Egy fiatal szakember útja a gyermekkori élményektől a hivatás tudatos megéléséig sokszor láthatatlan, mégis meghatározó állomásokon át vezet. A kolozsvári Szent Mihály-plébánia levéltárában végzett munka egyszerre jelent szakmai elköteleződést és szolgálatot a közösség múltja iránt. Emberközelben BOROS EMESE levéltáros.
Milyen családból származol?
Azt hiszem, mondhatom, hogy egy átlagos szerető, katolikus falusi családból származom, ahol mindig is fontos volt az összetartás, nemcsak szűk, hanem tág rokoni körben is. Szüleim fontosnak tartották a vallásos nevelést, amit majdnem minden vasárnap együtt gyakoroltunk. Mindig támogattak és igazgattak ezen az úton. Az olykor nehéz és fárasztó készülődések és „nyavalygás” ellenére is nagyon sok nagy családi program van és volt az életünkben, ami úgy gondolom, hogy nagyban erősítette bennünk az összetartozás és a családi szeretet érzését, és ezzel együtt a család értékeinek a megélését. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nemcsak papíron láttam a nagy családfát, hanem élőben is megtapasztalhattam a számos közös élmény által. Amióta Kolozsváron vagyok, és kicsit megtapasztaltam a távolságérzést is, még jobban tudom értékelni, és nagy kincsként őrizgetem ezeket az élményeket, igyekszem továbbra is eljutni egy-két összejövetelre. Nagymértékben ezek alakították az értékrendemet minden más mellett, ami aztán csak adott vagy tanított. A pályaválasztásom alakulásában elsősorban édesapámnak volt szerepe, hiszen ő volt az, aki saját tudása szerint a történelmet és az irodalmat humoros vagy akár komoly formában a családunkba „becsempészte”. Nem erőltette rám/ránk, csak úgy elmondta, elmesélte, igazán nagy élvezettel, sugárzott róla, hogy szereti azokat a történeteket, verseket.
Milyen volt Emese kislányként?
Nem is tudom, nem mondanám magam klasszikus mintagyereknek, de talán szófogadatlannak sem. Bennem volt a gyermeki kíváncsiság, amihez társult a makacsság, irányító és mindent kézben tartani akaró természet. Szerettem mindent, amit én elképzeltem, úgy, de pont úgy megcsinálni, és nem adtam fel, amíg valamilyen módon el nem értem. Mindezek mellé társult az álmodozás és a folyamatosan változó tervszövés is. Mondhatom, hogy talán nem olyan erősen, mint régen, de még mindig élnek bennem ezek a tulajdonságok, és van, amikor rajtakapom magam egy-egy erősebb pillanatomban.
Zetelakán nőttél fel, ott jártál az ifjúsági közösségbe. Mit jelent számodra ez az élmény, és hogyan hatott a hitedre, közösségi szemléletedre?
Első élményeim a plébánián tartott hittanórák emlékéhez kötődnek, amelyekre mind a mai napig nagyon szívesen gondolok vissza. Különösen emlékezetesek maradtak számomra azok az alkalmak, amikor a pap bácsik rajzokkal vagy különböző filmek segítségével tanították a hit alapjait, illetve amikor a kántor bácsi tartotta az órákat, és éneklésével, humorával, mosolygós, közvetlen természetével tette még élvezetesebbé azokat. Majd középiskolás koromban részt vehettem a nagyobb ificsoportban. Itt már teljes mértékben én dönthettem el, hogy szeretnék-e járni, mennyire akarok becsatlakozni a csapatba, és igyekeztem gyakran ott lenni a találkozókon. Ebben az időszakban betekintést nyerhettem más ifjúsági csoportok szokásaiba, működésébe is, hiszen ellátogattunk hozzájuk, és őket is fogadtuk. Ez sokat segített abban, hogy fejlődni tudjak, meglássam, milyen is egy pezsgő vallásos ifjúsági csoport.
Részt vettem különböző programok szervezésében a plébánián, ami mondhatni a mi kis csoportunk rendezvénye volt, egyre inkább próbáltam bekapcsolódni a plébánia életébe, többek között a karácsonyi pásztorjátékba is. Emellett rorátékon, húsvéti kikerüléseken (határkerülés) és csíksomlyói zarándoklatokon is igyekeztem ott lenni, ahol nagyon sokan a közösség tagjai közül összegyűlnek, figyelnek egymásra, és együtt erősítik egymásban a hitet. Mindezek hozzájárultak, hogy egyre inkább megtapasztaljak valamit és fejlődjek a hit útján. Ha Zetelakáról kérdeznek, mindig eszembe jut Radnóti Miklós Nem tudhatom című verse, melynek már első három sora is válaszol helyettem:
„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.”
Egyetemistaként gyakran jártál a kolozsvári ferencesek programjaira. Miért pont a ferences lelkiség?
Amikor Kolozsvárra kerültem, csak azt tudtam, hogy az egyetemen kívül szeretnék valahova tartozni. Ezt megelőzően nem vettem részt semmilyen ferences programon, a ferenceseket nagyrészt, mint élő valóság, közösség, „csak” Csíksomlyóhoz tudtam kötni. Egy mondat erejéig azonban szeretném megemlíteni, hogy szülőfalum az évszázadok során és különösen a 20. században nagyon sok ferences hivatást adott az erdélyi ferencrendieknek. Közülük kiemelkedő jelentőséggel bír P. Boros Fortunát OFM személye, aki történészként, nyomdaigazgatóként és tartományfőnökként is szolgálta a ferences rendtartományt, majd a kommunista diktatúra áldozata lett, a Duna-csatorna melletti kényszermunkatáborban halt meg. A falu iskolája ma az ő nevét viseli. Burkoltan, de azt hiszem, így és innen is vannak kötődéseim a ferences lelkiséghez.
Próbálkoztam néhány más, a városban működő egyetemistacsoportnál, de nem igazán éreztem egyiket sem a magaménak, ahol „otthon” tudtam volna érezni magam, talán nem volt meg a kellő nyitottság bennem. Aztán néhány ismerősömtől hallottam a fr. Pantea Tibor OFM kolozsvári ferences által tartott 10 szó katekézis sorozatról, és egy alkalommal elmentem. Valami megérintett ott, és erősen megfogalmazódott bennem, hogy ebben szeretnék kitartani, végig részt venni rajta, aktívan bekapcsolódni. Aztán ezzel párhuzamosan kipróbáltam a Francesco Palántái ifjúsági csoportot is (ami szintén a ferencesekhez köthető), és a csoport hite, alázata, befogadókészsége, segíteni akaró és vidám emberei megtartottak, és azt hiszem, így kerültem be a ferences körforgásba. Emlékszem arra a benyomásra, hogy valahányszor a kolostor épületében voltam, és láttam egy-egy ferences testvért, olyan érzésem volt, mintha a történelem megelevenedett volna, pedig ez nem történelem, hanem valóság. Hálával tölt el, hogy a kolozsvári ferences jelenlét nem csak történelem, hanem a napjaim része most, 2026-ban is.
Mely programok, események voltak számodra különösen fontosak?
Az előbb említett programok mindenképp, és talán az első FITT (Ferences Ifjúsági Téli Találkozó), ami nagyon megmaradt bennem. Ezen a programon tudom, hogy még egy testvér a dési könyvtár-levéltárt is megmutatta mint levéltár szakos hallgatónak. Még egy másikat is kiemelnék, amikor Assisibe zarándokoltunk, az is meghatározó volt, de igazából mindegyik program nagyon tetszett, amiben eddig részt vettem.
Mit jelent a ferences értékrend egy levéltáros munkájában?
Mindig emlékeztet arra, hogy kell egy nagymértékű alázat, hogy meglássam az értéket egy talán értéktelennek tűnő dologban. Hogy értékeljem a kapott dolgokat, kitartóan végezzem a munkámat, ne adjam fel hamar, és hogy a nehéz pillanatok a fejlődésben segítenek előre.
Miért a történelem szakot választottad egyetemen? Mi ragadott meg a történészgondolkodásban?
Korábban már említettem édesapám szerepét, és mivel így nőttem fel, mindig bennem volt a kíváncsiság: vajon régebb hogyan csinálták, milyen volt?! Aztán egyre inkább kezdett tetszeni, hogy egy történetet sokféle nézőpont alapján lehet elemezni. Majd mindebben megerősített a középiskolás történelemtanárom, akivel sokat beszélgettünk olyan dolgokról, amelyek leginkább érdekeltek, amellett, hogy történelmi regényeket is megbeszéltünk. Mindig nagyszerűen tartotta a történelemórákat, végső soron ő erősítette meg bennem, hogy ezt a kart, szakot válasszam. Ha jól belegondolok, mindig rendelt a jó Isten egy-egy példaképet, akik miatt tettem dolgokat vagy akik megerősítettek. Ez ma is így van.
Mikor fogalmazódott meg benned először, hogy levéltáros szeretnél lenni?
Azt hiszem, ezt nem gondoltam túl. Az utolsó pillanatban választottam a levéltártan szakot, és akkor még nem is nagyon tudtam, miből áll, illetve miben különbözik a történelem szaktól. Beszéltem a történelemtanárommal, majd elolvastam az egyetem honlapján a szak leírását, és úgy voltam vele, hogy ha megpróbálom, nem veszítek sokat: ha nem tetszik vagy nem megy, akkor váltok.
Mit szeretsz a legjobban a levéltárosi teendőkben, és melyik része a legnagyobb kihívás?
Szeretném hangsúlyozni, hogy közel fél éve dolgozom levéltárosi minősítésben, vagyis még egészen az elején járok a szakmába való beletanulásnak. Az egyetemen az utolsó félévben nagyon hasznos gyakorlati órákon tanulhattunk a társaimmal a helyi Erdélyi Ferences Gyűjtőlevéltárban, az ott szerzett tapasztalatok sokat segítettek abban, hogy a kihívásokat hogyan is kezeljem, hogy merjek hozzányúlni az irathoz, annak rendezéséhez. A legjobb érzéssel az tölt el, amikor egy érdeklődő vagy kutató számára érdemben tudok segíteni, de ugyanilyen örömöt jelent számomra egy hosszabb feldolgozási folyamat befejezése is. Kezdőként különösen motiváló, amikor meglátom a rendszert egy anyagban, vagy akár egy apró, de számomra új összefüggést fedezek fel. Nagyon sokat segít, bátorít a főlevéltáros, akit bármikor zavarhatok, eligazít az adott kérdéskörben, ha elakadok, nehézségeim akadnak.
A Szent Mihály-plébánia levéltárosaként dolgozol. Mit jelent számodra, hogy fiatalon ilyen nagy felelősségű anyagot bíznak rá?
Mondhatom, hogy érzem a „felelősség” szó súlyát. Ugyanakkor nagy örömmel és bizalommal tölt el, hogy megbíztak bennem, és ez számomra egyfajta motivációt is jelent arra, hogy minél jobban végezzem a munkámat – hiszen innen lehet fejlődni. Az, hogy ilyen fiatalon kaptam ezt a lehetőséget, számomra üzenetet is hordoz: mindenkinek valahol el kell kezdenie, és minden út egy első lépéssel indul. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy rögtön a szakmában dolgozhatok. Nem utolsósorban hálás vagyok azért is, hogy ilyen környezetbe és ilyen csapatba kerülhettem; úgy érzem, ennél jobb munkahelyi kezdetet nem is kívánhattam volna.
Hogyan mutatnád be laikusoknak ezt a levéltárat? Mekkora fontossága van Erdély-szinten?
Ez a levéltár Erdély és Kolozsvár egyik kiemelkedő intézménye, hiszen a város évszázadok óta Erdély kulturális és vallási központja. Olyan iratokat lehet itt találni, amelyek a város és a régió vallásos életéről, a hívek szokásairól, nagyobb egyházi eseményekről, valamint a legfontosabb egyházi intézmények működéséről tudósítanak, mesélnek. Emellett a levéltár a főesperesi kerületek központi szerepét is betölti, és oklevelek, könyvtári anyagok révén az erdélyi egyházi levéltárak között is különleges helyet foglal el.
Ezért nem csak kutatóknak ajánlott: bárki érdeklődhet itt egyháztörténeti, várostörténeti vagy családtörténeti témák iránt, de a levéltár anyaga számos más történelmi kérdés vizsgálatára is lehetőséget ad.
Hogyhogy egyházi, közösségi jellegű hivatás felé fordultál?
Mondhatom, hogy teljesen a Gondviselés alakította így, nem terveztem tudatosan, ahogyan sok mindent nem szoktam. Így jobban tudok örülni és jobban is értékelem azt a pluszt, amit az egyházi környezet ad számomra.
Van egy cél, amit el szeretnél érni a szakmádban?
Ha a jelenből indulok ki, akkor a rövid távú, elsődleges célom a mesterképzés sikeres elvégzése.
Emellett fontosnak tartom, hogy minél több emberhez eljuttassam a levéltár fogalmát és valódi jelentőségét. Úgy gondolom, hogy a levéltárak nem csupán iratőrző intézmények, hanem a múlt megértésének és megőrzésének nélkülözhetetlen helyszínei. Ezzel is szeretném megtörni a sztereotípiát, hogy a levéltár csak egy unalmas hely, ahol besavanyodott emberek dolgoznak, kutatnak, a levéltáros pedig mindig egy szemüveges, kissé mogorva személyiség. Ha sikerülne minél több emberrel megszerettetni a történelmet és a levéltárakat, és ehhez akár csak egy kicsit is hozzájárulhatnék, azt már önmagában nagy személyes sikernek és elégedettségnek tekinteném. Talán ez is egyik célom.
Hogyan látod: mi a szerepe egy fiatal levéltárosnak az egyházi és a helyi közösségi életben?
A szerepe elsősorban abból áll, hogy megőrizze a közösség értékeit: felfedezze, összegyűjtse és feldolgozza azokat. Emellett fontos, hogy ezeket az értékeket elérhetővé tegye a közösség számára, és valamilyen formában folyamatosan emlékeztesse rájuk, hogy múltjuk nem veszett el. A közösség a múlt tanulságait és érdemeit felhasználhatja a jelen kihívásaihoz, és továbbviheti azokat a jövőbe – ez pedig elengedhetetlen a hit, az identitás és a közösség fennmaradása szempontjából.
Mit üzennél azoknak a fiataloknak, akik hasonló úton indulnának?
Hogy merjék elkezdeni, hiszen van értelme még akkor is, ha a mai világban ez a szakirány nem annyira menő. Ezen kívül legyenek türelmesek, kitartóak, dolgozzanak szorgosan, tapasztaljanak meg minél több mindent, és bízzák magukat Istenre.
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap 2026/7. számában.
