Ma reggel talán mindannyian ugyanúgy indultunk el otthonról, mint máskor. Kulcs, telefon, üzenetek, határidők. A világ nem lassít le csak azért, mert naptár szerint nagyböjt kezdődik. A villamos csikorog, a kávé keserű, a hírek továbbra is lesújtóak. Mégis: van valami a levegőben. Valami, ami olyan, mint amikor egy marék hamu finoman rátapad a kabátunkra.
A hamu nem dísz, nem ékszer, nem filter. Nem tesz szebbé. Emlékeztet arra, hogy nem vagyunk végtelenek. Hogy a testünk fárad, a türelmünk fogy, az időnk sem korlátlan. Hogy a „majd egyszer” könnyen átcsúszik a „sohá”-ba. A hamu kijózanít: olyan súllyal és tisztasággal, amelyre ebben a zajos, önigazolással teli, mindent kibíró világban ritkán adunk magunknak teret.
A nagyböjt nem egyházi diéta. Nem spirituális teljesítménytúra. Nem arról szól, hogy hősiesen kibírunk valamit, aztán húsvétkor megjutalmazzuk magunkat csokival és önelégültséggel. A nagyböjt inkább kérdés, mint válasz. Mi az, ami valójában irányít bennünket? A szokásaink? A félelmeink? A képernyő? Mások elvárásai? A saját, könyörtelen belső hangunk?
Negyven nap nem sok, de elég ahhoz, hogy észrevegyük: mennyi mindenhez ragaszkodunk görcsösen, és mennyi mindenhez nem kellene. Elég ahhoz, hogy kipróbáljuk, milyen, amikor nem az első impulzusunknak engedelmeskedünk. Amikor nem mondjuk ki azonnal a csípős megjegyzést. Amikor nem menekülünk el a csend elől. Amikor nem tompítjuk az ürességet azonnali pótlékokkal.
A böjt valójában tércsinálás. Helyet csinálni annak, amit régóta kerülgetünk: egy beszélgetésnek, egy bocsánatkérésnek, egy döntésnek. Helyet csinálni Istennek – vagy legalább a lehetőségnek, hogy nem mi vagyunk a saját életünk végső középpontja. Ez ijesztő. Mert könnyebb telepakolni a napot, mint szembenézni azzal, ami a csöndben feljön. Könnyebb kívül rendet rakni, mint belül. Könnyebb lemondani a csokiról, mint lemondani az igazunkról. Talán nem az a kérdés, mit adunk fel, hanem az, mit engedünk el? Haragot, amit évek óta hordozunk, mint egy belső kavicsot a cipőben. Egy történetet magunkról, ami már lényegtelen, mégis újra és újra elmeséljük. A bizonyítási kényszert. A megfelelést. Azt az állandó sürgetést, hogy többnek, jobbnak, gyorsabbnak kell lennünk.
Mi lenne, ha ez a negyven nap nem a kisebbről, hanem a szabadabbról szólna? Porból vagyunk és porrá leszünk. Porból lett az ember. A porból formálódik az élet. A por nem a vég – hanem az anyag, amiből Isten még mindig képes újat alkotni. A nagyböjt eleje nem komor rajtpisztoly, inkább meghívás a figyelemre, a tudatos jelenlétre, a reflexek és az automatizmusok felülvizsgálatára. Nem menekülés, hanem nyíltság. Nem önbüntetés, hanem kísérlet: megfigyelni, érezni, felismerni. Nem kell tökéletes terv. Nem kell hangzatos fogadalom. Elég egy apró, komoly döntés: idén nem futunk el. Idén nem altatjuk el magunkat. Idén hagyjuk, hogy a kérdések utolérjenek bennünket. Lehet, hogy nem lesz látványos. Lehet, hogy senki nem veszi észre, de a legmélyebb változások sosem a kirakatban történnek.
A hamu könnyű – por, ami egyetlen ujjmozdulattal letörölhető, de ha hagyjuk, hogy ne csak ráessen, hanem bevésődjön, lassan súlyt kap: nem teherként, hanem tükrökké sűrűsödő emlékké arról, mit felejtünk el a mindennapi sürgésben.
Negyven nap – nem a hiány ünnepe, hanem a figyelem újrakalibrálása: nem elvonás, hanem térkép az eddig ismeretlen belső tájakhoz. A nagyböjt negyven napja nem üresjárat, hanem kísérlet arra, hogy meglássuk, mi marad meg, ha bizonyos dolgokat félrehúzunk magunktól, és mit takar el eddig a zaj. Talán most kezdődik az az idő, amikor nem a hiányt számoljuk, hanem a felfedezést: nem azt nézzük, hogy mit adtunk fel, hanem hogy mit ismertünk fel közben. Kiürítjük önmagunkat, a tereinket, a kapcsolatainkat s az életünket azért, hogy meg tudjuk különböztetni a lényegest a lényegtelentől. A nagyböjt számomra tehát: kiürítés. És számodra?
Ferencz Emese
Az írás megjelent a Vasárnap 2026/8-as számában.
