Mesét olvashatunk reggel, hogy a belső erő képzelete indítsa útjára a napot, napközben, hogy összekapcsoljon bennünket, és este, hogy megpihenjen bennünk a világ. Olvashatunk vagy akár mesélhetünk mi magunk is. Milyen fontos, ugyanakkor miért van súlyos ereje a mesélésnek? Mit mesélek? Hogyan mesélem el? Kinek mesélek? Életeket színezhetek vagy roncsolhatok szét azokkal a szavakkal, amelyek a mesék, történetek mögött vannak. Ily módon a női énképet is ekképpen formálhatom. Molnár Réka gyógypedagógus a mesékben a női szereplőkről, női mintákról, nőképről, nőiességről.
Úgy gondolom, ma különösen nagy felelősségünk, hogy értékrendjében stabil, érzelmileg gazdag gyermekkort biztosítsunk a felnövekvő nemzedék számára. A mese világa ugyanis olyan erőforrásokat közvetít, bátorságot, hűséget, kitartást, önfeláldozást, tisztaságot, amelyeket a modern kultúra gyakran relativizál, ironikussá tesz vagy éppen háttérbe szorít.
A mesékben megjelenő szépség, legyen az belső nemesség, erkölcsi tartás vagy szeretetre való képesség, a mai vizuális és digitális térben sokszor torzított formában jelenik meg, olykor felszínessé válik, máskor eltúlzott elvárássá. Így a gyermek könnyen elveszítheti a kapcsolatot másokkal, de saját magával is. Különösen igaz ez a női minták esetében. A mesékben a női szereplők sokféleképpen jelennek meg: gondoskodóként, bátorként, bölcsként, kitartóként, áldozatot vállalóként vagy éppen csendes erőt hordozóként. Ezek az árnyalt minták azonban a mai világban, a médiában gyakran leegyszerűsítve, szélsőségesen vagy ideologikusan jelennek meg, így a kislányok számára nehezebb eligazodni abban, mit is jelent valójában nőnek lenni…
Éppen ezért a mesélés nem pusztán hagyományőrzés, hanem értékközvetítés, kapaszkodó abban, hogy a gyermekben egészséges, reális és méltóságteljes női önkép formálódhasson. Ha körbenézünk a mindennapokban, nem „torz nőkkel” találkozunk, hanem sokszor torzult nőképekkel. Az utcán, a reklámokban, a közösségi médiában olyan szélsőséges minták jelennek meg, amelyek nehezen összeegyeztethetőek az emberi léptékkel. Egyszerre sugallják a tökéletesség kényszerét és a teljes határtalanság ígéretét. Az egyik oldalon a túlzottan esztétizált, testközpontú nőideál áll, amely a külsőt abszolutizálja, és a női értéket a láthatóságban, a megfelelésben méri. A másik oldalon a minden korlátot elutasító, érzelmi sérülékenységet tagadó, erősen individualista minta jelenik meg, amely a kapcsolódás helyett az önérvényesítést teszi elsődlegessé. Mindkettő mögött ugyanaz a bizonytalanság húzódhat, az identitás kapaszkodóinak gyengülése: Ki vagyok én? Merre tartok? Mi ad értelmet az életemnek?
E jelenségek hátterében társadalmi és kulturális folyamatok állnak. A digitalizált világ folyamatos összehasonlításra késztet, a fogyasztói kultúra pedig eladható képpé formálja a nőiességet. A családi és közösségi minták meggyengülése, a generációk közötti párbeszéd hiánya tovább nehezíti az egészséges önazonosság kialakulását. Így a fiatal lányok sokszor nem élő, hiteles női példákból építkeznek, hanem algoritmusok által válogatott, szerkesztett képekből. A mese ezzel szemben emberléptékű. Nem hibátlan nőket mutat, hanem küzdő, fejlődő, döntéseikért felelősséget vállaló alakokat. A mesei hősnő nem tökéletes, hanem úton van, és éppen ez teszi alkalmassá arra, hogy azonosulási mintát adjon.
A különböző életkorokban más és más hangsúly kerül előtérbe a női identitás formálódásában, ezért a mesék kiválasztásában is érdemes tudatosnak lennünk.
Óvodáskorban a biztonság és az alapértékek megerősítése a legfontosabb. Itt még nem a női szerepek tudatosítása a cél, hanem a belső tulajdonságok megalapozása: kedvesség, bátorság, kitartás, segítőkészség. Az olyan klasszikus történetek, mint például a Hamupipőke vagy a Hófehérke akkor válnak értékközvetítővé, ha nem a külső szépségre, hanem a szív tisztaságára, az állhatatosságra és a jóság erejére irányítjuk a figyelmet. Minél többet hall egy történetet ilyenkor a kisgyerek, annál jobban beépül az életébe. Mindig éppen azt hallja meg, amire szüksége van, és az sem baj, ha többször ugyanazt kéri. A mese ismételt kérése óvodáskorban a biztonságkeresés és a belső feldolgozás természetes jele. Minden újrahallgatás alkalmával mélyebben integrálja a szereplők érzéseit, a konfliktus megoldását és az átélt tapasztalatokat saját fejlődő személyiségébe.
Kisiskolás korban már árnyaltabb női mintákat is megmutathatunk. Itt előtérbe kerülhet a döntés, a felelősség, az önállósodás kérdése. A népmesék bátor királykisasszonyai, szegényleányai, akik útnak indulnak, próbákat állnak ki, kérdeznek és gondolkodnak, segíthetnek abban, hogy a lányok megtapasztalják: a nőiesség nem passzivitás, hanem belső erő. Ilyenkor akár saját történeteket is kitalálhatunk, amelyekben a hősnő nem megmentésre vár, hanem együttműködik, segítséget kér, tanul a hibáiból, és ha kell, többször is fel tud állni.
Kamaszkorban különösen fontossá válik az identitás, a testkép, a határok és a kapcsolatok kérdése. Itt már nemcsak mesére, hanem történetekre, regényekre, élettörténetekre is szükség van. Olyan nőalakokra, akik küzdenek, keresnek, kételkednek, mégis megőrzik méltóságukat. A beszélgetés ilyenkor legalább olyan fontos, mint maga a történet: Mit jelent önazonosnak maradni? Hogyan lehet egyszerre erősnek és érzékenynek lenni? Hol vannak az egészséges határok?
Ne féljünk saját történeteket sem alkotni, ahogyan ezt már többször megírtam és hangsúlyoztam. A gyermek számára a legfontosabb mese az, amelyben az ő kérdései kapnak formát. Kitalálhatunk például egy kislányról szóló történetet, aki különleges képességet kap, meglátja másokban az értéket, a szépet, aki látja az undok ember mögött azt a batyut, amely tele van sérülésekkel, és húzzák a vállát, ezért ilyen undok. Vagy egy hősnőről, aki megtanulja, hogy nem kell mindenkinek megfelelnie ahhoz, hogy szerethető legyen, hogy sok esetben ez vagy és kész, nem tudsz és nem is akarsz csillogni akkor, amikor valami nagyon fáj. Vagy akár saját életutunk során megélt nehéz és fájdalmas döntéseinket, szégyeneinket, félelmeinket, illetve azokat a bátor lépéseket, amelyektől annyira rettegtünk, mégis megtettük őket, mert a hit ereje továbbvitt bennünket, és ha küzdelmesen is, de végül sikerült megtennünk, amit kellett. Meséljünk a megélt és a meg nem élt szerelmeinkről is bátran, a mindent elsöprő, szívünket felkavaró viharról, és a csendesebb, mégis mélyen fájó csalódásról, amelyek egyaránt formálták bennünk a szeretethez való viszonyt. Természetesen mindezt az adott életkor és a gyermek egyéni befogadóképességének figyelembevételével. Ezek az egyszerű, hétköznapi mesék gyakran mélyebben formálnak, mint a leglátványosabb történetek.
A cél nem az, hogy tökéletes női mintát adjunk, hanem hogy belső iránytűt segítsünk kialakítani. Olyan nőképet, amelyben jelen van a gyengédség és az erő, az önállóság és a kapcsolódás, a méltóság és az öröm. Amikor egy kisgyermek olyan történetekkel azonosul, amelyekben a konfliktus elsődleges megoldási módja az agresszív megsemmisítés, az hatással lehet a belső konfliktuskezelési mintáira is. Nem arról van szó, hogy egy-egy jelmez vagy mese önmagában „ártalmas”, hanem arról, hogy a rendszeres, életkorhoz nem illeszkedő tartalom hosszú távon befolyásolhatja az érzelmi biztonságérzetet, a félelmek alakulását és az önképet.
A kislányok esetében is fontos kérdés, milyen női mintákkal találkoznak ezekben a történetekben. A túlzottan harcos, érzelmileg zárt vagy szélsőségesen idealizált karakterek mellett vajon jelen van-e a gyengédség, a kapcsolódás, az együttműködés, az önreflexió? Az egészséges nőiesség nem a harc hiányát jelenti, hanem az erő és az érzékenység egyensúlyát.
A modern, agresszív képi világú rajzfilmek intenzív vizuális és érzelmi ingerei könnyen túlterhelhetik a kisgyermek idegrendszerét, miközben a konfliktusok leegyszerűsített, erőszakközpontú megoldásai torzíthatják a belső konfliktuskezelési minták alakulását. Szülőként és pedagógusként nem az a feladatunk, hogy minden modern tartalmat elutasítsunk, hanem hogy mérlegeljünk, kísérjünk, beszélgessünk. A gyermeknek nem csupán történetre van szüksége, hanem ránk is, felnőttekre, akik hibáznak, félnek és néha megállnak, reggel kócosak és karikás a szemük, nem mindig passzol a cipő a szoknyához, de attól vagyunk és így vagyunk mi. Ha lenne lányom, talán neki írnám mindezt. De mivel nincs, veszem a bátorságot és üzenem minden nőnek, aki ezt a cikket olvassa: a te történeteid (legyen akárhány éves) ne a világ elvárásaiból szülessenek meg, hanem abból a szeretetből, amely a jó Istentől mint forrásból árad. Ő az, aki értéket adott neked, aki kíséri az utadat, és aki a töredezett sorokból is képes egészet formálni.
Engedd, hogy ebből a forrásból táplálkozzon a nőiességed. Mert amikor a történetedet vele együtt éled, az nemcsak rólad szól, hanem reményt ad másoknak is.
Molnár Réka gyógypedagógus, logopédus
