A szakirodalom szerint Krisztus szenvedéstörténete már a 4. századtól önálló zenei műfaj, a 8–9. század folyamán már mind a négy evangélista passióját éneklik nagyhéten. Virágvasárnap a Máté, nagykedden a Márk, nagyszerdán a Lukács, míg nagypénteken a János szerinti evangélium alapján. Már a kezdetektől a gregorián zsoltár recitáló formáját alkalmazzák ezek megszólaltatására.
A 9. századtól a dramatizáló tendencia is megmutatkozik: Krisztus szavai az alsó regiszterben, az evangélista (narrátor) szerepe a középsőben, míg a szólisták (Pilátus, tanítványok, főpap, szolgáló) magas regiszterben szólalnak meg. A 15. századtól kettős szokás alakul ki: míg egyik mindvégig az egyszólamú dallamot alkalmazza, a másik a turba (tömegének) gregoriánját többszólamú kórussal helyettesíti be. Ezek a homofón vagy színesebb, motettaszerkesztésűt is alkalmazták, utóbbi a drámai kifejezés nagyobb lehetőségét kínálta fel. A zenetörténet fejlődésével a passiók míves kidolgozottsága is egyre magasabb, „igényesebb” szintre emelkedett. Megkülönböztethetjük az úgynevezett gregorián-passió után (Claude de Sermisy, Lassus, T. L. da Victoria stb.) a motetta-passiót (Jakob Obrecht, Regnart, Gesius, Resinarius stb.), az oratorikus passiót (H. Schütz, Sebastiani, Händel, Telemann stb.), sőt passió-oratóriumot is, amelyek nem szorulnak különösebb bemutatásra, hiszen a besorolásuk is sejteti az egyre bővülő kifejezési eszköztárat. Az összes közül talán a legmagasabb színvonalat Bach két passiója, a János- és a Máté-passió képviseli.
Fontos megjegyeznünk, hogy Krisztus (énekelt) szenvedéstörténete nemcsak római katolikus liturgiánk sajátja, de a magyar protestáns passió a középkori liturgikus örökségből származó óprotestáns szertartási énekanyag egyetlen folyamatos használatú, máig élő műfaja is. A magyar gregorián passiók feltérképezésének munkáját Bárdos Kornél és Csomasz Tóth Kálmán kezdte meg az 1960-as években. Bárdos Kornél Die Variation in den ungarischen Passionen című tanulmányában negyven hazai passióforrást közöl, melyek a 15–18. század közötti időszakban keletkeztek.
A 15. századi Esztergomi passionále János-passiója mellett érdemes megemlíteni Nagy István passionáléját (Székelykeresztúr, 17. század), Dersi János passionáléját (Szőkefalva, 1720) vagy az Iklandi passionálét (1795). Ez utóbbiak kompilációk, a négy evangélium szövegéből állították össze. Mindezek mellett fontos megjegyezni egy másik székelykeresztúri unitárius passiókéziratot is, amely 1767-ben keletkezett, és 1952-ben került a marosvásárhelyi Teleki-könyvtárba. Ezt a kéziratot Ferencz István római katolikus plébános ismertette a Magyar Egyházzene című folyóirat hasábjain, aki az idő tájt a Főegyházmegyei Zenei Bizottság tagja volt.
Elevenen él gyermekkorom egyik legszebb emléke, amikor áldott emlékű édesapám a nagyböjti időszak közepén összeült szülőfalum, Marosfő piciny templomában dalostársaival, és elkezdték a passiópróbákat. Harmonikán adta meg a hangot a szólistáknak, majd a négy szólamra éneklő kis kórusnak is. Mindenkinek megvolt a szólistaszerepe évtizedeken át. Édesapám volt az Evangélista. A Kapossy-féle szertartáskönyv volt a féltve őrzött partitúra, amelyet nagy tisztelettel és féltő gonddal őriztek/őriznek a mai napig. Ebben a virágvasárnapi Máté-passió és a nagypénteki János-passió található meg, a korábban említett, legősibb gyakorlat szerinti beosztásban: evangélista szólama a középső regiszterben, Jézusé mélyregiszterben a szólistáké meg a felső regiszterben szólal meg. A tömegének (turba) egyszerű négyszólamú homofón szerkesztésű recitáló dallam.
A II. vatikáni zsinat Szent Liturgiáról szóló rendelkezésének életbe léptetése után az anyanyelvű (magyar) liturgikus ének is új szárnyakat kapott, s ezzel az új lehetőséggel a szent zene alkotói, formálói bőséges anyaggal szolgáltak a hívő közösségnek. Így született meg Harmat Artúr – Werner Alajos Négy passiója is, amelynek egyszólamú tételeit Harmat Artúr, a háromszólamú vegyes karra komponált tömegénekek (turbák) nagy részét Werner Alajos atya írta meg. Ez a passió is a korábbi gyakorlatot élteti tovább a szólisták hangfekvésének tekintetében, a tömegénekek azonban véleményem szerint valóságos apró remekművek, amelyek kiválóan alkalmazkodnak a mondanivaló hangulatához, de tonálisan is belesimulnak a nagy egészbe. A passió dallama, hangkészlete dúr jellegű líd dallam, a korábban ismert passiók melizmatikus vonalát egyszerűsítve, könnyedebbé téve hozza.
Visszatérve a turbákhoz (tömegének), fontos kiemelni, hogy ezek során a kóruséneklés szinte minden csínját-bínját felvonultatja a szerző. Így akár példatár is lehet(ne) minden templomi énekkar számára, hiszen rövidek, aránylag könnyen, különösebb nehézség nélkül megtanulhatók. A közös hangról, vagy monodikusan (azonos dallamvonallal) indító 3-29 ütemnyi kórusének minden egyes szólama könnyedén, szinte játékosan bontakozik ki, simul bele egy újabb (néha picit bonyolultabb) modulációba, átmeneti harmóniába, zárlatba. A rövid felkiáltásokat: „Semmi sem”, „Keresztre véle!”, „Lám, Illést hívja!”, „Üdvözlégy, zsidók Királya!” díszes, melizmatikus dallamfelvezetéssel, vagy nagyon találóan, háromszorozva „gazdagítja” fel a szerző. Már első látásra szembetűnő, hogy mindenik mozaikszem teljesen egyedi, sajátos mind dallamában, mind harmonizálásában, néhány elenyésző ismétléstől eltekintve – amellyel a mondanivalóhoz simul, és elsősorban a magyar szöveghez –, mégis világosan kitetszik, hogy azonos zenei szövet része. Mindenik kórusrész kiváló hangadó, támasz a soron következő szólista, evangélista számára. A zárókórusok A évben (Máté) alaphangon, B évben (Márk), C évben (Lukács) oktáv, nagypénteken pedig (János) a dominánson zárnak. Külön érdekessége a passiónak – bár kottaismerőnek nem kellene gondot jelentsen – , hogy míg a passió partitúrája (evangélista, szólisták) két b előjelzésű, és csak néhol fordul elő átmenetileg az asz (la bemol) a könnyebb énekelhetőség végett, addig a kóruspartitúra (turbák) három bé előjelzésű. Itt azonban sorjáznak a feloldójelek az asz helyén (tekintettel a líd hangnemre).
Visszatekintve negyvenöt évnyi kántori ténykedésemre, bátran elmondhatom, hogy a templomi kóruséneklés számára igazi lendületet jelentett előző szolgálati helyemen, Feltorján (1980–1994) és a kézdivásárhely-kantai egyházközségben is a Harmat–Werner passió fokozatos, módszeres betanulása, éneklése. Úgy érzem, hogy újabb és újabb (néha egyre nehezebb, összetettebb) kórusmű betanulásához kiváló előgyakorlat ez a passió. Mindezek mellett legfontosabb szempont s az igazi hozadéka az, amit elsősorban a liturgia szebbé tételéért, a hívők közösségének felemelésére, Isten még nagyobb dicsőségére nyújt.
Fórika Balázs, kézdivásárhely-kantai kántor
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap 2026/13. számában.
Összeállította: Cziple Hanna
