Ferencz Zsolt újságíró – akinek hangját a Kolozsvári Rádió hullámai révén is ismerhetik, de beszélgetést is közöltünk vele, illetve međugorjei zarándoknaplóját is olvashatták – másodjára vágott neki a Szentföld bejárásának. A különleges utazása mozzanataiba mi is betekintést nyerhetünk az elkövetkező napokban.
Van egy katolikus ifjúsági ének, az egyik kedvencem: „Isten szeret bennünket, más így nem is szerethet, / mint a csillagfény az éjszakában, vezet bennünket. / Hogyha esszük kenyerét, nekünk adja Szentlelkét, / Isten barátságát, Isten életét. // Ez a testem, ebből egyetek, ez a vérem, ebből igyatok. / Bennem él az élet s minden szeretet. / Zárd most szent szívedbe, Urunk, népedet!” Ez járt a fejemben, miközben ott üldögéltünk Jeruzsálemben, a Sírkertben, és a tizenkettő mellé mi is oda szegődtünk Jézus köré. Ötvennyolcan, mert ennyien indultunk útnak hétfőn hajnalban Kolozsvárról, és lám, közös történetünk nemsokára a végéhez ér. De még mielőtt beköszöntene a vasárnap – amely a zsidóknál a munkahét kezdete, vagyis hétfő –, és újabb élményekben lenne részünk, hadd lássuk a mai tapasztalatainkat!
A Sírkertet, ahol leültünk az úrvacsora asztalához, egy brit alapítvány működteti 1894 óta, és kicsiben olyan, mint a Via Dolorosa az óvárosban. Ruth, aki a hely alkalmazottjaként hozzánk társult, egy „picinyke Angliában” üdvözölt bennünket, majd általában három-négy pontba szedve magyarázta a dolgokat: hogy eleve nem az a fontos, hogy Jézus hol halt meg, hanem hogy miért; vagy hogy ők miért gondolják úgy, hogy itt lehetett a Koponyák hegye, elvégre a régi városfalon kívül vagyunk; meg hogy a sziklának ráadásul koponyaformája is van, és még sorolhatnám… Kedves volt, tényleg, de bennünket valahogy nem ez érintett meg. Miután az elmúlt napokban megtapasztaltuk a zarándoklat jó élményét, most a kenyértörésben lehettünk egyek. Elfogadni és továbbadni, ilyen egyszerű az egész: az ember fogja a kenyeret, tör belőle egy darabot, elfogyasztja, és a többit átnyújtja a mellette lévőnek, majd hasonlóképpen a borral is. Kifelé menet öleléseket láttam és könnyes szemeket, jó volt nekünk ott lenni!
Hadd idézzem egy pillanatra Attilát, aki rendkívülinek nevezte Jézus gesztusát: leült a 12-vel (meg az 58-cal is, természetesen), azzal is, aki elárulja – és voltaképpen miért? Mert az ő szempontjai szerint nincs bennü(n)k kivetnivaló. Az ő szemszögéből nem a méltánytalanságunk a lényeges, hanem az embert nézi, akinek szüksége van a vele való szövetségre, a megtartásra, a segítségnyújtásra. Elfogadom és továbbadom – ezt is vigyük magunkkal a Szentföldről!
Az utolsó vacsora története nagycsütörtökhöz kapcsolódik, akárcsak egy következő kép az Olajfák hegyének lábától, a Gecsemáné-kertből: itt már az imádkozó Jézust látjuk, álomba szenderült tanítványai közelségében. „Atyám! Ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd”, mondja. A Nemzetek temploma, amelyet 16 nemzet – köztük Magyarország – adományából építettek az első világháború után, ezekre a pillanatokra is emlékezteti a Jeruzsálemben járó embert, turistát, zarándokot. Antonio Barluzzi tervezte ezt is, ahogy sok más templomot a környéken; egyik különlegessége pedig, hogy az ablakokat áttetsző alabástrom borítja, így mondhatni örök félhomály uralkodik odabenn. Érdemes megállni az olajfák előtt is, elvégre a hegy is ezekről kapta a nevét: a Gecsemáné-kertben több 100, akár 1500 évesek is vannak belőlük. Leó pápa egyelőre még nem járt itt, de a 20. század második felének katolikus egyházfői igen, sőt, fát is ültettek a kertben; legutóbb, 2014 májusában Ferenc pápa – közel ahhoz a fához, amelyet 50 évvel korábban VI. Pál ültetett –, aki egyébként többször is hangsúlyozta az olajfa, mint a béke és a vallások közötti párbeszéd jelképének fontosságát. És egy újabb jelkép mostanról, meg egy kis visszacsatolás Jézushoz is: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. (…) Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjetek, és megkapjátok.” (Jn 15, 5ab és 7)
Aztán a Via Dolorosán haladva a húsvéti szent három nap eseményeit is megtapasztalhatjuk, egészen a feltámadásig. Egészen közelről, mégis nagyon távolról. Már másodjára járok Izraelben, és őszintén: szeretem ezt a kontrasztot, ami ezen a helyen létrejöhet a különböző világok között. Amit magammal hozok és amit itt látok; amit óhajtok és amit lelki útravalóként kaphatok; aki vagyok és aki lehetek általa… Egykori templomi keresztutak emlékét citálom be az Oroszlános kapun, amikor nagyböjti időben stációtól stációig haladtunk, Jézus szenvedéstörténetére emlékezve. „Imádunk téged, Krisztus és áldunk téged! Mert te a Szent Kereszted által megváltottad a világot…” Az állomások még egyeznek is, a hangulat viszont egészen más, a felemelő és a magasztos helyett zajos és nyüzsgéssel teli, kiabálós, kirakodóvásár jellegű. Egymást érik az árusok, akik a portékáikat korántsem rejtik véka alá: ékszert és sálat, hűtőmágnest és kőzetet, szandált, bőröndöt és plüsstevét, meg Veronika „kendőjét”, Mária „könnycseppjét”, a gránátalma levét… Csak most, csak neked, csakis a legjobb áron!
Két kedves barátunk, Attila és Viktor közben helyek és gondolatok irányában kalauzol bennünket: mutatják, mondják, terelnek bennünket, pallérozzák az elmét és a lelket egyaránt. Lemegyünk a Jézus korabeli járószintre is, körülbelül 10 méterre a föld alá, valószínűleg oda, ahol a hagyomány szerint Pilátus elítélte Jézust, és ahol a katonák megkoronázták. „Imádunk téged, Krisztus és áldunk téged! Mert te a szent kereszted által megváltottad a világot…” Nagy Heródes alakja is feltűnik, hiszen az Antónia-erőd ciszternájában „merülünk alá”, amely egykor kapcsolatban volt a Bethesda-fürdővel is – azzal a hellyel, ahol betegek sokasága feküdt az evangéliumi történet szerint.
Az erődítményt pedig Heródes építtette újjá a Templom-hegy északnyugati sarkában, és Marcus Antonius tiszteletére nevezte el. S ha már a kapcsolódások ilyen formában létrejöttek, foglalkozzunk a lelki dolgokkal is! Pilátus Júdea római helytartója volt, amikor az evangéliumi források szerint időszámításunk szerint 30 körül megerősítette Jézus halálos ítéletét – a zsidó vezetők nyomására és a lázadástól tartva, noha ő meg volt győződve az ártatlanságáról. Ha ma én lennék az az egyházi ember, aki kiállhatna Jézus mellett, akkor mi tévő lennék? Mi lenne a döntő számomra, a keretekhez való alkalmazkodás vagy a megújulás, az Isten felé fordulás?
Biztos vagyok abban, hogy jótékony terelgetéssel és ráérzéssel (pláne, ha még ideje is van, mint a tenger) az ember sok mindent megérthet a szenvedéstörténet stációi között haladva, akkor talán nem vonják el a figyelmét a külsőségek annyira… Hanem most ugorjunk egy nagyot, egészen a Szent Sír-bazilikához! A kereszténység legszentebb helye, amely a hagyomány szerint Jézus keresztre feszítésének, sírjának és feltámadásának helyén áll. A 4. század óta zarándokhely – azóta, hogy Szent Ilona megtalálta Jézus keresztjét, és kezdeményezésére már 332-re elkészült az első templom –, napjainkban pedig hat felekezet osztozik rajta: a görögkeletiek, a katolikusok, az örmények, a koptok, az etiópok és a szírek. Valóságos labirintus, amelyben jól megférnek egymás mellett a különböző kultúrák és a különböző elképzelések. A ferenceseknél például Jézus keresztre feszítésén elmélkedünk, továbbhaladva pedig egyszercsak két nyitott és két zárt fakknál találjuk magunkat, ezek jelzik tulajdonképpen az állítólagos temetkezési helyet; de megyünk tovább, irány Szent Ilona kápolnája, és a sok információ és látnivaló közepette még egy érdekesség: amióta Putyin hatalmon van, az oroszok is megszereztek egy kisebb részt a Szent Sír-bazilikából, ők Jézus börtönét „teszik” ide.
A templom kijáratánál, jó magasan a status quo létrájára figyelünk, amely 1853 óta ott áll – mint kiderült, eddig kétszer cserélték ki, kétszer pedig ellopták. A béke jelképe ez, vagy inkább a keresztény széthúzásé? Nem a mi dolgunk eldönteni, viszont ami biztos: maradunk még a Szentföldön, egy teljes napot, és holnap már a Templom-hegyre is felmegyünk.
Ferencz Zsolt
