Van, amikor egy beszélgetés nem interjúként indul, csak egy közös kávézásként. Amikor leültünk egymással, nem kérdezni akartam, hanem hallgatni. A válaszok nem megfogalmazott panelek voltak, hanem őszinte mondatok. Ez a beszélgetés számomra nemcsak egy pályaképet rajzolt meg, hanem egy embert, aki ugyanúgy küzd, tervez, nevet és kételkedik, mint bárki más, csak közben közösségeket épít, hitet ad tovább, és zenével tanít élni. Emberközelben Fábián Apolka karvezető, tanár.
Gondolj a gyerekkori önmagadra, Sepsiszentgyörgyön. Milyen volt az a kislány, aki most kórusokat vezet és gyermekeket tanít?
Egy kicsi kislányt látok magam előtt Sepsiszentgyörgyön, aki az óvodában mindig énekelt, mert az óvó nénik őt állították ki énekelni, hiszen szép hangja volt. Így lett abból a kislányból zeneiskolás, aki rengeteg kórusban énekelt, és nagyon szeretett is énekelni. Tinédzserkorára a kórusban való éneklés már az élete természetes részévé vált.
Ki lett belőle, hogyan jellemeznéd Fábián Apolkát?
Úgy érzem, hogy amit tinédzserként megálmodtam a kórusvezetésről, az valóra vált. Itt egy zárójelet nyitnék, és szeretnék köszönetet mondani a tanáraimnak is, akik ezen az úton irányítottak, és segítettek abban, hogy a kórusvezetés felé vegyem az irányt. Kezdetben sem a szüleim részéről, sem az én részemről nem ez volt a konkrét cél, ez a szakma inkább útközben talált meg. Az a lány, aki tinédzserként folyamatosan kórusokra járt, akinek az élete részévé vált ez az életforma, végül elérte azt, amit szeretett volna. Természetesen most is vannak céljaim, de az az álmom, hogy egyszer majd kórust vezetek és gyerekekkel foglalkozom, úgy érzem, teljesült.
A családban még volt valaki, aki zenével foglalkozott?
Nem, mindenki zenekedvelő, akik szeretnek énekelni, népdalokat énekelni, de senki nem volt zenész.
Mi az, amit magaddal hozol abból a miliőből, ami Szentgyörgyöt jellemzi?
Úgy gondolom, hogy Sepsiszentgyörgy egyik legmeghatározóbb jellemzője a kóruséneklés és a gazdag kórusélet. A város híres arról, hogy rengeteg amatőr kórus működik, különböző korosztályokkal és közösségekkel, és ez egyfajta természetes része a helyi kulturális életnek. Én ebből a miliőből azt hozom magammal, hogy a közösségben való éneklésnek különleges ereje van. Nemcsak zenei élményt ad, hanem formálja az ember személyiségét és ugyanakkor a közösség morálját is erősíti, összetart, és megtanít arra, hogy együtt sokkal többre vagyunk képesek.
Abba belegondoltál, hogy ha nem Szentgyörgyön születsz, akkor mi lettél volna?
Ebbe sose gondoltam vele. Nem tudom. Lehet, hogy ugyanúgy megtalálom ezt az utat, a zene útját.
A hited mennyire fonódik egybe ezzel a zenei utaddal?
Ezt nagyrészt édesanyámnak köszönhetem, aki mindig hitben nevelt. A hit így természetesen összefonódott a zenéléssel és a kórusban való énekléssel is. Amikor bemegyek egy próbára vagy kiállok egy koncerten, mindig ott van bennem az a meggyőződés, hogy a jó Isten egy olyan útra terelt, ami valóban az én utam, és ebben nap mint nap a segítségemre van. A mindennapi, tudatos döntéseimben is jelen van, így a hitem és a zenei utam szorosan összekapcsolódott.
Volt olyan időszak, amikor a zene tartotta benned a lelket?
Igen. Igazából ezt nem tudom külön időszakokra bontani, mert a zene mindig is az életem része volt. Nem csupán szakmaként élem meg, hanem úgy érzem, ez az, ami én vagyok – talán nem hangzik elég alázatosan, de valóban ez határoz meg engem és a személyiségemet.
Nap mint nap zenével foglalkozom, és ha véletlenül adódik egy szabadnap, akkor is azon gondolkodom, mi legyen a következő projekt, hogyan kell rá készülni, milyen irányba szeretném vinni a kórusokat. Folyamatosan tervezek: milyen célokat tűzzünk ki, hova szeretnénk elérni, milyen koncerteket, milyen témájú műsorokat lenne jó megvalósítani. A zene így nemcsak megtart, hanem állandóan előre is visz.
Hivatásként élted meg az első perctől kezdve a zenét?
Szerintem gyerekként ezt az ember még nem így fogja fel, nem hivatásként gondol rá. Hogy azzá váljon, egy folyamaton kell keresztül mennie és ebben alakul ki. Egyetemistaként viszont, amikor elkezdtem az első kórusommal dolgozni, már határozottan ott volt bennem a hivatástudat.
A hivatástudattal, a szakmaisággal valamilyen szinten egybefonódik a szolgálat is. Mit jelent számodra ez a szó? Nem elméletben, hanem a hétköznapokban.
Úgy érzem, hogy a szolgálat számomra két pillérből áll. Az egyik a zenei szolgálat, a másik pedig a zene által Istennek való szolgálat. Életem része például, hogy egy szentmisén nemcsak az ima, hanem a zenei rész is nagyon megérint: egy-egy zsoltár, egy-egy kórusmű, amit éneklünk, valódi szolgálat. De ez nem csak a szentmisére korlátozódik, bármilyen egyházi mű, amit koncerten adunk elő, ugyancsak szolgálatnak számít.
A zene iránti szolgálat a magyarságunkhoz is kapcsolódik, amit otthonról belém neveltek. Fontos számomra, hogy magyarul énekeljünk, magyar zeneszerzők műveit is előadjuk, hogy a közönség megismerje ezeket. Ugyanígy arra is törekszünk, hogy a gyerekeket úgy neveljük és engedjük ki az iskolából vagy az egyetemről, hogy ezeket a műveket ismerjék.
A tanügyi kereteken belül hogy lehet az egyházi zenét érvényesíteni? Miért tartod fontosnak?
Voltak már olyan projektjeink, amikor megtanultunk egy misét, és el is énekeltük a kolozsvári Szent Mihály-templomban, így szolgáltunk egy szentmisén. Vagy ha az egyetemet nézzük, rengeteg zsoltárfeldolgozással dolgozunk. Mivel a Református Teológiai és Zeneművészeti Karon tanítok, fontosnak tartom, hogy az egyetem hitvallását is továbbvigyük, és a tanügyi kereteken belül is érvényesíteni tudjuk az egyházi zenét.
Még egyetemista korodban csatlakoztál a Szent Cecília kórus és zenekar közösségéhez. Mit jelent ez számodra: család, szolgálat, alkotótér?
Igazából amit felsoroltál, az mind igaz. A Szent Cecília Kórus és Zenekar az életem részévé nőtte ki magát, már az első egyetemi évemtől énekelek benne. Ide tartozik a szolgálat is: a kórus egyszerre testesíti meg a zenei szolgálatot és az Istennek szánt szolgálatot, nemcsak a szentmiséken való éneklésben, hanem a lelki életünkben is. Emellett nemcsak családot jelent számomra, hanem barátokat is, olyan embereket, akikhez bármikor fordulhatok segítségért, és ugyanez visszafelé is érvényes.
Milyen érzés van benned, amikor zenélsz?
Szerintem ez már egyfajta lételem számomra, hiszen a mindennapi éneklés és a zenével való foglalkozás teljesen hozzátartozik az életemhez. Ha például kimarad néhány nap, akár egy hosszabb vakáció miatt, már érzem, hogy hiányzik. Olyankor valahogy nem teljes az életem.
Volt olyan, hogy a munkád közben, egy kórusmű vezetése közben könnyeztél meg?
Igen. Ilyenkor nehéz kontrollálni ezeket az érzéseket, de szerintem akik gyerekekkel foglalkoznak, azok már átélték ezt a pillanatot, hogy egy koncert közben, amikor a kicsi gyerekek teljes szívvel, lélekkel énekelnek, és olyan odaadással, amit talán a felnőtteknél nem tapasztalsz, akkor az ember elérzékenyül, mert szép.
Hogyan emlékszel az első órádra, tanárként az iskolában, illetve az egyetemen? Mit éreztél akkor?
Szerintem mindenki nagyon izgul az első tanítási napon. Nekem az egyik meghatározó emlékem egy mesterkurzushoz kapcsolódik, amikor Rozgonyi Éva néni mondta, és azóta mindig eszembe jut, amikor izgulok: hunyjam be a szemem, és gondoljak arra, hogy akik körülöttem vannak, azok jó emberek. Hogy én szeretem, amit csinálok, szeretem a körülöttem lévő embereket, és amit csinálok, az gyönyörű lesz. Azóta ez az egyik életcélom: mindig így fogni fel azokat az élethelyzeteket, amelyek kicsit nehezebbek.
A kolozsvári Állami Magyar Opera gyerekkórusával is dolgozol. Mit ad számodra ez a közeg, és mit jelent a gyerekeknek az operaszínpad világa?
Kezdettől fogva lenyűgözött az opera világa: az a komplex egység, ahogyan a zenekar, a kórus, a szólisták, a díszlet és a különböző látványelemek együtt, egyszerre hatnak az emberre. Egy-egy előadás előkészítésénél annyira jó látni, hogy a gyerekek mennyire szeretnek színpadon lenni, mennyire figyelnek, és száz százalékban odateszik magukat. Azt látom, hogy felelősséget éreznek a saját munkájukért, és tudják, hogy az ő felkészültségüktől is függ az adott előadás sikere.
Hogy szeretnéd, hogy a diákok emlékezzenek rád?
Úgy érzem, hogy nem vagyok szigorú tanár, ennek néha lehetnek hátrányai is, de szeretem közel érezni magam a diákokhoz. Lehet, hogy ez azért van, mert nincs nagy korkülönbség köztünk, de így is megkapom tőlük a tiszteletet, és mindig tudunk együtt dolgozni. Hogy pontosan hogyan emlékeznek majd rám, azt most nehéz megfogalmazni, de azt remélem, hogy olyan érzést és emléket hagyok bennük, ami nemcsak szakmailag, hanem emberileg is meghatározó.
Érezted valaha azt, hogy a szakmádban másként kell helytállnod nőként?
Igen is, meg nem is. Amikor egy-egy koncertet szervezünk, és én vagyok az egyetlen női karnagy, mindig érzem a tekinteteket. Ugyanakkor soha nem éreztem hátrányt amiatt, hogy nő vagyok, és soha nem gondoltam, hogy emiatt ne tudnék elérni valamit.
Meglehetősen ritkán látunk női karmestereket. Mi ennek az oka?
Még a 21. században is úgy érzem, hogy ez a szakterület elsősorban a férfiaké, és ezért egy nőnek gyakran kétszer olyan felkészültnek kell lennie. Én inkább kórusokkal foglalkozom, ahol több nő van jelen, különösen a gyerekkórusoknál, a női jelenlét a gyerekekkel való munkában hangsúlyosabb.
Ugyanakkor azt érzem, hogy akik tényleg ebben a szakmában helyezkednek el, azok elhivatottak és kitartóak. Rengeteg nehézséget kell áthidalniuk, emberekkel, gyerekekkel kell foglalkozniuk, és a szakma nemcsak a zenéről szól, hanem a nevelésről is, ami sok kitartást és türelmet igényel. Éppen ezért fontos, hogy mindig megmaradjon az elhivatottság és az akaraterő, hogy ne adjuk fel a kihívások ellenére sem.
Mennyire egyértelmű számodra az, hogy a szakmáddal nemcsak a zenét adod át, hanem közösséget is szervezel?
Főleg nekünk, erdélyi magyaroknak nagyon fontos, hogy a magyar közösség egy legyen, és hogy képesek legyünk közösséget alkotni. Úgy gondolom, hogy a kórus ennek a folyamatnak egyik fontos eleme. Ha például március 15-én vagy egy karácsonyi produkción kell énekelni, ezek nemcsak a zenei élményt adják meg, hanem a hovatartozás élményét is. A gyerekek így már érzik, hogy mi magyarok vagyunk, hogy karácsonykor magyar egyházi énekeket énekelünk, és ezt beleneveljük a gyermekekbe. Hozzáadjuk az életükhöz, és reméljük, hogy ez megmarad bennük, és továbbviszik a jövőben is.
Hogyan lehet összehangolni a pedagógusi és a művészi szerepet egy ilyen közegben?
Szerintem egy ilyen közegben a pedagógusi és a művészi szerep nem különül el. Van bennem egy kép arról, hogyan szeretném, hogy megszólaljon egy darab, a pedagógusi oldal pedig abban segít, hogy közösen jussunk el oda, türelemmel, érthetően, lépésről lépésre.
Fontos számomra, hogy a minőség ne félelmet keltsen, hanem lelkesítsen, és a próbafolyamat ne teher legyen, hanem szórakozás. Ne csak „jól” énekeljünk, hanem értsük is, mit és miért csinálunk.
Melyik lenne az a zeneszerző, akinek a példáját említed a diákoknak?
Főként Kodály Zoltánt és Bartók Bélat szoktam említeni, hiszen ők a magyar zenei neveléshez is rendkívül sokat tettek hozzá. Ugyanakkor a reneszánsz mestereket sem hagynám ki. Igyekszem olyan zeneszerzőket bevinni a repertoárba, akik számomra is meghatározó élményt jelentettek gyerek- vagy fiatalkoromban.
Milyen jövőt látsz a gyerekkórus–mozgalomban Erdélyben?
Sajnos évről évre azt tapasztalom, hogy a gyerekek egyre kevésbé szeretnek énekelni, vagy egyszerűen nincs rá idejük. A sok délutáni program, különóra és egyéb elfoglaltság mellett az éneklés gyakran háttérbe szorul. Pedig a közös éneklés olyan élményt ad, amit kevés más tevékenység tud pótolni. Ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy azok a gyerekek, akik kórusba járnak, valami pluszt kapnak: közösséget, figyelmet, fegyelmet, és egy olyan belső élményt, ami hosszú távon is formálja őket. Ők megtapasztalják, milyen együtt létrehozni valamit. Szerintem mi, karnagyok azért dolgozunk, hogy minél több gyermekkel és akár felnőttel is megszerettessük vagy legalább megtapasztaltassuk azt az élményt, amit a kórusban való éneklés adhat. Ahogy korábban is említettem, ezt a munkát csak kitartással, felkészültséggel és szeretettel lehet továbbvinni. Nem mindig látványos az eredmény, de hosszú távon beérik. Én bízom benne, hogy így élő, virágzó erdélyi kóruséletet tudunk fenntartani és továbbadni a következő generációknak.
Néhány éve Jagamas János-díjjal tüntettek ki. Mit jelentett ez számodra?
Hatalmas megtiszteltetés volt, hiszen viszonylag fiatalon kaptam a Romániai Magyar Dalosszövetségtől. A díjat annak köszönhetően ítélték oda, hogy több kórust vezetek a zeneiskolában, az operában és a Babeș–Bolyai TudományegyetemReformátus Tanárképző és Zeneművészeti Karán is. Szakmai elismerés volt, de számomra ennél többet jelentett: visszaigazolást adott arról, hogy jó úton járok. Még ha vannak is hibák, igyekszem fejlődni, és ez a díj megerősített abban, hogy érdemes továbbmennem ezen az úton.
Idén pedig, igazából kevés egyetemen eltöltött oktatói perc után a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen oktatói kiválósági díjában részesültél.
Ez a díj azért jelentett sokat számomra, mert olyan tanároknak ítélik oda, akik a diákok és a kollégák részéről is nagyon jó értékelést kapnak. Nekem különösen fontos volt, hogy a diákoktól szinte csak pozitív visszajelzés érkezett, és hogy szívesen járnak kórusra.
Igazából soha nem volt velük probléma, mindig nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, és ez köszönt vissza ebből a díjból és az értékelésből is: hogy jó a viszonyunk. Megerősített engem tanárként abban, hogy tudok rájuk hatni, és tudok nekik olyan pluszt adni, amitől jól érzik magukat a zenei keretek között.
Milyen vagy, amikor senki sem lát?
Szerintem ugyanolyan hétköznapi ember vagyok, mint bárki más. Ugyanúgy élem az életemet, mint mások, akik más szakmában dolgoznak: a hivatásom az életem része, de mellette ott vannak a mindennapi teendők is – főzés, mosogatás és minden egyéb. Próbálok mindkét területen helytállni, ugyanazokkal a nehézségekkel, örömökkel és bánatokkal, mint bárki más.
Mit üzensz azoknak a fiataloknak, lányoknak, akik félnek még nagyot álmodni?
Szerintem a legfontosabb a kitartás, a tanulás és a folyamatos gyakorlás, ezek elengedhetetlenek, akár nő valaki, akár férfi. A felkészültség és a befektetett munka nélkül nehéz előrejutni. Emellett fontos a kiállás is: hogy merd kimondani, igenis meg fogom csinálni, és ha törik, ha szakad, véghez viszem. Ha ez a belső elszántság megvan, akkor előbb-utóbb sikerülni fog.
Kérdezett: Cziple Hanna-Gerda
Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap 2026/09. és 2026/10. számában.
