A bölcsészkaron kevés nyelvészeti tárgyat kedveltem, de a történeti nyelvtan ide tartozott. Ennél szebbet kívánni sem tudtam volna magamnak akkortájt (legalábbis erről a tudományterületről). Sok apró, de érdekes információ alakította akkor a (szó)világképemet, és bármennyire is unalmasnak vagy sablonosnak gondoljuk ma a nyelvtant, ágrajzokkal és szófajra vonatkozó iskolai „kínzásokkal” egyetemben, nem szabadna elfelednünk, hogy a szavaink világképet közölnek. És itt most nem arra gondolok, hogy fogjunk néhány idegen szót, és erőltessük rá: ugyehogyugye’ minden tőlünk indult ki. Hanem érdemes lenne néha egy-egy szavunkon elmerengeni (és ezt lehet fizikai aktivitás közben is, sőt!).
A közösség szavunk például szép ívet tud felmutatni, ami a kialakulását illeti. Töve a köz szavunk, ami annyit jelent(ett), hogy valaminek a közepe, tere. Ehhez járul hozzá az -s melléknévképző toldalék, hogy az emberek kifejezhessék azt, hogy van valamilyük, ami mindenkié egytől egyig. A közös tehát osztatlanságot sugall, valamiféle egységet, inkluzivitást. Aztán hogy az ember azt is el tudja mondani, hogy ők, akik valamiből egyaránt részesülnek, pontosan ezen „joguk” vagy lehetőségük révén valamiféle egységbe rendeződnek rövidebb-hosszabb időre, hozzátoldottak még egy képzőt, ez lett a -ség.
A közösség került a fókuszba a Ferenc pápa meghirdette szinódus alatt, annak folyományaként. Az elvek régi-újnak mondhatóak, hiszen már a teológián is a másfajta egyházképről tanultunk (hierarchikus piramisszerkezet helyett a koncentrikus kör[ök] testvériességet sugalló ábrájáról), s idestova tizenöt éve elmúlt, hogy a kalapot a levegőbe dobtuk. A közösség mint szó és tartalom tehát már régóta igényt tart a figyelemre. Szövegekben már egészen jól boldogulunk vele, minden kirándulócsoport és munkahely (és tulajdonképpen minden tömörülés) így fogalmaz magáról, és nem csupán azért, hogy az egy mondatban előforduló esetleges szóismétléseket kiküszöbölje.
Ám ahogy lenni szokott, a gyakorlat kicsit döcög. A köz, ami valamikor azt a valami közepét, a centrumban kialakuló helyet jelentette, valahogy erős igényt tart magára, s mintha-mintha jobban tudnánk vele rezonálni. A kiterjedő közben álldingálnak (vagy járnak, vagy énekelnek, vagy imádkoznak) az emberek, és hiába lesz együttes ez a tevékenység, mert ez önmagában kevés a -séggel való felruházkodáshoz. A -séget ki kellene érdemelni, sőt, meg kellene érte dolgozni: nem csak szóban hirdetni, hogy minden tag fontos, hanem át- és megélni is ezt, érdeklődéssel, együttérzéssel, jelenléttel. Szóval, cselekedettel és mulasztással működik már – de vajon érzéssel és átéléssel hogy állunk?
