Olykor a csend hangosabb minden zajnál, vallja Varga-Mihály Márton, a TVR szerkesztője, műsorvezetője, aki folyton pörög, aktívan részt vesz a társadalmi témák láthatóvá tételében. Éppen ezért kértük arra a kezdődő nagyböjt alkalmából, hogy arra reflektáljon, mit jelent zajos világunkban a csend.
A csend ma döntés kérdése
Induljunk a zajtól, hogy eljuthassunk a csendig: médiában dolgozó szakemberként, illetve magánemberként hogyan látod és hogyan éled meg azt az információs zajt, ami folyamatosan körülvesz bennünket?
Médiában dolgozó szakemberként az információs zaj számomra egyszerre alapanyag és kihívás: szimultán szenvedek tőle és lubickolok benne. A munkám része, hogy folyamatosan figyeljem, mi történik a világban, érzékeljem a rezdüléseket, trendeket, a közbeszéd alakulását. Talán nem mondok újdonságot azzal, hogy ez addiktív tud lenni. Nagyon rá tudok mozdulni témákra, miközben pontosan tudom, hogy meríti a fizikai és lelki akkuimat. Mégis, ez a zsizsegés visz előre – lételemem.
Persze el tudnám képzelni, hogy egy ódon mediterrán villa verandáján, a függőágyamból bambuljam a tengert a hátralévő életemben. Vagy hogy az inaktelki kertem vén diófája alatt üldögéljek naphosszat, teljesen telefon nélkül. De ha ez nem adatott meg, akkor élek a zajban, a zajnak – és néha magam is zajosan. Ugyanakkor pontosan látom, hogy ez a folyamatos ingeráradat mennyire könnyen elsodorhat bennünket, főként a gyermekeinket.
Magánemberként sokkal élesebben érzem a zaj terhelő oldalát. A hírfolyamok, értesítések, vélemények és reakciók végtelen láncolata könnyen azt az illúziót kelti, hogy mindenről tudnunk kell, mindenre reagálnunk kell. Közben pedig észrevétlenül távolodunk a saját belső ritmusunktól. Mikor szoktuk meg, hogy folyamatosan pityeg a telefonunk? Hogyha nem hívnak, akkor valami reklám rezeg be, vagy egy elemző oszt meg új tartalmat, vagy valaki lájkol, ír, megjelöl, együttműködésre kér fel az instasztorijában.
Nem azért van telefonom, mert szeretem – sőt, sokszor rettegek tőle –, hanem mert mindenkinek van, és a FOMO (szerk. megj.: Fear of Missing Out; a kimaradás félelme) túl nagy. Gyakorlom, hogy mielőtt felhívok valakit, inkább írok egy SMS-t: jelzem, ki vagyok és mit szeretnék. Ha akar, visszajelez. Ha nem, nem zaklatom tovább. Szeretném, ha velem is így járnának el mások. A legjobb barátaimmal ezt meg tudtuk beszélni néhány kellemetlen eset után, hogy nyilván láttam, hogy keresett, írt, a kezemhez van nőve a telefonom, nem kerülhette el a figyelmemet. Ha nem jelzek vissza, akkor semmi értelme forszírozni. Ezt csak a legbelsőbb körömmel lehetett megbeszélni felnőttek módjára. Aki nem értette meg, az nem számít. Úgy érzem, senkinek nincs joga ahhoz, hogy egy váratlan telefonhívással betörjön az életembe. Bárhol vagyok, bármit csinálok, akárki, akárhonnan felhívhat – akár videóban is –, és sokan el is várják, hogy azonnal reagáljak. Mintha előfizetésük lenne hozzám, hogy én bármikor a rendelkezésükre álljak válaszokkal, vagy bármivel. Ezt régóta ki szerettem volna mondani magamból; remélem, lesz, aki megszívleli.
A figyelmünk egyre jobban eltolódik a közeli, körülöttünk levő dolgokról, a személyes életterünktől a világ bármely pontján, bármely témában felzúgó tartalmak irányába. A világ zaja hagy még időt magunkra?
Túl sok inger ér. Sokszor ezekben elvész a lényeg. Túl sok emberrel, túl sokat és túl felületesen interakcionálunk, miközben az igazán fontos emberekre az életünkben túl kevés idő marad. Ha a munkám nem követelné meg, már rég töröltem volna magam a Facebookról.
Nemrég kipróbáltam egy telefondetoxot: két hétig semmit nem tudtam a világról. Kiestem minden történésből – és nem dőlt össze semmi. A cirkuszok mentek tovább akkor is, ha én nem figyeltem rájuk. De legalább nem tudtak bosszantani, nem okoztak szorongást az el nem olvasott háborús hírek. Minden ment tovább – csak én voltam nyugodtabb.
A világ zaja hagy időt magunkra – de csak akkor, ha tudatosan kiharcoljuk. Ha nem húzunk határokat – ami, bevallom, számomra is nehéz –, akkor nem hagy. A csend ma nem alapértelmezetten adott, hanem döntés kérdése.
Eltolódik a figyelmünk a közvetlen valóságról? Azt tapasztalom, hogy igen. Sokszor könnyebb egy távoli eseményhez hozzászólni, mint jelen lenni a saját életünkben vagy a közvetlen kapcsolatainkban. A globális tér folyamatosan magához vonja a figyelmet, miközben a személyes tér – a család, a barát, a szomszéd, a saját gondolataink – halkabb, ezért gyakran háttérbe szorul. Ez nem feltétlenül tudatos döntés, inkább sodródás. A kérdés az: észrevesszük-e, mikor kell visszafordulni?
Feltűnik-e még, hogy ülünk a fiammal egymás mellett, és ahelyett, hogy beszélgetnénk, mindketten doomscrollingolunk? Hány ilyen asztaltársaságot látni – ez nem kivétel, ez a szabály. Mindent látni akarunk, mindenkivel kapcsolatban akarunk lenni – persze leginkább a közösségi médián keresztül. És ez az a pont, ahol a több valóban kevesebb.
A figyelem egyre nagyobb érték
Médiás munkádból kifolyólag neked részben az a dolgod, hogy másokat meghallgass, hogy aztán érdemben tudj továbbkérdezni. Általánosságban hogy tapasztalod: tudunk még egymásra figyelni? Csendben maradni és ténylegesen meghallgatni, meghallani a másikat?
Vegyes a kép. A szakmámban azt látom, hogy az igazi figyelem egyre nagyobb érték – és egyre nagyobb ritkaság. A legtöbb cikkben és hozzászólásban azt látom: senkit nem érdekel a másik, csak az, hogy beüvöltse a közös térbe a saját narratíváját, meggyőződését.
Amikor valaki valóban meghallgat, nem csak a válaszát készíti elő, az azonnal érezhető. Ritka, de éppen ezért erőteljes. Hajnalokba nyúló beszélgetésekre emlékszem, amikor még kíváncsian hallgattuk egymást. Valamikor történt egy váltás. Ma gyakran találkozom – akár baráti társaságban is – azzal, hogy mindenki gyorsan el akarja mondani a magáét, akár félbeszakítva a másikat, akár párhuzamosan beszélve. Először azt gondoltam, túl nagyok az energiák. Ma már látom, hogy másról van szó.
Mintha elszoktunk volna a valódi figyelemtől. A vége-hossza nélküli, sokmeghívottas televíziós show-k mintájára mindenki egyszerre beszél, és senkit nem érdekel igazán a másik mondandója.
Bevallom, nekem is egyre kevesebb türelmem van hallgatni. Akit érdeklődéssel hallgatok, azt sosem szakítanám félbe. Akit viszont nem, azt igyekszem gyorsan lezárni. Ilyenkor jut eszembe Sorrentino A nagy szépség című filmje, amikor Jep Gambardella a 65. születésnapja után ráébred: nem vesztegethet többé időt olyan dolgokra, amelyek nem érdeklik.
Sokszor inkább párhuzamos monológokat hallok, nem valódi párbeszédet. A figyelem ma tudatos gyakorlás kérdése. Csendben maradni, nem közbevágni, nem azonnal értelmezni, hanem hagyni, hogy a másik gondolata végigérjen – ez fegyelem és jelenlét. Nem a saját szűrőinken keresztül értelmezni a másik mondanivalóját, hanem a helyébe képzelni magunkat. Amikor ez sikerül, szinte tapinthatóan megváltozik a tér minősége.
Volt már olyan műsorod vagy pillanat adásban, amikor a csend erősebb volt, mint bármilyen szó?
Igen. Voltak interjúk, amikor egy személyes, nehéz mondat után beállt egy rövid csend. Olyan is volt, hogy gombóc lett a torkomban. Nemrég, egy karácsonyi beszélgetés során, éreztem, hogy megtelik könnyel a szemem, és ha a meghívottam akkor abbahagyja a mondatát, nem tudtam volna folytatni. Az ilyen csend elsőre technikai hibának tűnhetne, pedig valójában az hordozza az igazi tartalmat. Riportjaimban gyakran tudatosan hagyok a válasz után hosszú másodperceket a beszélgetőtársam arcmimikáján. Olyankor a csend hangosabb minden zajnál. A kimondott szó után a csendben történik meg az érkezés. Ott látszik az arcon az érzés, ott tud a hallgató is kapcsolódni. A csend nem hiány, hanem tér – ahol a mondatok leülepednek.
Lehet, hogy szakmai ártalom, de amikor valaki beszél, gyakran azon gondolkodom: miért épp ezt a történetet választotta? Mi a célja vele? Mi az igazi üzenet a sorok között? Ha igazán figyelünk, kiolvashatunk vágyakat, bántódásokat, frusztrációkat, akár traumák lenyomatát is. Ilyenkor a szöveg néha csak zaj; az igazi tartalom a nüanszokban rejlik. Aki sokat beszél – mint én régebben –, gyakran takar valamit a zajával. Manapság inkább hallgatok. És meghallgatok. A hallgatás valóban arany – nem csak a szólás hagyományos értelmében.
Te hogyan próbálod megteremteni magad körül és magadban a csendet? Vannak eszközök, módszerek, amik segítenek ebben?
Nekem a csend tudatos korlátozást jelent. Időszakokat, amikor újságíróként nem fogyasztok hírt. Amikor nincs háttérzaj – nincs podcast, nincs zene –, csak jelenlét.
Sokat segít a séta, különösen a természetben. Erre a legjobb a zarándoklat. A mozgás ritmusa lelassítja a belső zajt. Próbálok olyan beszélgetéseket kezdeményezni, ahol nincs multitasking, nincs telefon az asztalon. Ez is egyfajta csend.
És talán a legfontosabb: megtanulni nem azonnal reagálni. Hagyni időt a gondolatnak.
Szerinted milyen szerepe van vagy kellene legyen társadalmunkban a csendnek?
A társadalmunkban a csendnek ellensúlynak kellene lennie – nem a zaj ellentéteként, hanem kiegészítéseként. Egy olyan kultúrában, ahol minden az azonnaliságról, reakcióról és láthatóságról szól, a csend a mélység tere.
A csend ad lehetőséget az önreflexióra, a valódi megértésre, a gyászra és az öröm megélésére. Ha nincs csend, nincs integráció sem – csak folyamatos inger.
Talán nem is több csendre van szükségünk, hanem arra, hogy ne féljünk tőle. Hogy ne töltsük ki azonnal zajjal. Mert a csend nem üres – hanem lehetőség.
Az írás megjelenik a Vasárnap 2026/9-es számában.
