Az Olaszországban zajló téli olimpia sok szép, felemelő mozzanattal gazdagított. Ezek a gyönyörködés mellett elgondolkodtatnak az állandó, fáradhatatlan gyakorlásról, az unalomig és azon túl is tartó, kitartó ismétlésről. Mester, győztes, híres csak az lesz, aki a már megtanult fogást akkor is gyakorolja és tökéletesíti, amikor már úgymond „csuklóból” megy. A nézők, rajongók a lábainál, s ez okozhat némi zavarodottságot a versenyzőben, ha megadja magát e csodálatnak, és elhiszi, hogy ő már sztár. A sztárság mulandó, egy esés, egy rossz mozdulat, és vége… Az olimpiai álom akár a túl nagy elvárások, akár az elbizakodottság miatt egy szempillantás alatt romba dőlhet. Az olimpia gyönyörű és kegyetlen: négy év munkája kárba veszhet egy pillanat, egy rosszul megoldott mozdulat miatt. Bizony idén is tanúi voltunk néhány ilyen esetnek. Lindsay Vonn amerikai síző nem először állt a startnál, és fantasztikus eredmények birtokosa, kivételes atléta: egy rossz „kapufogás”, egy szörnyű esés, és már három műtét áll mögötte, sőt, a sérült láb megmentése most a cél az olimpaiai arany helyett… Ilia Malinin abszolút esélyesként indult a műkorcsolya próbán, másfél éve nemcsak lenyűgözött mindenkit, de nem akadt legyőzője. Pazar négyfordulatos ugrások, az egykor tiltott hátraszaltó, minden sikerült neki. Addig a pontig, a döntőig, amikor aztán semmi sem a tervek szerint sikerült, s nemhogy nem lett meg az aranyérem, de még a dobogóra sem került, sőt a nyolcadik helyre csúszott vissza.
A siker a sportban és az élet sok területén a kitartó, kemény, becsületes munka eredménye. Ugyanakkor itt is igaz, hogy nem azé, aki fut, „nem azon fordul a dolog, aki erőlködik vagy törekszik, hanem a könyörülő Istenen” (Róm 9,16). Az olimpiai képsorok a Szentírás igazságát demonstrálják és kötik a lelkünkre. Az a tény azonban, hogy végül és végső soron minden siker a könyörülő Istenen múlik, nem menti fel a sportolót, nem ment fel minket az erőfeszítéstől, az erőlködéstől és törekvéstől. Ellenkezőleg! A mi dolgunk beleadni minden képességünket, erőnk, tehetségünk legjavát, szorgalmasan megtanulni a „szakma” alapjait, gyakorolni fáradságot, kibúvót nem ismerve, ellesni tapasztaltabbaktól, amit az iskolapadban nem lehet megtanulni. A megmérettetéseken adni a tudásunk és tehetségünk legjavát, magabiztosan és szerényen, a győzelmet, a tapsot, sikert mindig megosztva mindazokkal, akik a felkészülést bármilyen módon is támogatták. Végső soron mindig azzal a tudattal előállni, hogy mindent megtettünk, amit megtehettünk, a siker mégis egyedül a könyörülő Istené.
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap 2026/8. lapszámában.
