A szatmári egyházmegye ígéret évének első húsvétján örömteli hittel és szeretettel köszöntök mindenkit: Krisztus feltámadt! Ez az örömhír keresztény hitünk szíve, életünk alapja és reménységünk forrása. Jézus dicsőséges feltámadása megnyitotta a kapcsolat lehetőségét mindenki előtt vele, és általa az Atyával a Szentlélekben.
Testvérek! Sokan talán azt gondolják, milyen kiváltságosok voltak az apostolok! Ők látták Jézust, vele jártak, vele ettek. De az egyház tanítása szerint a tanúságtételhez nem szükséges, hogy fizikailag együtt járjunk a názáreti Jézussal. Gondoljunk Szent Pálra. Ő nem ismerte Jézust földi életében, mégis tanúvá lett. Miért? Mert találkozott a feltámadt Krisztussal.
És itt érkezünk el a húsvét lényegéhez, a tanúságtételhez. Tanú az lehet, aki megtapasztalta, hogy Krisztus él. Nemcsak valamikor élt, nemcsak tanított, hanem most is él, és életet ad.
Fontos különbséget tennünk a tanúság és a jó példa között. A tanúságtétel nem azonos a jó példával. Jó embernek lenni szép és szükséges, de a keresztény tanúságtétel ennél több. Csak az tanúskodik igazán Krisztusról, aki „átment a halálból az életbe”, – ahogyan Szent Pál fogalmaz. Vagyis aki el tudja mondani, hogy amióta Krisztus világossága megérintette, az élete megváltozott. Másként látja az örömöt és szenvedést, a sikert és kudarcot.
Ezért ma mindannyiunkhoz szól a kérdés: valóban hatással van-e a feltámadás az életünkre? Amikor döntéseket hozunk a családban, a munkában, anyagi kérdésekben, vagy még konkrétabban, vásárláskor, eladáskor, örökség megosztásakor, beszélgetéseinkben, amikor egy újabb gyermek vállalásáról döntünk, ott van-e bennünk a húsvét fénye? Vagy úgy élünk, mintha a hitünknek semmi köze nem lenne a mindennapi élethez? Aki valóban „látta az Urat”, az nem tud többé nélküle élni.
A keresztény hit lényegét milyen szépen foglalja össze Péter apostol. Nem bonyolult elméleteket mond, hanem egyszerű tényeket. Jézus közöttünk járt-kelt, jót tett, gyógyított, tanított. Az emberek azonban elutasították és keresztre feszítették. És mit tett Isten? Feltámasztotta őt.
Ez a hitünk középpontja. Isten nem a halál Istene, hanem az életé. Az ember öl, Isten életre kelt. Az ember lezár, Isten megnyit. Az ember sírba tesz, Isten feltámaszt. És mi volt az apostolok küldetése? Tanúságot tenni erről. Nem önmagukról, hanem arról, amit láttak és megtapasztaltak.
De hadd szóljak az evangéliumról is, erről a húsvéti reggelről.
Mária Magdolna még sötétben megy a sírhoz. Ez a sötétség nemcsak a hajnal hiánya, hanem a reménytelenség jele is. A halál látszólag győzött. Minden csendes, mozdulatlan. De amikor meglátja az üres sírt, minden megváltozik. Rohanás kezdődik. Mozgás, élet, keresés.
Két tanítvány indul útnak: Péter és a „szeretett tanítvány”. Ez az utóbbi névtelen marad – mert mindannyiunkat jelképez. Mindannyian meghívást kaptunk, hogy mi legyünk ez a tanítvány.
Érdekes a különbség közöttük. Péter lát – de nem ért. A másik tanítvány lát – és hinni kezd. Mi a különbség közöttük? Ugyanazt a sírt, ugyanazokat a lepleket látják. De a másik tanítvány szíve nyitottabb volt. Kész volt túllépni a puszta tényeken, és kész volt megengedni Istennek, hogy belülről megvilágosítsa.
Testvérek, ez a mi utunk is. A hit nem pusztán bizonyítékok kérdése. Jelekből indulunk ki: a Szentírásból, az egyház tanúságából, saját életünk eseményeiből, de ezek csak akkor vezetnek hitre, ha megnyitjuk szívünket Isten igéje előtt. Ha szívünk megnyílik az Írások megértésére, meglátjuk az Urat. De ha nem olvassuk a Bibliát, mondhatjuk-e még, hogy élő bennünk a húsvét hite?
Kérjük ma a feltámadt Krisztust, nyissa meg szemünket, hogy felismerjük őt életünk eseményeiben. Nyissa meg szívünket, hogy higgyünk, és tegyen minket valódi tanúkká, akik nem csak beszélnek róla, hanem életükkel hirdetik, hogy Krisztus él. Hogy Krisztus velünk van, és benne az élet erősebb, mint a halál.
Örömteli és áldott húsvétot kívánok mindenkinek.
Schönberger Jenő szatmári megyés püspök
Az írás megjelent a Vasárnap 2026/14-es számában.
