A passió mint zenei műfaj olyan egyházzenei műfajt jelöl, amely Jézus Krisztus szenvedését dolgozza fel az evangéliumok alapján. A műfaj megnevezése is erre utal, amely a latin passio (= szenvedés) szóból származik. Jellemző, hogy az evangéliumok szövegét szóról szóra, változtatás nélkül idézi.
A passió zenei műfaja már a középkorban kialakult és fejlődésnek indult. A gregorián passiókat kezdetben a lekciókhoz hasonlóan, recitáló stílusban adták elő, majd a 9. századtól kezdődően a történetet párbeszédes jellegének megfelelően három különböző szereplő előadásában hallhatta a gyülekezet: az evangélistát és Krisztust egy-egy személy adta elő, a harmadik szereplőnek pedig a mellékszereplők és a tömeg (turba) megszemélyesítés volt a feladata. A 15. századtól kezdődően kétféle előadásmód lépett érvénybe: megtartották az addig jellemző egyszólamú gregorián dallamokat, vagy a többszólamúság kialakulásának köszönhetően a tömeg hangját többszólamú turbákkal helyettesítették, a főbb szereplők pedig továbbra is szólisták maradtak. A 16. század második felében a passió műfaja protestáns területeken is elterjedt, viszont a responzoriális passióknál sokkal nagyobb jelentőséget kapnak a polifon szerkesztésű motetta-passiók.
A barokk korban Európa-szerte elterjed a hangszeres zene. Ennek következtében a 17. században komponált protestáns passiókra jellemző az oratorikus szerkesztésmód: recitativók, áriák, hangszeres tételek beillesztése. Az oratóriumoktól a bibliai szöveg szó szerinti megtartása és a korálok használata különbözteti meg. A barokk kor két legkiemelkedőbb alkotása a passió műfajában Johann Sebastian Bach szerzeménye.
Bach két passiója közül a János-passió volt az első. A zeneszerző ezzel a művel pályázott a lipcsei Tamás-templom megürült kántori állására, amelyet meg is kapott. A János evangéliumára alapuló passió a lipcsei Szent Miklós-templomban hangzott el először, 1723 márciusában. A János-passió nagyrészt a Luther Márton által német nyelvre fordított bibliai szövegre épül, János evangéliumának 18–19. fejezetét zenésíti meg, de Brockers passiókölteményeinek szövegét és saját költeményeit is felhasználja a passióban. Ahogy János evangéliumának szövege, úgy Bach zenéje is drámai jellegű, érzelmeket hangsúlyozó kompozíció. Élete során Bach többször átdolgozta a János-passiót, kivett, hozzáadott, megcserélt különböző tételeket, tökéletesítette munkáját.
A János-passió szoprán, alt, tenor (Evangélista) és két basszus (Jézus, Pilátus) szólistákra, kórusra és zenekarra íródott. A passió főszereplői az Evangélista (tenor), Jézus (basszus) és Pilátus (basszus). Rajtuk kívül egy rövid időre megjelenik egy szolgálólány (szoprán) és Péter (basszus) is. Az evangélista a történet mesélője, recitativói, akárcsak Jézus és Pilátus párbeszédes jellegű részei, a bibliai szövegre alapulnak. Ezeket a recitativókat a kor szokásaihoz híven általában a continuo hangszerek kísérik. Ugyancsak bibliai eredetűek a turba tételek, amelyekben a kórus a kiáltozó tömeg hangját személyesíti meg. A nyitó- és zárókórus, áriák és koráltételek szövege nem bibliai eredetű, de a történethez kapcsolódó költemények szerves részét képezik Bach passiójának.
A szöveg és a zene végig szoros, elválaszthatatlan kapcsolatban állnak egymással. Bach végig alkalmazza a barokk korra jellemző szófestés technikáját és a zenei retorika motívumait. Kiemelkedő példa erre a nyitókórusban a passion (szenvedés) szó alatt történő saltus duriusculus motívum, az evangélista recitativóiban fellelhető szófestő motívumok, például a korbácsütések utánzása, a Kreutzige! tételekben domináló keresztmotívumok használata, kromatikája, feszes ritmusa. Az áriákban jelen lévő motívumok, amelyek a szöveg képeit, szavait jelenítik meg, mint például a Zerfließe, mein Herze, in Fluten der Zähren (Ó, szívem, folyjon a könnyek árja) szoprán ária sóhajmotívumai, a fuvolák dallama, amely a könnyek folyását és potyogását is imitálja, vagy a szólista szólamában található sírást, zokogást imitáló motívumok szintén a szövegben levő képeket zenésítik meg.
A mű szerkezetét szimmetria, ciklikusság jellemzi. A szerző két részre osztja, az első rész a Getsemáne-kertben zajló eseményeket meséli el, míg a második rész Jézus tárgyalását, szenvedését és halálát tárja a hallgatóság szeme elé. A kórustételek többször használják fel ugyanazt a zenei anyagot, egyfajta folytonosságot, ciklikusságot, keretet adva a hatalmas zenei anyagnak.
A János-passió zárókórusa nem oldja fel a műben zeneileg és érzelmileg bemutatott hatalmas feszültséget, hangulatát inkább beletörődés jellemi. Erre utal a szöveg, amely csendes nyugodalmat kíván a halott Jézusnak. Ugyanakkor maga a zene is erre utal, pontozott ritmusa, mély regisztere és lassú tempója, a sóhajmotívumok gyakori jelenléte, illetve ringatózó dallama és kísérete miatt egyszerre emlékeztet halotti indulóra és altatódalra is.
A János-passió bemutatója után négy évvel, 1727-ben került sor a Bach Máté evangéliumára alapuló passiójának bemutatására. A Máté-passió sokkal nagyobb előadói apparátust igényel. Kettős kórusra, gyermekkarra és kettős zenekarra íródott, s a János-passióhoz képest több szereplő szólal meg: az Evangélista (tenor), Jézus (basszus), Pilátus (basszus), Júdás (basszus), Péter (basszus), két hamis tanú (alt és tenor), két szolgáló (szoprán és alt), két pap (basszus) és Pilátus felesége (szoprán). Szerkezetileg a János-passióhoz hasonlóan két részre osztja a szerző. A mű hosszára való tekintettel azonban napjainkban gyakoribb a három részben történő előadás.
Az előadói apparátus ketté osztása zeneileg és eszmeileg is új lehetőségeket nyújtott a passiótörténet kifejezésére. A két kórus folyamatosan válaszolgat egymásnak, amit Bach zenéjében és a mű szövegében megjelenő gondolatokban is megvalósít. Egyik kórus a történet szereplőinek nézőpontját érvényesíti, a másik pedig Bach kortársainak gondolatait, a barokk kor emberének, a gyülekezet tagjainak ad hangot. Szerkezetileg a János-passióhoz hasonlóan jellemző rá egyfajta ciklikusság. A műben található egy koráldallam, amely ötször is visszatér, ezzel biztosítva a folytonosságot.
A János-passióhoz képest a Máté-passióban sokkal kisebb szerepet kapnak a turba kórusok. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy maga a szöveg sokkal elmélkedőbb, szemlélődőbb, mint Bach előző passiójának szövege. Ezt erősíti az áriák és turba kórusok aránya is, sokkal több áriát, szinte ugyanannyi turba kórust tartalmaz, mint a János-passió. Megállapítható tehát, hogy Bach két passiója közül a János-passióban több a drámaiság, míg a Máté-passió lírikusabb elődjénél.
A Máté-passió a zeneszerző munkásságának egyik legfontosabb alkotása, mivel az 1800-as években, amikor Bach zenéje halála után már jócskán feledésbe merült, Felix Mendelssohn elővette és levezényelte a zeneszerző monumentális alkotását, akinek zenéje ezzel újra köztudatba került, játszani, tanulmányozni kezdték.
Összességében elmondható, hogy Johann Sebastian Bach passiói a barokk egyházzene csúcspontját jelentik. A János-passió drámai ereje és közvetlensége, valamint a Máté-passió elmélkedőbb, líraibb hangvétele együtt teljes képet adnak a passiótörténet zenei és lelki megközelítéséről. Bach műveiben a teológiai tartalom, a költői szöveg és a zenei kifejezés egységbe forr, amely nemcsak a korabeli hallgatóság számára bírt mély jelentéssel, hanem napjainkban is képes megszólítani az embert. Passiói így nem csupán egyházzenei alkotások, hanem az egyetemes zenetörténet kiemelkedő remekművei, amelyek évszázadok távlatából is megőrizték művészi és spirituális erejüket.
Ambrus Zsófia, muzikológus
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap 2026/13. számában.
Összeállította: Cziple Hanna
