Fodor József pápai prelátus, általános helynök, nagyprépost április 3-án, nagypéntek hajnalán életének 84. és papságának 60. évében, türelemmel viselt betegség után visszaadta lelkét Teremtőjének. Április 6-án, húsvéthétfőn a nagyváradi székesegyházban mutattak be szentmisét a lelki üdvéért. Böcskei László megyés püspök reményét fejezte ki, hogy távozása számára a találkozás ideje is, Pék Sándor esperes-plébános mindenkori jókedvét, derűsségét, bölcsességét emelte ki. Temetési szentmiséje április 7-én, kedden 11 órakor kezdődött, majd a székesegyház kriptájában helyezték örök nyugalomra. Az aranymiséje alkalmából 2017-ben vele készült interjúnkkal idézzük fel személyét.
Örömöt és a mindennapokban való kitartáshoz megerősítést sugalltak számomra Fodor József nagyváradi vikárius szavai, amikor az április 29-én, szombaton ünnepelt aranymiséje alkalmából papságának eltelt ötven évéről kérdeztem.
Hogy emlékszik vissza gyerekkorára és Bélfenyérre?
Nógrád megyében születtem Vizsláson, Salgótarjánhoz egészen közel (ott is fogok aranymisét mondani pünkösd másodnapján) és Bélen nevelkedtem. Bélfenyéren laktak a nagyszüleim, és gyerekkoromban részben náluk töltöttem két évet. Azért mentem oda, hogy magyarul tanulhassak, de hetediktől mégis román iskolába kényszerültem, mert a magyart ott is megszüntették 1954–55-ben, csak a négy elemit hagyták meg. Bélfenyér ennyit jelent nekem tulajdonképpen: nagyszülők, sok kedves emlék. Nyáron a vakációban nagyon szerettem odamenni édesanyám szüleihez, de ugyanakkor az édesapáméihoz is. Lehetséges, hogy a hivatás, ami megvolt bennem gyerekkoromtól fogva, ott kezdett jobban ébredezni. Az isteni gondviselés ide vezetett, valószínűleg azért, hogy a nagyváradi egyházmegyében, Szent László oltalma alatt legyek pap.
Hogyan bontakozott ki hivatása?
Folyamatos fejlődés volt. Alig értem el az oltárt, és már hordtam át a könyvet egyik oldalról a másikra. Egy tűri származású, öreg ferences atya volt nálunk, Szabó János atya. Jóságos pap volt, vezetgetett, irányítgatott, a háttérből úgy intézte, hogy jól érezzem magam a templomban. Minden nap ott voltam a templomban, amiben tudtam, segítettem, ott éreztem jól magam. Ez csak megerősödött bennem, amikor Bélfenyérre kerültem ötödikes elemistaként. Akkorra már feloszlatták nálunk is a szerzetesrendeket. Bélfenyéren volt a vincés nővérek zárdája. Barsi Teofila nővér, aki a templomban kántoroskodott, jóban volt anyám húgával. Ők a feloszlás után is a faluban maradtak, találtak egy jólelkű, vallásos asszonyt, aki befogadta őket a házába. A pap után ő volt az, aki segített a hivatás elmélyítésében. Aztán volt egy jólelkű hitoktatónk, aki később Gyulafehérváron teológiai tanárom volt, Huber József. Amikor megszüntették a püspökségeket, őt is elüldözték otthonról. Később prelátus lett, Márton Áronnak volt a titkára, utána irodaigazgató és teológiai tanár is volt. Gyerekkoromban ő Tenkén volt. Mivel Bélfenyéren nem volt pap, Tenkéről járt át hittanórát tartani. Megmaradt a lelkemben, és ő is emlékezett rám. Nagyon szép hittanórák voltak abban az időben, és úgy vezetgetett engem ezen az úton tovább.
A hetedik osztály elvégzése után anyámék próbáltak lebeszélni arról, hogy Gyulafehérvárra menjek (az 1957-es év nehéz időszak volt az egyház számára is, a papjaink, püspökeink börtönben voltak), de nem tágítottam. Anyámék ráparancsoltak egy unokanővéremre, hogy vigyen el Borosjenőbe, s ott legyek suszter, borbély, akármi, csak verjem ki a fejemből, hogy pap akarok lenni. Ő azt mondta, hogy nem talált nekem megfelelő helyet. Így hazamentem és 1957 nyarán a pap bácsimmal, Szabó János ferencessel elmentünk Gyulafehérvárra. Több mint száz jelentkező volt a harminc helyre a kántoriskolába, Váradnak öt helye volt. Felvettek. Tovább már nem volt semmi baj, ment, mint a karikacsapás, tíz évig Gyulafehérváron voltam. Én mindig csak pap akartam lenni, így nem is jelentett gondot a hivatástisztázás. A jó Isten különlegesen szerethetett, mert soha meg sem fordult a fejemben, hogy más akarnék lenni. Így vezetett el 1967. április 2-áig, amikor a gyulafehérvári székesegyházban Márton Áron püspök tizenötünket pappá szentelt.
Maradhatunk kicsit a gyulafehérvári tíz évnél? Milyen emlékei vannak a kántoriskolából és a szemináriumi évekből?
Az osztályfőnököm a kántoriskolában Sturek Emil volt, ő mondta, hogy tíz év múlva csak a szépre fogunk emlékezni (a kommunizmus, ateizmus, egyházüldözés ideje volt ez). Nemecsek rektor pedig ezt mondta: „József, el se tudja képzelni, hányszor voltak végveszélyben, hányszor akarta az állam bezárni a teológiát. Olyankor Márton Áron püspök áthívatott (akkor szobafogságon volt) és azt mondta: rektor úr, menjen Bukarestbe, vigyen, amit kell, intézkedjen, ahol kell, ön jobban tudja. Én mindenhez előzetesen hozzájárulásomat adom, egy dolgot kérek: ne engedje, hogy bezárják a teológiát, illetve a kántoriskolát.” Számunkra nagyon szép időszak volt, bár sok volt a nehézség. Egy hálószobában negyvenen voltunk. Tíz éven át minden reggel marmaládés (dobozban árult román lekvár) kenyeret kaptunk teával, egy tenyérnyi kis marmaládét hatfele kellett elosztanunk. Májustól június 21-éig, az évzáróig minden vasárnap az egész házat átjárta a bárányszag, mert sült bárány volt. Volt, amikor nem volt kenyér és puliszkát adtak a nővérek (mallersdorfi ferences nővérek vezették a teológia konyháját), volt, amikor nem volt fa, azt is átvészeltük… Írtam is egyik könyvemben, hogy én nagyon büszke vagyok arra, hogy a gyulafehérvári szemináriumban tanulhattam és ott vizsgáztam, mert olyan nevelésben és felkészítésben részesültünk idős tanárainktól, hogy papi életem folyamán soha nem éreztem azt, hogy valamiben nem vagyok otthon. Az alapokat szigorúan lerakták nekünk, arra csak építenünk kellett. Faragó Ferenc biblikus professzor az egész Bibliát rázta a kisujjából, csodálatos módon tudott előadni. Nemecsek József a dogmatikával szintúgy volt, Tyukodi Mihály spirituálisként csodálatos ember volt; az egyháztörténelmet azonban nem nagyon szerettem, kissé száraznak tűnt. Huber prelátus, pasztorális tanár nagyon jó előadásokat tartott; az öreg Troján Károly volt az egyházjog és erkölcstan professzora… Tanáraink bárhol megállták volna a helyüket.
Volt kedvenc tantárgya?
Nagy hangsúlyt fektettem a biblikumra, mert abban aránylag otthon kell lenni, tudni, hogy mit ír a Szentírás. A pasztorális pedig olyan elveket mutatott meg, amelyekre elengedhetetlenül szükség van. Ha nem tudom, kiket ölt meg Néró császár, nem probléma, de ha nem ismerem a morálist, pasztorálist, egyházjogot, biblikumot, akkor tévútra kerülhetek, az pedig nem áll jól egy papnak.
Hogy emlékszik Márton Áron személyiségére?
Márton Áron csodálatos egyéniség volt, az ő bölcsessége nyilvánult meg abban, hogy ő tanárként is köztünk volt. A tíz év ottlétem alatt a teológiára nem tehette be a lábát, mert szobafogságon volt (1967 novemberében kapta meg a felmentést), mi jártunk át hozzá. Egy melléktárgyat, lelkipásztori útmutatástant választott magának, hogy megismerje jövendő papjait. Szigorú tanár volt, félév és év végén is vizsgáztatott. Az a fotel, amiben annyit izzadtunk, most is ott van a Márton Áron-lakosztályban.
Miként választotta ki a papi jelmondatát?
Izajástól származik a jelmondatom: Az Úr lelke rajtam, ő kent föl engem, hogy örömhírt vigyek. Az örömhírre fókuszáltam, mert úgy éreztem, nekünk nem szabad besavanyodott embereknek lennünk, mi Krisztus felkent szolgái vagyunk, és örömhírt kell vinnünk az embereknek. Krisztus feltámadt, ez a legnagyobb örömhír számunkra, ezt kell nekünk az emberekben tudatosítani, ezért választottam ezt a jelmondatot. Az ezüstmisémre egy másik jelmondatot választottam, a Magnificat szavait: Magasztalja lelkem az Urat. Hálás vagyok Istennek, hogy minden nehézség ellenére megtartott. Olyan világban éltünk, amikor mindentől és mindenkitől félni kellett.
Az aranymisémre ismét más jelmondatot választottam, ugyancsak a Szűzanyához kapcsolódik, de nem csak: Gratia misericordia – a kegyelem és az irgalom. A kegyelem az egyházi rend csodálatos ajándéka, amelyre Isten meghívott, kiválasztott és méltónak talált, s amiben remélem, továbbra is hűséggel kitartok szolgálatában. A másik az irgalom: egy emberöltő alatt nagyon sok hiba, baj, bűn ragad az emberre – Isten legyen irgalmas mindezzel.
Milyen állomások következtek a gyulafehérvári évek után?
Én sehol máshol nem voltam, csak Nagyváradon. Kicsi egyházmegye vagyunk, 1967-ben csak Nagyváradon volt kápláni hely, és végezni is csak egy-egy váradi végzett. Megkaptam a kinevezésemet a Szent László-templomba. Aztán behoztak a püspökségre titkárnak, s a székesegyházi kápláni megbízatást is megkaptam. Egy kanonok, aki irodaigazgató volt Hosszú mellett, tudta, hogy Arad megyei vagyok, ő mondta: „Fodor biztosan tud románul, hozzuk be őt”. Az irodai dolgokat is szívesen megcsinálom, de azért lettem pap, hogy lelkipásztor legyek. A hitoktatást is én végeztem, nyolcvan-, kilencventagú gyermekkórust hoztam létre. 14 évet tevékenykedtem Hosszú ordinárius mellett, amikor nyugdíjba ment, akkor nevezett ki irodaigazgatónak. Ő bejött Püspökiből, s mivel úgyis én helyettesítettem betegsége idején, azt kérte, menjek ki oda plébánosnak. Eltelt hét év, 89-ben rettenetes körülmények voltak, az autókat leállították, s Püspökiből csak busszal lehetett közlekedni, de sokszor a buszok is leálltak vagy kimaradoztak, órákat álltam a buszmegállóban. Akkor mondtam Dászkál ordináriusnak, hogy félek a téltől. Ő mondta: csináljunk plébániát a Szent József-telepből, ami filiája volt a székesegyháznak. Tíz évig voltam plébános a Szent József-telepen. A változáskor Tempfli püspököt kinevezték az egyházmegye főpásztorává, ő megtett vikáriusnak, és 49 éve itt vagyok az aulában.
Mindig él bennem a Szent József plébánia gyönyörű kertjének képe tele rózsákkal – gondolom, elárulhatjuk, hogy nagyon szeret kertészkedni. Ez a kép összekapcsolódik bennem a mély Szűzanya-tisztelettel, ami jelen van az életében, és amit a hívei számára is fontosnak tart. A székesegyházban minden hónap 13-án összegyűlnek a Szűzanya tisztelői. Hogyan született meg ez a nagyon szoros kapcsolat?
Ez is hozzátartozik egész hivatásom alakulásához. Nálunk, Bélben a templomban egy Lourdes-i Szűzanya van fehér márványból. Gyerekkorromban azt mondták, hogy minden tavasszal tejjel kell lemosni, hogy szép fényes legyen. Ezt éveken át én is csináltam. Bélfenyéren pedig egy szép csodásérmű Boldogasszony-szobor van. A Szűzanya iránti gyermeki szeretet mindig megvolt bennem. Jól érzem magam vele beszélgetve, hozzá imádkozva, a fatimai és Lourdes-i kegyhelyeken több alkalommal is jártam. Ennek emlékére, amikor idejöttem a székesegyházba, voltak az egész éjszakás, majd csak esti virrasztások. Láttam Fatimában meg Lourdes-ban a körmeneteket, gondoltam, próbáljuk meg mi is itthon. Rendeltem egy fatimai szobrot, feldíszítjük virággal, ahogy ott szokták, és körbemegyünk, énekelve, imádkozva. Körmenetet májustól októberig tartunk. A székesegyház búcsúünnepe, Nagyboldogasszony ünnepe előtt szerenádot adunk a Szűzanyának, összegyűl a váradi papság, a hívek, és közösen imádkozunk, majd gyertyás körmenetet tartunk. Dicsérjük, szeretjük és anyai pártfogása alá menekülünk.
Kisgyerekkorom óta, vahányszor megkérdeztem: „Hogy tetszik lenni, Pap bácsi?”, mindig az volt a válasz: „Tudod, hogy jól vagyok”. És minden találkozásban érződik a derű, a biztatás. Hogyan lehet kialakítani ezt a lelkületet?
Biztosan a természetemben is benne van, hogy aránylag optimista vagyok. Ha valami bánt vagy bosszant, hamar sikerül túltennem magam rajta. Arra gondolok, Isten mindig elrendezi, nekem nincs mit a másiknak a szemére hánynom. Isten jobban tudja, mint mi. Tempfli püspök szokta mondani: viseld el bűneid bocsánatáért. Elviseljük, megyünk tovább, nem esünk kétségbe, nem savanyodunk be.
Ez a derű, életöröm mindenkire átragad, akivel csak találkozik. Látványos tulajdonsága az is, hogy nem szeret tétlen ülni, mindig tevékenykedik.
Gyerekkoromban otthon is szerettem a kertet, a falusi ember életéhez hozzá tartozott a föld szeretete, gondozása. Szívesen mentem a mezőre is, ahogy kezdtünk cseperedni, beálltunk földmunkákat végezni. Már nem maradt más, csak a plébánián a virágoskert. Amikor a Szent Lászlóba kerültem, ott elhanyagolt volt az udvar, kaptam virágtöveket a néniktől és elültettem. Ugyanezt csináltam a Szent József-telepen is, Püspökiben is. Azért jöttem át ide, a hét szám alá a plébániára, mert itt udvar van. Szeretem a virágokat, gyönyörködöm bennük, látom, hogyan fejlődnek a kezem nyomán. Nyáron öt órakor kelek és meglocsolom a kertet, hogy szép legyen. Hetvenöt évesen nehezebb a hajlongás, de azért most is csinálom. Ha nem érzem jól magam, fáj a fejem, kimegyek a kertbe és teljesen elmúlik, felüdülök, megnyugszom.
Nem szokott tétlenkedni, éppen ezért kérdezem: mik a távlati tervek?
Tervek volnának, csak mindig időhiánnyal küszködöm. A hetvenöt év alatt soha nem unatkoztam, mindig találok valami munkát. Téli időszakban rendet teszek a dolgaim között, sokszor én sem tudom, mi hol van, aztán megtalálom, és olyan boldog vagyok, mint amikor a Bibliában az elgurult drahmát megtalálja a háziasszony.
Elkezdtem írni az egyházmegye történetét, három kötete megjelent. Előadásokat tartottam főpapjainkról, püspökeinkről, s egy-egy előadás után gondoltam, megírom az egész történetet. Így született meg Findler István püspök élettörténete. Szeretek gyűjteni, találtam többek között egy Mécs László-verset (Római polgár vagyok), amit Findler István megyés püspöknek dedikált. Én csak a váradi működéséről írtam. Aztán Bjelik Imréről, az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó magyar tábori püspökéről is tartottam előadást, és meg is írtam, a tábori püspökség története is részben megvan. S aztán gondoltam, írjam meg az ideiglenes vezetők történetét is. Most ott tartok, hogy Széchenyi püspök életét el is kezdtem már, rengeteg anyagot összegyűjtöttem 1911-től 1923-ig volt, de nincs időm, hogy folytassam. Az általam elkezdett Szent László-könyvsorozatnak három kötete jelent meg, kiadtam papi anekdotás könyvemet is, voltak más kiadványaim is. Írtam újságcikkeket, tanulmányokat például a váradi katolikus iskolákról, a szerzetes iskolákról – premontrei, immaculata, Szent Vince-intézet – ezeket össze kellene szedni, összefoglalni és újabb kötetet megjelentetni, csak legyen időm.
1990 után megindult a hitoktatói képzés Nagyváradon is, ön is tanított azokban az években.
A vezetője voltam, a mostani hitoktatóink nagy része mind ott tanult. Én mondtam a tanároknak, előadóknak és a hallgatóknak is, hogy komolyan kell vennünk, nehogy azt gondolják, hogy jószívűségből adunk diplomát. Megfelelő módon kell felkészítenünk őket, mert ők kell majd tanítsanak az iskolában, és ha valamit nem tudnak, az rossz fényt vet ránk. Amikor valamiből hiány volt, azt tanítottam: egyháztörténelmet, erkölcstant, egyházjogot. Az egyházjogból az első jegyzetet a változás után én állítottam össze az új kódex alapján. Amikor Rencsik István megírta az ő jegyzetét, és megmutattam neki a jegyzetemet, azt mondta, hogy nagyon helytálló. Nincs sok változás a régihez képest, mert van egy alap, azon nem változtatnak, kisebb változások jönnek, de a nagy megmarad. A katolikus egyházban, amit Isten egybekötött, annak meg kell maradnia. Isteni parancs, ezen nem lehet változtatni, lehet magyarázni, könnyítéseket belevinni, de megszüntetni nem. A teológián megpróbáltuk a hitoktatókat ilyen szellemben nevelni. A Szent László-gimnázium létrejötte után éveken át én tanítottam a latin nyelvet.
Mit üzenne az olvasóknak?
Ne veszítsék el az Istenbe vetett bizalmukat. Tudom, rengeteg baj, probléma adódik az életben, nagyon sok nehézség van. Isten nem hagyja el sohasem, az ő jóságát mindig megtapasztalják. Ha Istenért valamit tesznek, százszorosan visszafizeti. Istenhez ragaszkodni kell, és kitartani hűséggel, szeretettel, ez lesz életüknek egyik alappillére, amire lehet építeni. Mindig mondom: Isten jó és szeret. Mi sokszor nem értünk meg dolgokat. Amikor teológiára mentem – 1961‒62-ben –, az első tanítónőm adott nekem egy Szunyogh Xavér latin–magyar Misszálét, amit a zsinat előtt használtunk. Beleírt nekem egy nagyon szép mondatot: „Én beleteszem az Úr kezébe a miértekkel küzdő kicsi életem. Ő jó, ő tudja, mit miért enged meg. Uram, a te akaratod legyen.” Ez egész életemben bennem volt, sokszor említettem prédikációban is, beleteszem az Úr kezébe, ő tudja, mit miért enged meg, bízzuk rá, elég a napnak a maga baja. Ne törődjek vele, hogy mi lesz holnap. A lelkivezető azt kérdezte az egyik elégedetlenkedő embertől: ‒ Ma ettél? ‒ Igen. ‒ Tegnap ettél? ‒ Igen? ‒ Akkor miért félsz, hogy holnap nem fogsz enni? Az Úristen majd holnap is gondoskodik.Mindig azt mondom, amit Jézus is: elég a napnak a maga baja. Ne keseredjünk el! Soha ne veszítsük el a kedvünket az élethez, menjünk a magunk útján, legyünk hűségesek a családban és bárhol! Nekünk, papoknak, szerzeteseknek, akik ezt az életet választottuk, sokkal könnyebb rész jutott. Amikor pappá szenteltek, egy unokanővérem, aki szociális testvér volt, ezt mondta: „Jegyezd meg: mi a jobbik részt választottuk.” A Mária része a mi részünk, ugyanis Jézus mondja, hogy Mária a jobbik részt választotta. Mindenki végezze a maga beosztását lelkiismeretesen, mert számára az a jobbik rész, és az Úristen azért adja az ő ajándékát minden embernek, ahogy megérdemli. Nem: annál sokkal bőségesebben… A vincés nővérektől tanultam meg, hogy Istennek mindig nagyon hálásnak kell lenni. Ők mondták mindig, hogy a végső állhatatosság kegyelméért kell imádkozni, legyünk állhatatosak egész életünk folyamán, s akkor nincs amiért elkeseredni és az örök üdvösségünkért gondban lenni. Isten jutalmazza az őt szeretőket!
Sok egészséget, erőt kívánunk továbbra is! Isten éltesse sokáig!
Köszönöm szépen. Én inkább azt kérem, tartson meg az ő kegyelmében, szeretetében.
