A szentatya a római egyházmegye papságával találkozott a VI. Pál teremben február 19-én, és beszédet intézett hozzájuk. A papok nevében Baldassare Reina bíboros, általános helynök köszöntötte Leó pápát. A pápa beszédében különösen három szempontra hívta fel a figyelmet: a plébániák mindennapi lelkipásztori szolgálatában nem elég a szentségkiszolgáltatás biztosítása, első helyre az evangélium hirdetését kell tenni; meg kell tanulnunk együtt, közösségben dolgozni; különösen oda kell figyelnünk a fiatalokra.
Kedves testvéreim!
Nagy örömmel köszöntelek benneteket, és köszönöm, hogy itt vagytok ma délelőtt. Köszöntöm a helynök bíboros urat, köszönöm a hozzám intézett szavait, és szeretettel köszöntelek mindnyájatokat: a püspöki tanács tagjait, a plébánosokat és valamennyi jelen lévő áldozópapot.
A lelkipásztori év kezdetén az inspirál bennünket, amit Jézus a szamariai asszonynak mond Jákob kútjánál: Ha ismernéd Isten ajándékát” (Jn 4,10). Az ajándék – mint tudjuk – egyben meghívás arra, hogy teremtő felelősséggel éljünk. Nem csupán a hagyomány folyamába illeszkedünk bele, mint egy már kialakított lelkipásztori terv passzív végrehajtói, hanem épp ellenkezőleg: kreativitásunkkal és karizmáinkkal arra kaptunk meghívást, hogy együttműködjünk Isten művével. Ezzel kapcsolatban megvilágító erejűek Pál apostol Timóteushoz intézett szavai: „Emlékeztetlek, hogy szítsd fel Isten benned lévő kegyelmi ajándékát” (2Tim 1,6). Ezek a szavak nemcsak az egyénhez, hanem a közösséghez is szólnak, és ma úgy hallgathatjuk őket, mint amelyek nekünk szólnak: Róma egyháza, emlékezz, hogy szítsd fel Isten kegyelmi ajándékát!
Mit jelent felszítani? Pál egy olyan közösséghez intézi ezt a buzdítást, amely bizonyos értelemben elveszítette kezdeti frissességét és lelkipásztori lendületét; a változó körülmények között és az idő múlásával bizonyos fáradtság, némi csalódottság vagy frusztráció, egyfajta lelki és erkölcsi hanyatlás mutatkozik rajta. Ebben a helyzetben az apostol azt mondja Timóteusnak és annak a közösségnek: emlékezz, és szítsd fel az ajándékot, amelyet kaptál! Ez az ige, amelyet Pál használ – felszítani –, a hamu alatti parázs képét juttatja eszünkbe, és – amint Ferenc pápa mondta – „arra utal, aki ráfúj a parázsló tűzre, hogy az újra lángra kapjon” (Katekézis, 2024. október 30.).
Egyházmegyénk lelkipásztori útjával kapcsolatban is elmondhatjuk: a tűz ég, de újra és újra fel kell szítanunk. Az égő tűz az a visszavonhatatlan ajándék, amelyet az Úr nekünk adott; a Lélek az, aki kijelöli egyházunk útját, a történelmet és a hagyományt, amelyet kaptunk, és mindazt, amit közösségeinkben módszeresen végzünk. Ugyanakkor alázattal el kell ismernünk, hogy e tűz lángja nem mindig őrzi meg ugyanazt az elevenséget, és rászorul arra, hogy újra fellobbantsuk. A gyors kulturális változásoknak és küldetésünk új színtereinek nyomása alatt élünk; olykor fáradtság és a rutin terhe nehezedik ránk, máskor a hit és a vallásgyakorlat iránti növekvő közömbösség miatt csüggedünk el – mindezek miatt szükségét érezzük annak, hogy felélesszük és tápláljuk ezt a tüzet. Ez különösen érvényes a lelkipásztori élet néhány területére, amelyekre szeretnék röviden kitérni.
Az első természetesen a plébániák mindennapi lelkipásztori szolgálata. Itt mindenekelőtt hálámat szeretném kifejezni felétek, s ehhez azokat a szavakat idézem, amelyeket Ferenc pápa az egyik utolsó krizmaszentelési misén intézett hozzátok: Köszönöm tanúságtételeteket; köszönöm a sok jót, amit rejtekben tesztek […], köszönöm a szolgálatotokat, melyet gyakran sok nehézség, meg nem értés és kevés elismerés közepette végeztek” (Homília a krizmaszentelési misén, 2023. április 6.).
A nehézségek és a meg nem értések azonban alkalmat adhatnak arra is, hogy elgondolkodjunk az előttünk álló lelkipásztori kihívásokról. Konkrétabban: a keresztény beavatás és az evangelizáció kapcsolatát illetően világos irányváltásra van szükség; a rendes lelkipásztori gyakorlat ugyanis egy klasszikus modell szerint épül fel, amely mindenekelőtt a szentségek kiszolgáltatására törekszik, ám ez a modell azt feltételezi, hogy a hitet valamiképpen a környező közeg – a társadalom és a családi környezet – is közvetíti. Valóban, az elmúlt évtizedek kulturális és antropológiai változásai azt mutatják, hogy ez már nincs így; sőt a vallásgyakorlat fokozódó gyengülésének vagyunk tanúi.
Sürgősen vissza kell térnünk tehát az evangélium hirdetéséhez: ez az elsődleges feladat. Alázattal és csüggedés nélkül el kell ismernünk, hogy „a megkeresztelt emberek egy része nem tapasztalja meg önnön egyházhoz tartozását”, ez pedig arra hív, hogy óvakodjunk az olyan „szentségkiszolgáltató gyakorlattól, amelyet nem kísér más evangelizációs forma” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 63). Emlékezzünk Pál apostol kérdéseire: „Hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak róla, ha nincs, aki hirdesse?” (Róm 10,14). Mint minden agglomerációt, Róma városát is állandó mobilitás jellemzi, az emberek új módon kapcsolódnak a területhez és élik meg az időt, egyre sokszínűbb és olykor fellazult kapcsolati és családi rendszerben élnek. Ezért arra van szükség, hogy a plébániai lelkipásztorkodás középpontjába ismét az evangélium hirdetését tegyük, és keresnünk kell, milyen úton-módon tudnának az emberek újra kapcsolatba kerülni Jézus ígéretével. Ebben az összefüggésben a keresztény beavatás, melyet gyakran az iskolai élethez igazítanak, felülvizsgálatra szorul: a hit átadásának más módjait is ki kell próbálni a klasszikus utak mellett, igyekeznünk kell új módon megszólítani a gyermekeket, a fiatalokat és a családokat.
A második szempont a következő: meg kell tanulnunk együtt, közösségben dolgozni. Ahhoz, hogy az evangelizációnak adjunk elsőbbséget annak sokféle formájában, nem gondolkodhatunk és cselekedhetünk magányosan. Korábban a plébánia szorosabban kötődött a területhez, és mindazok hozzá tartoztak, akik ott éltek; ma azonban az életmodellek és életmódok a stabilitásból a mobilitásba léptek át, és sokan a munkájukon túl másféle tapasztalatok érdekében is mozgalmas életet élnek, kapcsolataikat is a területi és kulturális határokon túl élik meg. Önmagában a plébánia nem tud olyan evangelizációs utakat indítani, amelyek képesek elérni azokat, akik nem tudnak megfelelő módon részt venni az egyházi életben. Egy olyan nagy kiterjedésű területen, mint a római, le kell győzni az önmagunkba zárkózás kísértését, amely túlterheltséget és szétforgácsolódást eredményez; egyre inkább együtt kell dolgoznunk, különösen a szomszédos plébániáknak, meg kell osztanunk egymással karizmáinkat és képességeinket, közösen kell terveznünk, és el kell kerülnünk, hogy a különféle kezdeményezések ütközzenek egymással. Nagyobb fokú koordinációra van szükség, amely – távol attól, hogy pusztán lelkipásztori eszköz legyen – papi közösségünket fejezi ki.
Végül még egy szempontot szeretnék hangsúlyozni: a fiatalokhoz való közelséget. Sokan közülük – tudjuk – „már anélkül élnek, hogy bármiféle kapcsolatuk lenne Isten és az egyházzal” (Beszéd a Hittani Dikasztérium plenáris ülésének résztvevőihez, 2026. január 29.). Ezért fel kell ismernünk és meg kell értenünk a bennük élő mély egzisztenciális nyugtalanságot, irányvesztettségüket, sokféle nehézségüket, azokat a hatásokat, amelyek a virtuális világban érik őket, valamint az aggasztó, olykor erőszakba torkolló agresszivitás jeleit.
Tudom, hogy ismeritek ezt a valóságot, és igyekeztek szembenézni vele. Nem ismerünk könnyű megoldásokat, amelyek azonnali eredményt biztosítanának; de amennyire lehetséges, megtehetjük, hogy továbbra is meghallgatjuk a fiatalokat, jelen vagyunk számukra, befogadjuk őket, és osztozhatunk egy kicsit az életükben. Ugyanakkor mivel a problémák az élet több dimenzióját érintik, plébániaként törekedjünk a párbeszédre és az együttműködésre a területen jelen lévő intézményekkel, az iskolákkal, a nevelés és a humántudományok szakembereivel, valamint mindazokkal, akik szívükön viselik gyermekeink sorsát és jövőjét.
A fiatalokról szólva szeretném bátorítani a fiatalabb papokat, akik gyakran saját bőrükön tapasztalják nemzedékük és korunk nehézségeit és kedvező lehetőségeit. Ha nehezebb és kevésbé hálás társadalmi és egyházi közegben szolgálnak, félő, hogy gyorsan kimerítik energiáikat, frusztráltak lesznek, és magányba süllyednek. Arra buzdítalak benneteket, hogy maradjatok hűségesek az Úrral való mindennapi kapcsolatban, és akkor is lelkesen dolgozzatok, ha most még nem látjátok apostoli munkátok gyümölcseit. Mindenekelőtt arra kérlek benneteket, hogysose zárkózzatok magatokba: ne féljetek megosztani tapasztalataitokat – fáradtságaitokat és válságaitokat sem –, különösen azokkal a paptestvérekkel, akikről úgy érzitek, hogy segíthetnek nektek. Természetesen mindnyájunktól megkívántatik a meghallgatás és a figyelem magatartása, amely által konkrétan megélhetjük a papi testvériséget. Kísérjük és támogassuk egymást!
Kedves testvéreim, örülök, hogy megélhettem veletek ezt a megosztást. Amint nemrég emlékeztettem rá, első teendőnk az, hogy „őrizzük és fejlesszük hivatásunkat a megtérés és a megújult hűség állandó útján, mely sosem pusztán egyéni út, hanem arra kötelez bennünket, hogy gondját viseljük egymásnak” (Jövőt szülő hűség apostoli levél 13.). Így leszünk Isten szíve szerinti pásztorok, s így tudjuk legjobban szolgálni a római egyházmegyét. Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP, Magyar Kurír
