Néhány hónappal a második világháború vége előtt a Szovjetunió Államvédelmi Bizottságának 7161. számú rendelete, amelyet 1944. december 16-án írt alá Joszif Visszarionovics Sztálin, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára, a következőt rendelte el: „Minden munkaképes német – 17 és 45 év közötti férfiak és 18 és 30 év közötti nők – mozgósítása és internálása a Szovjetunióba munkára, akik Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária és Csehszlovákia Vörös Hadsereg által felszabadított területein tartózkodnak.” 1945 januárjától körülbelül 33 000 bánsági svábot „mozgósítottak”, ami azt jelentette, hogy a Szovjetunióba deportálták őket az úgynevezett újjáépítési munkálatokra. A túlzsúfolt marhavagonokban a román–szovjet határra szállított személyek között volt egy fiatal temeskenézi anya is. Kétéves kisfiát férje szüleinek gondjaira bízta, nem tudva, hogy viszontlátja-e majd valamikor. A háború zűrzavarában családok millióinak élete hullott darabokra. A nagyszülők által éveken át nevelt kisfiú sorsa különleges fordulatot vett. A gyermek, aki akkoriban még nem fogta fel a körülötte lévő világ tragédiáját, később pap, majd püspök lett: ő Martin Roos temesvári nyugalmazott püspök, akit a temesvári sajtóiroda munkatársai kérték, hogy idézze fel azokat az időket.
Püspök atya, milyen személyes emlékeket ébresztenek önben a deportálásokról szóló megemlékezések, különösen úgy, hogy az édesanyja is a Szovjetunióba hurcolt kényszermunkások között volt?
Az 1945. január 15-éhez nem fűződnek személyes emlékeim. Akkoriban alig voltam kétéves, és valószínűleg aludtam, amikor édesanyámnak búcsút kellett vennie tőlünk. A körülöttem zajló felfordulásból semmit sem érzékeltem. Természetesen idővel megéreztem és felfogtam anyám hiányát. Télen nálunk minden este volt „fonó”. Összejöttek a szomszédok: az asszonyok fontak, a férfiak a falu ügyeit beszélték meg vagy kártyáztak. Egyik este – ma is látom magam előtt – ott ültem a díványon, és hangosan zokogtam. Amikor lassan összegyűltek az emberek, egyik a másik után kérdezte: Mi baja van, miért sír Martin? Erre a nagymama, aki tudta az okát, azt felelte: Az anyja után sír. Erre mindenki sírni kezdett, hiszen mindenkinek volt valakije a családban vagy a rokonságban az elhurcoltak között… Ez az első emlékem az anya, a szülők hiányáról. És ez az emlék mindmáig megmaradt!
Hogyan zajlott a deportálásra kijelölt emberek összegyűjtése? Volt egy gyülekezési pont, ahonnan elvitték őket?
Mindazt, amit tudok, később hallottam vagy magam raktam össze. Valószínűleg előre értesítették az embereket. Már napokkal a „toborzás” előtt pletykák keringtek a faluban, tudták, hogy listákat készítenek a városházán, és néhányan, akik már előbb megtudták, mi fog történni, „elmenekültek”, elbújtak, hogy elkerüljék ezt a sorsot. Január 15-én az embereket több hétre elegendő élelmiszerrel és meleg ruhákkal felpakolva az iskolába rendelték. Innen a szerencsétleneket lovas kocsikkal Temeskenézről Vingára szállították, ahol szintén néhány napig az iskolában táboroztak, mielőtt az egész környékről összegyűjtött deportáltakkal együtt marhavagonokba rakták őket. Ez idő alatt a hozzátartozók még felkereshették szeretteiket, és egyikükről-másikukról még gondoskodhattak. El lehet képzelni, milyen jelenetek játszódtak le ezekben a napokban a vingai vasútállomáson. Valamikor aztán egy mozdony elvitte a vagonokat, és megkezdődött a több hétig tartó utazás. Nem tudom, milyen útvonalon haladt a szerelvény. Az egyik csoportot Máramarossziget felé vitték Ukrajnába. Egy másik szerelvény Moldván keresztül haladt, és Focșani-nál lépte át a határt. Ezen a két határállomáson rakták át a honfitársainkat a szovjet vagonokba, hogy a szélesebb orosz nyomtávú síneken tovább szállítsák őket Ukrajnába. Focșani-ban az átrakodás során engedték az embereket vízhez jutni, így mindenki körülvette az ott lévő egyetlen kutat. A zűrzavarban egy temeskenézi, meglehetősen sovány, rosszul öltözött férfi is ott állt, várva, hogy sorra kerüljön és vizet vehessen. Az orosz őr, abban a hitben, hogy egy moldovaival van dolga, nyersen ráripakodott: „Mit keresel itt? Tűnj innen, menj tovább!” Honfitársunknak sem kellett kétszer mondani, azon nyomban útnak indult gyalog Moldvából Temeskenézre. Hetek múlva bukkant fel otthon. Így tulajdonképpen megmenekült, mert legyengült egészségi állapotával és nyomorúságos külsejével bizonyára megfagyott volna Oroszországban vagy már az odavezető úton. Kezdetben nem lehetett tudni, hová viszik az embereket, mennyi időre, vagy hogy egyáltalán hazatérnek-e valaha. Ebben a bizonytalanságban éltünk hónapokon át. A faluban ekkorra már csak az idősek és a gyermekek maradtak, valamint a „kolonisták”. Nekem szerencsém volt: egyedüli gyermekként apai nagyszüleim továbbra is gondoskodtak rólam. Anyai nagyszüleimnek – akiknek három lányuk és három vejük Oroszországban, a fiuk pedig a háborúban volt – két másik unokáról kellett gondoskodniuk, az unokatestvéreimről. Egy másik nagynéném két gyermekkel maradt egyedül; férjét, a gyermekek apját Oroszországba hurcolták, és soha nem tért haza, belehalt a nélkülözésbe. Voltak gyermekek, akiknek senkijük sem maradt. Az apa a háborúban harcolt, az anyát Oroszországba vitték. Az ilyen elhagyott gyermekek támogatására hozta létre Nischbach prelátus az úgynevezett Kinderhilfswerket, vagyis a Gyermeksegély mozgalmat, aminek keretében a plébániákon élelmiszert és ruhát gyűjtöttek a számukra. A gyermekeket többnyire a Lioba-nővérek fogadták be, de Temesváron, a Bonnaz utcában működő katolikus árvaházban a Notre Dame iskolanővérek is gondoskodtak róluk. A püspökségi levéltárban ma is találhatók listák ezekről a gyűjtésekről. Különösen ki kell emelni az újradnai Gyermeksegély mozgalmat és annak szorgalmas munkatársait, támogatóit.
Püspök atya, hány személyt deportáltak szülőfalujából, Temeskenézről, és közülük hányan tértek haza?
Körülbelül 150 embert deportáltak, közülük 38-an meghaltak a nélkülözések következtében. Miután az embereket elhurcolták, néhány hónap elteltével időnként érkezett egy-egy képeslap, csupán néhány szó, de mégis életjel: Jól vagyok, egészséges vagyok. Üdvözlet a gyermekeknek, a szülőknek, és ennyi. De ez volt az első hír, aminek eredményeként megtudtuk, hogy hol vannak a szeretteink. A legtöbbjüket a Donyec-medencében, a szénbányákba vitték. Mások a mezőgazdaságban vagy az újjáépítésben dolgoztak. Köveket és maltert hordtak. A háborúban lebombázott romokból próbáltak ismét használható épületet emelni. Mivel télen, a nagy hidegben is dolgozni kellett, a habarcs hamar megfagyott, és tavasszal újra összeomlott az egész. Így a munkának nem volt igazán értelme. Amíg Oroszország konzerveket és élelmiszert kapott Amerikától, az elhurcoltak nem nélkülöztek. Egyébként csak üres káposztalevest kaptak, ami nem tartott sokáig. Szükség esetén koldulni jártak, és bár a helybelieknek is alig volt valamijük, mégis juttattak egy keveset a láger lakóinak… 1946-tól kezdtek hazaérkezni az első betegszállítmányok. Csontig lesoványodva, sokan belehaltak az elszenvedett megpróbáltatásokba, míg mások már útközben meghaltak az alultápláltság miatt.
Hogyan zajlott az édesanyjával való találkozás, amikor visszatért a Szovjetunióból? Milyen volt az út hazafelé?
1949 végén végre hazaengedték a lágerek túlélőit. Édesanyám november 21-én, a 28. születésnapján érkezett haza. Nagyon jól emlékszem rá. Miután az első transzportok megérkeztek, a falu lakosságának majdnem fele minden egyes beérkező vonathoz kiment az állomásra. Izgatottan várták, vajon mikor szállnak le a vonatról a hozzátartozóik… A keresztanyámtól, aki egy-két nappal korábban érkezett meg, megtudtuk, hogy édesanyám az egyik következő vonattal fog megérkezni. Így az idős nagynénémmel együtt sietve elindultunk a vasútállomásra, és izgatottan vártuk egyik vonatot a másik után. Amikor november 21‑én délután befutott a temesvári „motorvonat”, és édesanyám kiszállt az egyik hátsó kocsiból, a nagynéni hirtelen megragadott, és csak ennyit mondott: „Ott van az édesanyád!” Ez volt öt év után a várva várt találkozás. Ahogy anyám később elmesélte, leszálláskor először csak a nagy tömeget látta, majd megpillantotta a nagynénit, mellette pedig „az időközben megnőtt fiút”, és magában azt gondolta: „Ez bizonyára ő lesz!” Egy rövid üdvözlés után kézen fogva, egymás mellett elindultunk haza. Nagyon boldog voltam… Az idős nagynénit útközben valahol szem elől tévesztettük.
Mit mesélt édesanyja a lágerről?
Az elkövetkező hetek és hónapok beszédtémája adott volt: az élet a lágerben, a láger körül élő helyiek mindennapjai, a koldulás, a munka a bányákban, az építkezéseken, a mezőgazdaságban. Mesélték, hogyan szállították őket túlzsúfolt marhavagonokban a hosszú, három-négy hétig tartó út során. Azt ették, amit otthonról vittek magukkal. Csomagoltak ugyan némi élelmet, de egy idő után minden elfogyott. A lágerben fából összetákolt barakkok álltak, sok helyen az épületek még romokban hevertek, ajtók és ablakok nélkül. Idővel a férfiak valahogy mégis jobb állapotba hozták őket. 1945 januárjában és februárjában rettenetes hideg volt. Az őrök rendszerint csak akkor engedték a deportáltakat a lágerben maradni, ha legalább mínusz negyven fok volt. Nem sokkal az emberek elszállítása után eljutottak hozzánk az első halálesetekről szóló hírek, amelyek az „Oroszország-trauma” legelső és legkorábbi emlékeit jelentik számomra. Ilyenkor az emberek összegyűltek a halottasháznál, hogy együtt imádkozzanak és sírjanak, gyászlapokat nyomtattak és osztogatták őket emlékbe és imaként. Ilyeneket ma is találni régi imakönyvekben. Ezeket össze kellene gyűjteni és valahol megőrizni: a korszak megrendítő dokumentumai! Amit Oroszországban átéltek és elszenvedtek, azt gyakran versbe, még inkább dalba foglalták: Tief in Russland bei Stalino, Nach meiner Heimat da sehnt’s mich wieder, Heute Nacht bin ich aufgewacht und hab’ geweinet… Így énekelték ki magukból a fájdalmat, a szenvedést és a szörnyű élményeket. Már Oroszországban kialakult egy egész láger-irodalom.
Hol és hogyan temették el azokat, akik sajnos életüket vesztették? Volt-e pap, aki a temetési szertartást elvégezte?
Akik a lágerben haltak meg, azokat a lágerlakók temették el egy temetőben. Pap nem volt jelen, és csak ritkán került kereszt a sírra. Ameddig ott voltak, a hozzátartozók vagy a szomszédok természetesen gondozták szeretteik sírját, és fájó szívvel búcsúztak halottaiktól, amikor elhangzott: „Indulás haza!”
Hogyan zajlott a hazautazás?
Mindenki összepakolta a kis holmiját, és többnyire nagyobb csoportokban indultak útnak. Máramarosszigetnél léptek ismét román földre. Édesanyám még cukorkát is hozott nekem. Az utolsó években már kaptak szerény fizetést a munkájukért, és a szomszédos nagyobb település piacán meg tudták vásárolni, amit éppen árultak. Azonban gyakran el voltak adósodva, mert a lágerben az élelmiszer drágább volt, mint a havi kereset.
A már említett Gyermeksegély mozgalom mellett Nischbach prelátus 1947-ben létrehozta a Heimkehrerhilfswerket, a Hazatérők Segélyszervezetét is, amelynek célja az volt, hogy az érkező deportáltaknak azonnali segítséget nyújtson. A határátkelőknél a Szent Lioba bencés nővérek és az egyházmegye papjai várták a hazatérőket pénzzel, gyógyszerekkel, élelmiszerrel és ruhával, hogy megkönnyítsék további útjukat. Mindezt az egyházmegyei Caritas gyűjtései finanszírozták. Ez a két egyházmegyei mozgalom jelentős segítséget jelentett. Itt külön meg kell említeni Patricia Zimmermann bencés nővért, valamint az akkori káplánt, Stefan Fischert. Mindketten néhány év börtönnel fizettek a határon végzett szolgálatukért a kommunista uralom alatt.
Hogyan történt a közösségbe és a társadalomba való visszailleszkedés? Az édesanyjának rendszeresen jelentkeznie kellett a milícián?
Nem, a hazatérőket már nem zaklatták tovább. Mindenki igyekezett munkát találni, és újra elkezdődött az úgynevezett normális élet. Tulajdonképpen mindenki úgy boldogult, ahogy tudott. Voltak azonban, akiket néhány évvel később, 1951 nyarán a Bărăganba deportáltak. Ebben az esetben nem a nemzetiségük volt az „ok”, hanem a család jobb anyagi helyzete. Tehetősebbek voltak az átlagnál; őket nevezték akkoriban „kulákoknak”, a „munkásosztály ellenségeinek”, holott tisztességes emberek voltak, akik senkinek sem ártottak. A távolabbi rokonságunkból is elhurcoltak egy családot öt évre a Bărăgan-sztyeppére, és a szabad ég alatt, a puszta mezőn rakták ki őket, sorsukra hagyva – pedig az öreg nagybácsi már több mint 90 éves volt! Minket békén hagytak, mert a családban három idős élt, egy kiskorú gyermek, vagyis én, és egyetlen keresőként az édesanyám. Összesen öten laktunk a ház első szobájában, a kamrában pedig a két kolonista húzta meg magát. Egyáltalán nem volt irigylésre méltó helyzet. De ez már egy másik fejezet!
Két kolonista!?
Igen. Mócföldről, a három Körös folyó vidékéről érkeztek az úgynevezett móc telepesek a német családok házaiba. Ahol két szoba volt, az egyikbe egy móc családot költöztettek. Nekünk szerencsénk volt, mert hozzánk csak a családfő, Moș Petre és legidősebb fia, Nicolae költözött be Alváca/Brád környékéről. Az anya és a két kisebb gyermek otthon maradtak Tomesden. A fiút később besorozták katonának, az apa pedig végül visszatért szülőfalujába, mert a Bánságban nem talált a szakmájának megfelelő munkát. Ácsmester volt. 1951‑ig azonban nálunk lakott. Az 1945-ben kiadott 187-es törvény alapján ezek a kolonisták megkapták a németektől elkobzott földet, az állatállományt, valamint a mezőgazdasági eszközöket és gépeket. Moș Petre is kapott 9 kataszteri hold szántóföldet, de azt nem maga művelte, hanem továbbadta bérbe. Minden ősszel eljött, hogy átvegye a részét, amit aztán helyben azonnal eladott, és a pénzzel visszatért Tomesdre. Csuda idők voltak azok!
Deportáltak papokat a temesvári egyházmegyéből is? Püspök atya mit tud a sorsukról?
Csak Krassó–Szörény megyéből vittek el papokat, mert ott elmulasztották időben kihirdetni azt a rendeletet, amely szerint a papok és szerzetesek mentesülnek a deportálás alól. Így hurcolták el a következő lelkipásztorokat: Matthias Albert, Fidel Deschu, Josef Harnisch P. Placidus, Heinrich Géza, Franz Hönig, Anton Keller, Alfred Luffi, Stephan Missa, Nikolaus Schwarz, Franz Wachter és Nikolaus Wagner. Heinrich Géza és Alfred Luffi plébánosokat később Németországba engedték; ők a würzburgi püspöknél jelentkeztek, aki befogadta őket egyházmegyéjébe. Nikolaus Schwarz visszatért a temesvári egyházmegyébe és korábbi plébániáján, Ruszkabányán ismét szolgálatba állt. Németországban a legtöbbjüket személyesen is megismertem és találkoztam velük.
A teljes összeállítás az elhurcolt egyházi személyekről, a háború áldozatairól, a deportálásokról, s ennek következményeiről IDE kattintva olvasható.
Forrás: temesvári püspökség sajtóirodája
