A Hivatások nyomában vetélkedő huszadik kiadásának apropóján „minikerekasztalra” hívtunk többeket, a versenyt a kezdetek óta szervező Benedek Ramóna hitoktatót, a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Líceum igazgatóját, az intézmény csapatát minden évben elkísérő Bálint Róbertet, a résztvevőből kísérőtanárrá vált Vinkler Valtert, a nagykárolyi Kalazanci Szent József-iskolaközpont oktatóját, most pedig szintén az egykori résztvevők egyikét, Veres Janka Eszternek, a Szent László-líceum egykori diákjának a gondolatait olvashatják.
Tizennégy év távlatából is csupán pozitív, nosztalgikus emlékek kapnak el, amikor a Hivatások nyomában versenyre gondolok. Talán azért is, mert ez a verseny egészen más volt, mint a megszokott tanulmányi megmérettetések. Mivel jóval kisebb létszámmal vettünk részt rajta, mint például egy országos hittanolimpián, mindig családias, bensőséges hangulat lengte körül. Nem csupán verseny volt – inkább találkozás. Ha két szóban kellene megfogalmaznom a legnagyobb értékét, azt mondanám: találkozások és iránykeresés. Mély, maradandó kapcsolatok és barátságok születtek itt. Olyan ismeretségek, amelyek nem értek véget az eredményhirdetéssel.
Amikor később felkerültünk Kolozsvárra, a Római Katolikus Teológia Karra, sok arc ismerős volt. Egy-egy mosoly, egy-egy régi közös élmény biztonságot adott az új közegben. A verseny így számomra hidat is jelentett a középiskolás évek és az egyetemi élet között. Ami igazán különlegessé tette, az az, hogy sosem pusztán a versenyzés állt a középpontban. Mindig volt egy ennél magasabb erkölcsi és lelki dimenziója. Nagy tudós és vértanú püspökök életútjait ismertük meg, akik nem csupán történelmi személyek voltak számunkra, hanem példaképek. Az ő kitartásuk, hűségük, hitük és bátorságuk arra indított bennünket, hogy saját életünkben is keressük az értelmes, felelős, szolgáló utat. Nem csupán adatokat tanultunk – életpéldákkal találkoztunk. Különösen mélyen megmaradt bennem Boldog Bogdánffy Szilárd, Márton Áron és Boldog Scheffler János vértanú püspökök életének tanulmányozása (mely az idei téma is volt). Az ő sorsuk megtanított arra, hogy a hivatás nem mindig könnyű, de mindig értékes. Hogy a hit és az elköteleződés akkor is megmaradhat, amikor külső körülmények ezt próbára teszik. Ma, felnőttként visszatekintve még inkább értem, milyen súlya volt ezeknek a történeteknek a kamaszkori formálódásunk idején. Mivel csoportosan vettünk részt a versenyen, megtanultunk együttműködni, egymásra figyelni, megbízni a másikban, és ráhagyatkozni egymás képességeire. Ez nem volt mindig egyszerű – különböző személyiségek, különböző tempó, különböző erősségek. De éppen ezáltal tanultuk meg, hogy a közös cél érdekében néha háttérbe kell lépnünk, máskor pedig felelősséget kell vállalnunk. Utólag visszagondolva: ez valóban az életre készített fel minket.
Hatalmas élmény volt az idén ismét jelen lenni ezen a versenyen – immár nem versenyzőként, hanem meghívottként, egykori résztvevőként. Őszintén fellángolt bennem egy kis „szent irigység”: milyen jó volt egykor az ő helyükben ülni, izgatottan várni az érdekesnél érdekesebb feladatsorokat, készülni a bemutatókra, izgulni az eredményhirdetésnél. Ugyanakkor még nagyobb öröm volt látni, hogy a verseny szellemisége nem változott. A fiatalok ma is ugyanazzal a lelkesedéssel és nyitottsággal fordulnak a példaképek felé. Ma már más szemmel tekintek erre a versenyre.
Nemcsak egy szép emlék számomra, hanem egy olyan lelki és közösségi tapasztalat, amely hozzájárult az identitásom formálódásához. Megerősített abban, hogy a hivatás nem pusztán szakmaválasztás, hanem küldetés. És talán ez a verseny legnagyobb értéke: segít a fiataloknak felismerni, hogy életüknek iránya és értelme van. Ha ma egyetlen üzenetet kellene megfogalmaznom a Hivatások nyomában kapcsán, az ez lenne: nemcsak tudást ad, hanem tartást. Nemcsak versenyeztet, hanem közösséget épít. És ezek az értékek tizennégy év távlatából még inkább felértékelődnek.
Veres Janka Eszter
