés stációinak „kidolgozásában”? A legnagyobb szakrális ünnepként számontartott feltámadásünnepnek a népi kultúrában élő rítusairól beszélgetett Gazda Enikő néprajzkutató-muzeológussal, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársával Csinta Samu, a Háromszék napilap munkatársa.
A világ a keresztény kultúrkör legnagyobb vallásos ünnepének tekinti a húsvétot. Hogyan alakult ez a népi kultúrában?
Kezdjük a farsanggal a kérdés megválaszolására tett kísérletet. Középkori ünnepünk ez, a feszültségek kiengedésének, a bolondozásnak az ideje. Az azt követő böjtnek már a húsvétra előremutató hagyományai vannak. Hogy a böjt miért nem hétfővel kezdődik, annak magyarázata a moldvai csángóknál lelhető fel: mivel Szent László királyunk nem ért vissza a csatából hétfőre, kért hát két nap haladékot a böjt elkezdésére. A hosszú böjt a testi-lelki megtisztulás periódusa, a főleg a katolikusokhoz kötött böjti periódus hosszú időn át a reformátusoknál is élt, szerepét aztán fokozatosan átvette a nagypéntek, általában akkorra főzték meg a böjti ételeket. Valószínűsíthető motivációja ennek az emberi természethez, gyarlósághoz való alkalmazkodás, egy napi önmegtartóztatást ugyanis kétségtelenül könnyebb betartani.
A katolikusok egyébben is hagyománytisztelőbbek?
Náluk több nagyon érdekes szokás van ma is életben. Ilyen a Felcsíkon élő nagycsütörtöki úrvacsora, amelyet profán ünnepnek is tarthatnánk, miután a templomon kívül tartják. Ennek régi hagyománya, hogy húsvét, illetve böjt alatt tojást sem ettek, nagycsütörtökön viszont a család tagjai elmentek egy közösségi imádkozóestre, ahol a család közösen megevett egy tojást. Modernebb változata, amikor a közösség főz egy böjti, tojással és rizzsel készülő töltött káposztát, abból visznek az otthon maradottaknak is, hogy mindenki részesüljön belőle. Mindez a tojásfogyasztás szimbólumából nőtt ki. Másik érdekes hagyomány szintén Csíkból – de helyenként Gyergyóban is él – a nagypénteki szentsír-őrzés hagyománya. A templomban szimbolikusan felravatalozzák Jézust, aztán nagypéntektől húsvét vasárnapig, tehát a feltámadásig őrzik. Katonának beöltözött emberek általában tízpercenként váltják egymást. A falu népe visz a katonáknak csíráztatott búzát, teát, nagypénteken festett tojásból egy-egy darabot. Mielőtt a szentsír-őrzésbe kezdenének, a katonák megtisztulnak, azaz meggyóntatja őket a pap.
Miből inspirálódtak a székelyföldi emberek a húsvétra készülődés eme stációinak „kidolgozásában”?
A tojásfestés, a tojásírás a világban mindenütt ősi hagyománynak számít. A huculoknál is nagyon szép írott tojások vannak, Svájcban pedig a nemzeti ünnepre is írott tojást készítenek. A tojás feltámadásszimbólum, a pogány időkben a termékenységé is volt. Móra Ferenc annak idején ásatásokat is végzett Szeged környékén, egy avar koporsóban pirosra festett, mintás, kapart tojást talált. Ez azt is jelzi, hogy kereszténység előtti szimbólumról van szó, annak ellenére, hogy a hagyomány Jézushoz köti a pirostojás-festést, s úgy tartja, Jézus Krisztus lecsorgó vére festette be a tojást. Van, ahol nagyszombaton festik a tojást, nem nagypénteken. A nagycsütörtöki úrvacsoráról azt tartják, hogy valamikor egyházi ünnep volt, de egy idő után felhagytak vele, a népnek azonban tetszett, továbbvitte.
A Megváltó feltámadása keltette eufória mellett a rítusokban, szokásokban nem nagyon érhető tetten a Jeruzsálembe való bevonulás felszabadultsága. Erről mit mond a néprajzkutató?
Valóban csak a barkaszentelés hagyománya utal arra a pillanatra. Az azt követő szűk hétnek nincs különösebb kultusza, a böjt révén csak a Krisztus halálára, illetve a feltámadásra való készülődést örökíti meg. Valamint a takarítás, a megtisztulás, a katolikusoknál a nagypénteki megtisztítás, amikor az edényeket is kifőzik, nehogy zsír maradjon bennük.
Vegyük személyesre a figurát: az értelmiségi család, amelyből származik, mennyire ragaszkodott a húsvéti szokásokhoz?
Édesanyám tartotta fontosabbnak, nem függetlenül attól, hogy velünk élt az anyai nagymamám. A húsvétra való készülődés mindenképpen létezett, a sütés-főzés, takarítás. Édesanyám tojást is írt, annak ellenére, hogy az én gyermekkoromban Kovásznán már nem volt szokás a tojásírás. Elsősorban azonban a nagymamám személyéhez, a népi emlékezet momentumaihoz kötődnek a húsvéti ünnepkor momentumai.
Ilyen körülmények között mi keltette fel önben a néprajz iránti érdeklődést? Ki gyakorolta ebben a tekintetben a legnagyobb hatást?
Én magyar–németre felvételiztem az egyetemre, mert abban az időben már nem létezett néprajz szak. Amikor a ’89-es események után újra elindult a néprajz, oda is beiratkoztam, de párhuzamosan a magyar–német szakot is végeztem. A néprajzhoz való kötődés minden irányból áramlott, két nagynéném, Gazda Klára, illetve édesanyám húga, Olosz Katalin is néprajzos volt, így, ha lehetett volna, bizonyára eleve oda jelentkezem. A diplomadolgozatomat egy eléggé különös témából írtam, amelynek korábban nem nagyon volt szakirodalma: a koldusokról. Kolozsváron rengeteg volt a koldus, kezdtem figyelni, milyen módszerekkel kéregetnek, milyen meséket próbálnak beadni. Folytatása azonban nem lett, a doktori disszertációmat már az írott régi hozománylevelekből állítottam össze, itt már gyakorló muzeológusként felismertem e tárgyleltárak jelentőségét.
A Kárpát-medencei magyar kultúrát többnyire egységesnek tekintik a maga sokszínűségében is. Húsvétvárás és -ünneplés tekintetében milyen mértékben igaz ez az állítás?
Különböző dolgokra fókuszálnak a különböző népcsoportok, falvak, léteznek különbségek a különböző magyar nyelvű népcsoportok között. A székelységnél például sok helyen él a határkerülés szokása, más népcsoportoknál nem annyira elterjedt. Igazából Jézus-kereséshez kötik ezt a szokást, amelynek az is a feladata, hogy az öregek húsvét napján kora reggel megismertetik a fiatalságot a falu határaival. Felső-Háromszéken egyfajta lóversennyel záródik a határkerülés, a gyors lófuttatásból elsőként a templomhoz visszaérő legény hozza a hírt, miszerint feltámadt a Jézus Krisztus. Másik, az általánostól eltérő szokás a moldvai csángóknál él: ott a tojásírás a húsvét utáni héten zajlik. Akkor visszafehérítik a megírt piros tojásokat, mert feltámadt már Krisztus. Akkor írják meg, majd frissen visszafehérítik őket. A különböző népcsoportok nagyon érdekes, különleges szokásokat éltetnek. Sok helyen érezhető a német, illetve román hatás is, utóbbi a „csokkantással”, a tojás összekoccantása egyértelműen a görögkatolikus vagy a görögkeleti szokásrendből származik. A mátkálás azt jelenti, hogy húsvétvasárnap mátkát, jegyet váltanak egymással kicsi gyermekek, a mátkával élete végéig majdnem testvéri kapcsolatot tartanak fenn. Tudomásom szerint már csak a moldvai csángóknál élő szokás ez.
A szánozás Háromszékre jellemző különleges húsvéti szokás. Honnan ered, vannak-e bárhol a világon hasonló rítusok?
Léteznek párhuzamok, a svájciak körében például él az a szokás, hogy húsvét környékén lombsátort készítenek, behúzzák a faluba, ezzel adják az emberek tudtára, hogy megindult a természet, vége a favágások periódusának. A románoknál a paparuda illeszkedik ebbe a sorba. Zöld ágakba öltözött lányok járják a falut, az emberek megöntözik őket, és ezzel az esőt is hívják a friss vetésekre. A szörcsei, tamásfalvi szánozás inkább belső fejlődésű szokás, életre keltése elsősorban Ambrus Attila brassói újságíró nevéhez fűződik, bár még a kommunizmus idején sem kopott el teljes mértékben. A hasonló szokások éltetése általában személyfüggő, az árapataki tojásírás Lőrinczi Vencelné Dénes Etelka tanítónő emlékét élteti, mint ahogy a máréfalvi székelykapu-állítás kultusza is elválaszthatatlan Kovács Piroska nevétől.
Léteznek olyan szokásaink, amelyek sajnálatos módon teljesen kihaltak?
Akadnak, ilyen a húsvétharmadnapi locsolás, amikor a lányok indultak el locsolni. Erre vonatkozó adatokat találtam Háromszéken. Hasonló szokás volt egyes közösségekben a nagypénteki Pilátus-verés, amikor nagy döngetéssel végigvonultak a falun, bevonultak a templomba, ott is verték a templomnak a földjét, úgymond megverve Pilátust Krisztus keresztre feszítéséért. Ezek sajnos eltűnt szokások, mifelénk a sepsiszentgyörgyi Míves Házban próbálják visszatanítani ezeket.
Csinta Samu / Háromszék
Gazda Enikő
Néprajzkutató, muzeológus, 1968-ban született Kovásznán a négygyermekes Gazda család legkisebb tagjaként. Ott végezte iskoláit, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–német szakán diplomázott 1995-ben, doktori disszertációját 2011-ben a debreceni egyetemen védte meg. 1994 óta a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa. Publikációinak száma meghaladja a 150-et, több mint 30 kiállítás kurátora volt. Díjak, kitüntetések: ICOM-díj a Délkelet-erdélyi kerámiaközpontok kiállításra és a hozzá kapcsolódó kutatásra (2009); EMKE – Bányai János-díj Székelyföld tárgyi kultúrájának kutatásáért (2011); Bátky Zsigmond-díj A háromszéki hozomány a 19. században című könyvért (2016); Hungarikum-díj a székely kapu felterjesztéséért (2024); Dicséret a Pulszky Társaságtól Az Év Kiállítása díjazáson a Csereyné – 200. Újjászületünk! című kiállításért, Férjezett, két gyermek anyja.
