Minden bizonnyal észrevettük már, hogy amikor megpróbálunk igazán jó keresztények lenni, akkor csúsznak el a dolgok. Mondhatni, ez nem meglepő, hisz elsősorban a tiszta felületeken látszik meg a por is. Próbálunk mindent elkövetni, hogy megmaradjunk Isten szeretetében, s ez egy ideig sikerül is. De aztán történik valami – főleg akkor, amikor a legkevésbé számítunk, amikor azt gondoljuk, most minden rendben van –, ami felborítja lelki nyugalmunkat, keresztülhúzza békével átitatott terveinket. Természetesen ez azért is van, mivelhogy van még min dolgoznunk, másrészt pedig a próbatételek azok, amelyek által erősödik a hitünk.
A nagyböjti időszakban bátorító felhívást jelentenek Pio atya szavai, melyek szerint „minél nagyobb a próba, annál közelebb van Isten.” Mit is jelent ez pontosabban? Nem arról van szó, hogy elbízzuk magunkat, hisz egy igazi keresztény nem elégszik meg a minimummal, az úgymond kötelező imákkal, vagy csupán alkalmankénti, kedvtől és időjárástól függővé tett szentmiséken való részvétellel, s „mit is tehetnék én?”, „ez nem az én feladatom” jellegű hozzáállással, hanem – lehetőségeihez, adottságaihoz mérten – megpróbál mindent elkövetni, hogy mindvégig kövesse a Megváltót, tűzön-vízen át.
A próbatételek nem büntetések, hanem azok az eszközök, amelyek segítenek bennünket az üdvösségre jutásban. Mekkora ár a földi szenvedés – még ha igen nagynak és elviselhetetlennek is tűnik – az örök boldogság vonatkozásában? Szent Pál apostol Rómaiakhoz írt levelének hetedik fejezetében tulajdonképpen egy nagyon ismerős emberi élményt fogalmaz meg: azt, amikor tudjuk, mi lenne a helyes, mégsem azt tesszük: „Azt sem tudom, mit teszek, hiszen nem azt teszem, amit szeretnék, hanem amit gyűlölök (…) Hiszen nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok.” (Róm 7,15;19)
Isten törvénye jó, értelmes és tiszta. Mi is belátjuk, hogy jó lenne eszerint élni, mégis azt tapasztaljuk, hogy sokszor mást teszünk, mint amit szeretnénk, mintha lenne egy „jobbik énünk”, amely a jót akarja, és egy másik erő, amely lehúz, és a könnyebb, ám rosszabb utat választja. Ez a belső harc mindennapi életünkben is jelen van: tudatában vagyunk annak, hogy türelmesnek kellene lennünk családtagjainkkal, mégis gyakran megesik, hogy ingerülten válaszolunk; elhatározzuk, hogy nem beszélünk ki másokat, mégis, szinte észrevétlenül bele-belecsúszunk egy-egy pletykába. Ilyenkor szinte saját magunk sem értjük, miért tettük ezt, hiszen a lelkünk mélyén nem is ezt akartuk! Az ember nem egységes, „egyszerű” lény, hanem belső küzdelmek között él. Tudja a jót, vágyik rá, mégis elbukik, s éppen ebből a tapasztalatból fakad a vágy a szabadulásra és a segítségre, s egyedül Jézus az, aki nem hagy minket magunkra megpróbáltatásainkban: ő az, aki vezet minket, s aki rendelkezésünkre is bocsát minden olyan eszközt, hogy követni tudjuk őt. Valószínűleg találtuk már magunkat abban a helyzetben, amikor úgy éreztük, senki sem ért meg, senki sem tud velünk együttérezni, s olyankor magunkra hagyatottságunkban megszólalt Jézus, akinek bátran kiönthettük lelkünket, egy sóhaj, egy sírás, egy fohász, egy röpke gondolat által. Ő az, aki mindig elérhető, szüntelenül mellettünk van, meghallgat, nem ítél, hanem átadja nekünk az ő békéjét: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen.” (Jn 14,27) Fogadjuk hát be ezt a békét: őrizzük féltett kincsként, mert ez az egyetlen igazi gazdagság, a többi csupán szemfényvesztés, meghiúsult próbálkozás, kudarcba fulladt igyekezet, elkerülhetetlen hanyatlásra ítélt utánzat. Imádkozzunk hát, hogy mindig a valódi békét válasszuk:
Urunk, Jézus Krisztus,
a te békéd nem olyan, mint amit a világ ad.
Csendesen érkezik, mégis átformál mindent;
láthatatlanul ölel át, mégis erősebb minden félelemnél.
Taníts minket megnyitni a szívünket előtted.
Oldd fel bennünk a nyugtalanságot,
csendesítsd el a zaklatott gondolatokat,
és űzd el a kétely árnyait.
Add, hogy befogadjuk a te békédet –
ne csak szavakban, hanem lélekben és életben.
Hogy amikor harag kísért, szelídséggé váljunk;
amikor megosztottság vesz körül, egységet vigyünk;
amikor félelem támad, bizalommal válaszoljunk.
Áraszd ránk irgalmad fényét,
hogy megbocsátani tudjunk,
hogy reményt sugározzunk,
és hogy jelenléted hordozói legyünk a mindennapokban.
A te békéd legyen lelkünk otthona,
formálja gondolatainkat, szavainkat és tetteinket,
hogy életünk csendes tanúságtétel legyen a szeretetről,
amely Tőled fakad. Ámen.
Csákay család
