Az Arany Medve-díjas és Oscar-jelölt Enyedi Ildikó új filmje érzékelni, kapcsolódni segít – olyan képességeinkbe lehelhet új életet, amelyek nélkül talán nem is lehet minőségi életet élni, de amelyek csecsemőkorunktól visszafejlődésre lettek ítélve.
A film már a nyitóképekkel üzeni, hogy nem így jövünk a világra. A németországi Marburgban tanító hongkongi vendégprofesszor ugyanis kísérletekkel igazolja a felnőttek és a csecsemők agya közötti különbséget. Míg a felnőtt agy egy problémára fókuszál és a nem érintett területeket kikapcsolja, addig a gyermek agya ilyen fókusz nélkül érzékel, és sokkal teljesebben képes átfogni a létezést. Enyedi Ildikó filmje ennek az igazságnak a láttatásától indulva érzékenyít a mindennel való összetartozás tudatosítása és a mindennel való kapcsolódás felé. A rendező alig sztoriztat, nincsenek katarzisok a filmben, a három főszereplő mindegyike a saját útját járva találja meg a módját, hogy közelebb kerüljön a teremtett világhoz. Kíváncsiság, a megismerés vágya vezeti őket, és ahogyan a magyarországi vetítés elkezdését megelőző egyik budapesti közönségtalálkozón Enyedi Ildikó elmondta, azt reméli, hogy a tiszta úton járó főszereplőkhöz hasonlóan a néző is felismeri, hogy egy másik lény tisztelete ott kezdődik, hogy elismeri a magáétól akár radikálisan különböző, de ugyanúgy érvényes és gazdag világát. Mert ekkor fog tudni igazán kapcsolódni hozzá.
A filmes szakmában sokszorosan díjazott, végtelenül érzékeny és egyéni látásmódú magyar rendezőnőről – Az én XX. századom (1989), a Simon mágus (1999), de különösen a Testről és lélekről (2017) és A feleségem története (2021) filmjei után – biztosra lehetett venni, hogy ha újabb mozit csinál, az is a legjobbak közé kerül. A meglepetés inkább az volt, hogy a most magyar-német-francia koprodukcióban készült film igazi főszereplője nem egy ember, hanem egy fa lett.
Egy 1832-es ültetésű páfrányfenyő (Ginko Biloba) életéből és a körülötte zajló életből három idősíkban mutat pillanatokat, így a fa – egyfajta külső szemlélőként – a különböző idősíkokon zajló történések, vagy inkább belső kalandok összekötője is lesz. A film cselekménye ugyanis szinte teljes egészében egy szűk, jól körülhatárolt térben, egy botanikus kertben és az aköré épült egyetemi campuson bontakozik ki.
Az említett közönségtalálkozón Enyedi Ildikó elmondta, hogy az időben legtávolabbi, 1908-as réteg a világ struktúrájával foglalkozik, a növényekben is meglévő transzcendenciára reflektál. A ’70-es éveket idéző réteg az impressziók, érzetek rétege, itt az illatok, fények, hormonok, feromonok kerülnek előtérbe, míg az utolsó, a Covid-járvány kezdetének idősíkja az emberi elszigetelődéssel való megküzdésre fókuszál. Úgy látunk kis történeteket, hogy a film nem válik történetmeséléssé, karakterdrámákat sem vonultat fel, sokkal inkább a meditáció, a spirituális kaland felé visz. Ezt a transzcendentális utazást fogja össze a közel kétszáz éves fa, amelyik nemcsak tanúként van jelen a különböző idősíkokon zajló történéseknél, hanem érző, kapcsolódó lényként is. A film egyre inkább a fa „nézőpontja” felé visz, így vezet a meditáció, a létezés nagy kérdéseihez szemlélődő módon való közeledés felé.
A film a hozzánk legközelebb álló idősíkról indít: dr. Tony Wong (Tony Leung Chiu-wai) kínai vendégprofesszor egy németországi egyetemen, ahol kísérletei eredményeit hallgatóinak is szemléletesen illusztrálja. A sötétben dobált fényes gömbre való figyeléssel is láttatja a felnőttek és a csecsemők agya közti, az agyhullámok alapján mérhető különbséget. „A tudományos kutatás nem más, mint hogy metaforákat találjunk a világ jelenségeire” – mondja, s ezzel máris a megfoghatatlan, a kifejezhetetlen világába repít. Ez a pillanat is hozza azt az elementáris erőt, amely végig ott van és lendít a gondolat, sőt, a tapasztalás „szárnyán” is. Merthogy a valóságból utóbbival fogható be több. Igaz, ezek már a csecsemőkori képességek nélküli tapasztalattöredékek. A film egyik szép jelenetében Wong professzor csak tudatmódosító szer hatása alatt tudja megélni az univerzummal való egybeolvadását. Ez a rendező üzeneteként is felfogható: a világgal való teljes egység megélése, az ilyenfajta feloldódás felnőttként már csak mesterséges módon és rövid időre történhet. Bár itt tudatmódosító szer váltja ki ezt, az egész film viszont mégis csak azt üzeni, hogy a lelassított, szemlélődő élet is jófelé visz. Tony Wong idegtudós számára épp a Covid-járvány teremt lehetőséget egy újabb érdekes kutatásra. A németországi egyetemen rekedve, magánya enyhítése céljával az egyetemi campus közepén álló páfrányfenyőt kezdi el vizsgálni, azt a fát, amelyiknek ágai alatt sokakhoz hasonlóan ő is megnyugvásra és békére lel. Eredetileg a kisbabák kognitív fejlődését kutatja, de most, magányát enyhítendő, megpróbál kapcsolatba lépni a parkban álló óriási ginkófával. Rá kell ébrednie, hogy eddigi tudományos eszközei nem alkalmasak erre Internetes kapcsolat által segíti őt ebben egy neves botanikus, de hiába a nevek, a kutatási eredmények, a film végefelé egyértelművé válik számunkra, hogy kutatásaiért és szemléletéért Tonynak a tudományos kirekesztéssel kell szembenéznie. (Enyedi Ildikó ezzel is jelzi a holisztikusabb szemléletű kutatás fontosságát.)
A huszonegyedik századból aztán az előző elejére, 1908-ba kerülünk, ugyanarra az egyetemre. Az első női hallgató felvételijén talán nemtől függetlenül mindannyiunk gyomra émelyegni kezd. Bár Grete (Luna Wedler) alapos tudásába nem tudnak belekötni, az egyetem idős professzorai hatalmukat fitogtatják előtte és kíméletlenül szexualizálják őt. Durva, de hiteles korkép ez, sajnos.
Nagyon szép képe a filmnek az, amelyik egy, a gondosan lenyírt gyepből kiemelkedő fűszálat élesít ki, és a háttérben életlenben hagyja a professzorokkal – épp a fűszálról – folytatott vitáról az épületből kilépő Gretét. A film így szereplőt csinál a fűszálból, a lányt figyelő, érzékelő szereplőt. A felvételin tapasztalható kirekesztés miatt magányossá váló lány is a páfrányfenyő alatt nyer nyugalmat a szemináriumok szünetében. Csendesen egymásba ölelkező társak ők is. Az egyetemi professzorokhoz hasonlóan főbérlője is kíméletlenül igazságtalan vele – ez a helyzet készteti őt új szálláshely keresésére. Az új szállás munkával jár együtt, s ez a fényképészasszisztensi munka új, metafizikai csatornát nyit számára a növényekhez való kapcsolódáshoz. Tonyhoz hasonlóan így Grete is tudóból egyre inkább látóvá válik… Az időrendben második idősík harmadikként jelenik meg a filmben és a ’70-es évek anti-establishment-hangulatába repít. Az egyetemi campus közelében lakó Gundula (Marlene Burow) és a szociálisan szorongó Hannes (Enzo Brumm) két egyetemista, akik a nagy szabadságvágytól átitatott, nem ritkán az élet értelmetlenségét hirdető fiatalok ellenpontozásaként a tudásnak, a megismerésnek prioritást adókként jelennek meg a vásznon. A köztük izzó, elfojtott szexuális vonzalom ellenére szép barátsággá érő kapcsolatuk se a hippivilágot mintázza, sokkal inkább az igazi értékek mentén való értelemkeresés felé lendít. Életének kérdéseivel Hannes – például a tudatmódosító szerek helyett – a páfrányfenyő ágai közé menekül, így lesz ő az idősödő fa másik társa. Ő az, aki teste legnagyobb felületével érinti a fát. Filológus beállítottságától eleinte távol esik a növények viselkedésével kapcsolatosan kísérleteket végző Gundula világa, de aztán – a lány elutazása miatt átvállalt muskátli gondozása kapcsán – épp neki sikerül a legközelebb kerülni az ápolt növényhez.
A budapesti közönségtalálkozón Enyedi Ildikó megerősítette, hogy a film szereplői számára a tudományt jelölte ki „közvetítőnek” a növényekhez való kapcsolódásra. Azt is bevallotta, hogy amatőr szinten gyerekkorától izgatja a biológia, a fizika, a kozmológia és ma is követi az ismeretterjesztő írásokban közölt kutatási eredményeket. Ezek által is lehetőséget lát az ember és a természet közötti nagy szakadék áthidalására és az összetartozók összekapcsolására.
Láng Imola, a film látványtervezője és Pálos Gergely operatőr a három idősík különleges technikai megoldásokat kérő ábrázolásáról is beszélt. Mindegyikhez különböző technikát használtak: az 1908-ast 35 mm-es filmre, fekete-fehérben, a ’70-es évek világát 16 mm-es, sajátos színvilágú filmre rögzítették, a 2020-as eseményeket pedig már digitális technikával vették fel. Azonos, ám az időben alakuló terekre volt szükség, a fa helye volt rögzített, de ő is nőtt és ezzel együtt a perspektívának is változnia kellett. Ehhez három különböző korú fára volt szükség, amelyek nyilván különböző helyszíneken éltek. A legfiatalabb Marburgban, a történet helyszínén volt, a középső az Alcsúti Arborétumban, a legöregebb, hatalmas fa pedig a dél-magyarországi Sellyén. Ezeket a fákat úgy kellett láttatni, mintha mindhárman a marburgi arborétumban lennének, a háttérben azért változó épületek között. Enyedi Ildikó bevallotta, hogy Hannesben tulajdonképpen férje alter egójával találkozunk a Csendes barátban. Bár konkrét szereplőbe ő nem mintázta bele magát, elmondásai alapján a növények kommunikációja, azok emberekhez való kapcsolódása iránt már egészen fiatalként mélyen érdeklődőként ő is ott van ebben az idősíkban is. Azt is elmondta, hogy a kísérletezés, a tapasztalat által való tanulás vágyának közelképbe hozásával nem titkoltan a mai fiataloknak is üzenni akar. Véleménye szerint az egyetem nem a készen kapott, hanem a személyesen megalkotott tudás helye is kellene legyen. Erre pedig – tesszük hozzá itt – az iskolapadban kell felkelteni az érdeklődést, akár a hittanórákon is.
A Csendes barát történetszálainak tehát az emberi magányban és a hatalmas páfrányfenyőhöz és más növényekhez való kapcsolódásban vannak a metszéspontjai. Az ember és a növény kapcsolódása épp annak a megfoghatatlan magánynak a nyomán lehetséges, amely valamiképpen minden létezőt jellemez. Enyedi Ildikó elmondta, hogy a Ginko Biloba egy különc, magányos fa, ezért esett rá a választása. A film Ginko Bilobájának nem az a kert a természetes élőhelye, őt messziről vitték oda, ahol most főleg olyan növények közt áll, amelyeknek a majdnem teljes kipusztulását köszönheti. Pedig valaha Ginko fák borították a bolygót… A dinoszauruszok korát megelőző, több mint 200 millió éves fáról van szó, amelynek túlélési képessége abban is rejlik, hogy bár kétlaki, termős és porzós virágú példányok is léteznek belőle, de ha nincs fiú vagy lány a csoportban, a fa képes nemet váltani. A fa hat példánya túlélte a hiroshimai atombombatámadást, és ezek a példányok – a túlélés és az újrakezdés szimbólumaiként – ma is élnek.
A Csendes barát érzékletesen mutatja be ezt a bolygószintű magányt és a belénk, létezőkbe kódolt vágyat is a kapcsolódásra. A film nem fecseg, nem okoskodik, hanem lecsendesítve szemlélődni tanít. Az idő érzékelhetően lelassul (mert egy akár háromezer évig is élni képes fa „időérzéke” nyilván különbözik az emberétől), ehhez társulnak a képek, hangok, amelyek együtt képesek érzéki élményeket kíváltani és meditatív állapotba juttatni a nézőt. Ahogyan az a közönségtalálkozón is elhangzott és többfelé is olvasható, a film nemcsak a közönségre van nagy hatással, hanem a színészekre is. A Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb feltörekvő színésznek járó Marcello Mastroianni-díjat átvevő női főszereplő, Luna Wedler például így nyilatkozott: „Elképesztő volt, hogy amikor elkezdtem beleásni magam Grete szerepébe, egyszerre sokkal több kapcsolódásra figyeltem fel ember és természet között. Szerintem ez az egyik gyönyörű dolog ebben a történetben, hogy mindnyájan egymásra vagyunk utalva és az egész egy nagy körforgás, és hogy figyelnünk kell a természetre, mert mi vendégeskedünk benne.” A világsztárként ismert Tony Leung Chiu-wai ezt mondja: „Mindenkinek ajánlanám ezt a filmet, mert rólunk szól. Az emberekről és a természetről szól, és arról, hogy hogyan kellene együtt élnünk ezen a bolygón.” Enyedi Ildikó máris sok díjjal jutalmazott, gyönyörű moziját látni kell. Mindenféle előítéletektől mentes, szabad lélekkel. Így fog tisztítani, alakítani.
Ozsváth Judit
