Járt már Afrikában VI. Pál, II. János Pál, XVI. Benedek és Ferenc pápa is, mindegyikőjük útja egy-egy lépcsőfoknak tudható be azon az nyomvonalon, amelyen XIV. Leó is halad, és amely által – az előkészületekből legalábbis úgy tűnik – jelentős szemléletváltást fog képviselni a szentatya. Mi ez a szemléletváltás? Milyen jelentősége van annak, hogy Leó pápa Afrikába látogat?
Amint az ismeretes, a pápai utak sosem pusztán diplomáciai vagy lelkipásztori látogatások, bár mindkét dimenzió jelen van, és fajsúlyos, esetenként komoly üzenetértékkel is bír. Mielőtt részletesebben rátérnénk arra, hogy a korábbi apostoli utaknak milyen üzenete volt, és milyen olvasata lehetséges, ennek kontextusában pedig mi várható az idei alkalomtól, érdemes felidéznünk magunk előtt az afrikai kontinensről, annak egyházáról alkotott elképzeléseinket, és a tényeket.
A legtöbbünk számára ugyanis Afrika – így, mintha egyetlen ország lenne, nem pedig egy jelentős kontinens – egyenértékű a szegénységgel, az elmaradottsággal, a mi sztenderdjeinktől való távolsággal, és nem utolsósorban úgy tekintünk rá, mint szegény rokonra, akit támogatni kell. Ez, amint látni fogjuk, a pápai magatartásokban is tükröződött korábban, de az idők folyamán egyre erősödött az a megközelítés, amely már nem Afrika „felfejlesztését” szorgalmazza, hanem önállóságát, saját felelősségét és cselekvőerejét hangsúlyozza.
Az évente kétszer közzétett, értelmezett egyházi statisztikák (tavasszal a Pápai évkönyv feldolgozza és ismerteti az előző évi adatokat, ősszel pedig a Fides hírügynökség több szempontból is elemezve és strukturálva a legutóbbi, általában ugyancsak egy-másfél évvel korábbi adatokat adja közre) ráirányítják a figyelmünket arra, hogy Afrikában minden felsorolt és fel nem sorolt nehézség ellenére is dinamikusan növekszik a katolikus hívek száma. A tavaly közreadottak alapján elmondható: Afrikában él a bolygó katolikusainak 20%-a, és a térséget a katolikus egyház rendkívül dinamikus terjedése jellemzi. Amint olvashattuk, a katolikusok száma 2023-ban 281 millióra nőtt, a relatív változás +3,31%. 2023 júniusában ez a növekedés számszerűen +8 309 000 fő volt. A kontinensen a jelzett évben öt új egyházi körzetet is létre kellett hozni a hívek szakszerű ellátása érdekében. Az adatok is arról árulkodnak, hogy az afrikai kontinensen dinamikusan növekszik a keresztségben részesülők száma, és az is kiolvasható belőlük, a világon sehol máshol nem volt tapasztalható ilyen mérvű pozitív változás.
A számuk önmagukban is jelzik, az egyháznak fontos kérdéssel kell szembesülnie, és mielőbb meg kell válaszolnia, nem pusztán teoretikus szempontból: mi Afrika szerepe a katolikus egyházban ma, és mi lesz a jövőben? Megelégedhet a megsegítendő Afrika sztereotip képével, vagy a kontinensen élő hívekkel mint egyházformáló, jövőépítő tagokkal számol?
Pápai utak üzenete(i)
VI. Pál a II. vatikáni zsinat szellemében szakított a pápák Vatikánhoz kötöttségével, és felkereste mind a hat kontinenst. 1969-ben Ugandába utazott, Afrikában ezt az egy országot látogatta meg. Apostoli útján felkereste a namugongói mártírok emlékművét, illetve huszonkét vértanút kanonizált is. Ugandai látogatása több szempontból is jelentősnek mondható: ez volt az első alkalom, hogy pápa látogatott a Szaharától délre lévő régióba. Ugyanakkor hivatalosan ez a mozzanat volt a missziós korszak szimbolikus lezárása is.
VI. Pál pápa híres mondata is itt hangzott el: Ti vagytok a saját magatok misszionáriusai. Azaz az Európából és Amerikából érkező missziók helyét átveszik a helyi egyházak, amelyek felelőssé válnak innentől kezdve magukért. Az afrikai országok egy része ez idő tájt politikailag is független lett, ez a tendencia és pápai üzenet éppen a posztkoloniális szemléletet erősítette meg, azaz azt a megközelítést, hogy a gyarmatosító nyugati kultúrák felsőbbrendűként, egyértelmű követendő mintaként jelentek meg korábban, ám az ezt elszenvedő országoknak immár saját hangjukra és erejükre kell találniuk, azaz önállósodniuk kell.
Szent II. János Pál pápa pontifikátusa 27 esztendeje alatt 14 alkalommal járt Afrikában, ez idő alatt összesen negyven afrikai országot látogatott meg, némelyikben több alkalommal is járt. Látogatásainak főbb üzeneteként az evangelizáció és az emberi jogok melletti kiállás, valamint a békeközvetítés fogalmazható meg, ugyanakkor pedig ki nem mondott üzenetként jól értékelhető a kontinens katolikusainak láthatóvá tétele, köztudatba emelése. Ebben az időszakban Afrika erőteljes perifériaként jelent még meg, a sajátos lokális problémák közepette is a támogatandó terület címkéjét hordozva.
Ugyanakkor fontos kiemelni ebből az időszakból az 1994-es afrikai püspöki szinódust és az azt követő hivatalos dokumentumnak, az Egyház Afrikában című írásnak a jelentőségét. A püspöki szinódust ugyan Rómában tartották, de nagy jelentőséggel bírt: ez volt a legelső ilyen jellegű szakmai megbeszélés, és az afrikai püspökök ezen aktív, véleményformáló aktorokként vettek részt. Mivel az ülés előtt néhány nappal kezdődött el a ruandai népirtás (a szinódust 1994. április 10. – május 8. között tartották, a hutu milíciák pedig április 6-án követték el az első emberiség ellenes akciójukat, és az etnikai tisztogatás július közepéig tartott), annak tragédiája és tanulságai lecsapódtak a megbeszéléseken, és a dokumentumban is. Az Egyház Afrikában, amely 1995-ben jelent meg, az egész kontinens katolikus egyházára vonatkozó stratégiai irat, és ebben a minőségében ez a legelső. Fontos szemléletmódja, hogy Afrika már nemcsak mint missziós terület jelenik meg, hanem a saját identitásalakító és béketeremtő erejéről is szó esik – például az iratban felvetett egyház mint Isten családja modell kimondottan a különböző etnikai csoportok közötti feszültségek enyhítésére és megbékítésére mutatott, mint az afrikai püspökök és a helyi egyházak eszközére és lehetőségére (vö. 63. pont), azaz az evangelizációnak már helyi dimenziót és léptéket adott.
A dokumentum kapcsán még egy megjegyzendő mozzanatot emelünk most ki: ez volt az első hivatalos egyházi dokumentum, amelyet nem a Vatikánban hirdettek ki, hanem II. János Pál pápa a 11. afrikai apostoli útjára vitte magával, és ott hozta nyilvánosságra. Ennek a gesztusnak erős üzenetértéke volt: helyszín és központ lett, nem pedig csak címzettje a dokumentumnak.
XVI. Benedek pápa pontifikátusa nyolc éve alatt két alkalommal utazott Afrikába, három országot keresve fel. Ott tartózkodása idején teológiai és erkölcsi megerősítést képviselt. Ő hívta össze a Vatikánba a második Afrika-szinódust, amely nem csupán eszmei folytatása volt az első tanácskozásnak, hanem szemléletváltást is közvetített. Az 1994-es szinóduson erőteljes volt az identitás és a béketeremtés üzenete, 2009-ben a hangsúly már az igazságos béke és konkrét társadalmi válsághelyzetek is fókuszba kerültek. A szinodális dokumentumot, amely az Africae Munus címet viseli XVI. Benedek pápa is Afrikában írta alá és hirdette ki 2011-ben, Beninben. A dokumentum az afrikai helyi egyházak társadalmi-etikai felelősségét is hangsúlyozza, rámutatva az egyház nem pusztán „erkölcscsősz”, hanem a társadalmakban stabilizálóerőként is megnyilvánulhat.
Ugyancsak XVI. Benedek pápa afrikai útjához és az erkölcsi-etikai kiállásához tartozik az úgynevezett „óvszerbotrány”, azaz a 2009-es apostoli útján a repülőn feltett kérdésre adott válasza. A szentatya akkor rámutatott arra a valóságra, amelyet pusztán egészségügyi szempontból nem lehet megérteni, hogy tudniillik az AIDS terjedését nem lehet pusztán az óvszer osztogatásával megakadályozni, az emberek belső megújulása lenne szükséges a szemléletváltáshoz. Jóllehet a kérdés egy jelen pillanatban fennálló problémáról szólt, a pápa válaszának íve túlmutatott ezen, és mivel nem pillanatnyi eszközszintű megoldást kínált, számtalan kritikát kapott.
Ferenc pápa pontifikátusa idején öt alkalommal utazott Afrikába, tíz államot keresve fel. Ő több alkalommal is konfliktuszónákba ment, vitte a béke üzenetét/kérését, és olyan, az ő pápaságára jellemző témák mellett emelte fel szavát, mint a szegénység, emberi méltóság, vallásközi párbeszéd és a migráció kérdése. Útjainak üzenete már nem pusztán a posztkoloniális szemléletet tükrözte, utalva a helyi egyházak felelősségére, hanem a felmerülő konfliktusokban és nehéz helyzetekben tevőleges együttműködést szorgalmazott. Többször is a remény kontinensének nevezte Afrikát. Jelentős eseménynek tarthatjuk, hogy a rendkívüli szentévben, 2015-ben Banguiban megnyitotta a szent kaput (a decemberi hivatalos megnyitó előtt körülbelül tíz nappal), és a települést a világ lelki fővárosának nevezte.
Ferenc pápa idején nem született külön dokumentum az afrikai egyházról, ám két jelentős iratban is foglalkozik a kontinenst is érintő problémákkal. Az Evangelii Gaudiumban (2013) a perifériák egyháza és a globális Dél kérdései is felmerülnek, a Fratelli Tuttiban pedig Afrika problémái globális kérdésként jelennek meg, utalva arra, hogy a kontinenst nem kell különálló részként kezelni, hanem része a világegyháznak.
XIV. Leó pápa apostoli útja úgy tűnik, már nemcsak a kontinens „önállósítását” és stabilizálását, pozíciójának és felelősségének megerősítését szolgálja, hanem stratégiai partnerként tekint rá. Annál is inkább várható az ez irányba mutató gesztusok sora, mivel tavaly júniusban a szentatya öt afrikai püspököt nevezett ki különböző dikasztériumok hivatalaiba, erősítve ezáltal is a világegyház minden tagjának képviseletét. Ez a változtatás azonban nem pusztán szimbolikus, nemcsak címeket kaptak az illető főpapok, hanem döntéshozói funkciót is.
Az előzetesen kiadott útiterv fényében ismét hangsúlyos lesz a béketeremtés, a vallásközi párbeszéd és a szociális érzékenység is. Ugyanakkor Szent Ágoston egykori lakhelyének felkeresése jelzésértékű: a kereszténység történelmének hajnalán Afrikának jelentős szerepe volt.
A pápák afrikai apostoli útjainak tehát jól detektálható íve van: a VI. Pál-féle nyitás után II. János Pál a világegyház figyelmét többször is a kontinens országaira irányította, XVI. Benedek a tanításbeli, erkölcsi megszilárdítás nézetét közvetítette, míg Ferenc pápa a perifériák üzenetét hangosította fel, miközben a helyi egyházak tevőleges szerepére is ráirányította a figyelmet, tudatosítva, hogy Afrika nem különálló egység, hanem az egyház szerves része. XIV. Leó soron következő apostoli útja vélhetően Afrika partneri és egyházformáló szerepére fog rávilágítani egyebek mellett – az egyházstatisztikai tendenciák alapján ugyanis feltételezhető, Afrikának az egyház megújításában fontos szerepe lesz a nem túl távoli jövőben. Ennek az afrikai és madagaszkári püspökkari konferencia is tudatában van – 2024. nyarán tartott ülésük zárónyilatkozatában tételesen is megfogalmazták: Afrikában az egyház gyökeret eresztett és növekszik.
Valóban Afrika lenne az egyház megújítója? – Kritikus hangok
Az első és legfontosabb kérdésfelvetés a keresztények számának gyors növekedését taglalja, annak is azt az aspektusát, hogy vajon a mennyiséget követi-e a minőségbeli váltás. Jóllehet Afrika számtalan hivatást ad a világegyháznak, és számszerűen jól áll, de a hívek számához mérten és az egy papra jutó ellátandó területekhez képest a kontinens is küzd a hivatások hiányával, illetve strukturális problémákkal. Ugyanehhez a kritikai vonulathoz kapcsolható az a megállapítás, hogy vajon mennyire pillanatnyi és átmeneti ez a számszerű növekedés, ugyanis a kontinensen számtalan neoprotestáns egyház is jelen van, és a pünkösdi egyház a katolikushoz képest jóval dinamikusabban fejlődik, és struktúrájából kifolyólag is könnyebben és gyorsabban tud egyes helyeken válaszolni a hívek igényeire.
Emellett 2024-ben a Fiducia Supplicansban előterjesztett, az azonos nemű párok megáldásának lehetősége kapcsán éles szembenállás pattant ki az afrikai püspökök és a Vatikán között. Ezt egy ritkán látott lépés követte, a Hittani Kongregáció pontosítást adott ki, és az afrikai püspökök nevében pedig egy prelátus érkezett a kongregációhoz, ahol tételesen megfogalmazták, hogy továbbra is egységben vannak a pápával, de a főpásztoroknak továbbra is fenntartásai vannak a téma kapcsán, illetve kulturális szempontból, és a sok államban fennálló törvénykezések miatt sem hajtható végre az azonos neműek megáldása. Ezt a fajta tiszteletteljes, ám határozott szembehelyezkedést tovább árnyalja az a kifogás, ami elhangzott a Fiducia Supplicans létrejötte és közzététele kapcsán: ismét csak a nyugati teológusok és egyházak szempontjait vették figyelembe a megszövegezésekor, és az afrikai püspököket nem kérdezték meg, hogy vajon a kontinensen hogyan fogják fogadni a hívek és a papok a témát.
Az afrikai kontinensen az egyház erősödése tehát sajátos problémákat és új szempontokat fog behozni a világegyházba – a kérdés, hogy a Nyugat fel van-e erre készülve, vagy továbbra is úgy gondolja, hogy Afrikának kell „felnőnie” a nyugati standardokhoz és kultúrához. Ez a kérdésfelvetés összecseng Jean-Marc Ela szociológus és teológus munkásságának fő toposzaival: a vallási inkulturáció hiányával, a fehérek kultúrájának, kulturális-egyházi sajátosságainak egyedüli elfogadottá tételének kritikájával. Ugyanakkor mégsem elhanyagolható az a körülmény, hogy az afrikai katolicizmus ma virágzó formája éppen a sokat kritizált európai struktúrákon és missziók által szökkenhetett szárba.
Afrika nélkül nincs jövő
XIV. Leó pápa apostoli útja tehát vélhetően megerősíti azt a tendenciát, amelyet már a tavaly nyári dikasztériumi kinevezésekkel elkezdett, a nyitást és Afrika újrapozicionálását az egyház struktúrájában, és megpróbálja élővé tenni azt a narratívát, amely szerint Afrika nélkül nincsen jövő. Afrika nem pusztán növekvő része az egyháznak, hanem potenciális formálóereje is — de hogy valóban megújítja-e az egyházat, és ha igen, az milyen irányban fog történni, az még nyitott kérdés.
