Január 26-án ünnepli nyolcvanadik születésnapját Várszegi Asztrik OSB püspök, emeritus pannonhalmi főapát. A hegyre épült történelmi település apátságában beszélgettek vele a Magyar Kurír és az Új Ember munkatársai. E beszélgetésből közlünk néhány részletet.
Egyszer azt mondta magáról: pannon keverék. Mit jelent ez?
Családilag valóban pannon keverék vagyok: nyugat-dunántúli magyar, horvát, szlovák és sváb. Ha nagyon megnézzük, a nemzetiségi keveredés jellemző a magyar családok nagy többségére. […] A szüleim elmenekültek 1945-ben. Ha még egy hónapig maradnak, akkor a bajor Pocking menekülttáborban születtem volna meg. De édesanyám hazajött, így itthon, már Sopronban születtem.
Milyennek látja nyolcvan év távlatából a bencés identitását?
Alakulásában egészen biztosan szerepe volt annak, hogy mint említettem, kisgyermekkorom óta értek bencés hatások. Érdekes, de még a doktori disszertációmat is vissza tudom vezetni a gyermekkoromig. Kisgyermekként bent kószáltunk a rendházban, ahol feloszlatás utáni állapotok uralkodtak, óriási volt a rendetlenség. Láttam ott egy ragyogó Kelemen Krizosztom-fotót, 1936-ban készült. (Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát volt 1933–1950 között – a szerk.) Mindig rácsodálkoztam a tekintetéből sugárzó emberi tisztaságára. Amikor 1964-ben, tizennyolc évesen idejöttem Pannonhalmára, és rátekintettem olajképére, ugyanezt a gyermekkori vonzódást éreztem. Ez döntően hozzájárult ahhoz, hogy az egyetemen belőle doktoráltam.
Mi jut eszébe a rendszerváltozásról, az igazságtételről, illetve a megbocsátásról?
Ha nem szabad szívvel közeledik az ember a másikhoz, ha haragot vagy bosszút érez a szívében, akkor nem tud mit kezdeni ezzel. Negyvennégy éves voltam 1990-ben, viszonylag fiatal. Intellektuálisan is át kellett látni akkor, hogy az egyház egészen más élethelyzetbe került, és a keresztény nagyvonalúságot kell elegánsan képviselni. Tehát nem megróni, felhánytorgatni, hanem szeretettel meghívni. Még azokat is, akik az elsők között fordultak el. Emlékszem, a rendszerváltozás hajnalán tele volt egy templom, még az ajtóban is emberek álltak, és az akkori plébános úr mennydörgött: ti haramiák, a kommunizmusban üres volt a templom, bezzeg most meg mind idetódultok! Ez igaz, de riasztó. Az ilyen helyzeteket is keresztény módon kell megoldani. Bennem nem volt félelem, hogy szóba álljak az emberekkel, bárhová is tartoztak. Meghallgattam mindenkinek a gyónását, bűnbánatát. Utólag próbáltam értékelni a magatartásukat.
Miért gondolta fontosnak, hogy történészként is tevékenyen részt vegyen a rendszerváltozásban? Gondolhatunk itt például arra, hogy alapító tagja volt a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösségnek (METEM), a Lénárd Ödön Közhasznú Alapítvány kuratóriumának pedig elnöke.
Történelem–német szakos tanár vagyok. A német alapvetően fontos volt számomra a kapcsolatteremtésben. A történelem pedig a véremben van, gyerekkoromtól kezdve érdekel. A német és a történelem is segített a püspöki hivatásomban, tájékozódásomban. Az Egyház be volt zárva az előző rendszerben, az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) és a Belügyminisztérium által megengedett kapcsolatai voltak. Mi, fiatal, akkori szerzetesnövendékek, bencések viszont a hatvanas-hetvenes években a bölcsészkarra jártunk, és intellektuális kapcsolatrendszerünk volt. Amikor jött a váltás, ezekből az emberekből politikusok, miniszterek lettek. Klasszikus eset Glatz Ferenc történészé, akiből a Németh-kormány művelődési minisztere lett. A Történettudományi Intézetből ismertem őt, kölcsönösen becsültük, ismertük egymást. Ezeknek a kapcsolatoknak köszönhetően bármikor kapcsolatba tudtam lépni vele, velük. Nem kellett kilincselnem, várakoznom.
Hogyan vélekedik a kereszténység és a politika kapcsolatáról?
A katolikus egyháznak erről világos elvei, teológiai tanítása, nézetei vannak. Történelmi múltunk pedig szomorú örökség, amelyből még mindig nem tudtunk kilábolni, ezért jutunk mindig zsákutcába. Az egyház benne él a társadalomban, persze, hogy ezért politikus. De nem mindegy, hogy ki, milyen módon és mekkora szabadsággal.
Az egyháziaknak: püspök, pap, szolgálattevő más a helyzete, mint a keresztény világi hívőnek. Az egyháznak, vagy a felekezeteknek a legfontosabb célkitűzése, hogy az evangélium szabadon és ne feltételekhez kötve hirdettessék. Elsősorban az evangelizációt kell képviselnie, aztán az emberek igényeit: társadalmi igazságosság, lelkiismereti szabadság stb.
Mit jelentett Önnek a tanítás, a nevelés?
Legányi Norbert főapát azzal a meggondolással vett fel a rendbe, hogy szerzetes, pap, tanár legyek. Ez három önálló egzisztencia. Gyerekkoromban is szívesen foglalkoztam a kisebbekkel, jóban voltam az osztálytársaimmal, most is tartom velük a kapcsolatot. Ma is akkor érzem igazán jól és szabadnak magam, amikor diákok, fiatalok között vagyok. Gyakran olyanokat tudnak mondani, hogy a falra mászom tőlük, de igazuk van. A tanár nemcsak a tudást adja át a diáknak, hanem annál sokkal többet. Egyéniségével nevel és tanít. Egyszer diákjaim azt mondták: Asztrik atya „asztrikológiát” tanít. Ahhoz, hogy a tanár jól tudja tanítani a történelmet, először meg kell nyernie a gyerekeket, hogy érdekelje őket. Ehhez őszinteség kell, tárgyi tudás, előadókészség és lelkesedés. Persze voltak kudarcaim. Szent Benedek azt írja a Regulában: a fiatalokat olyan tapasztalt szerzeteseknek kell tanítaniuk, akik alkalmasak a lelkek megnyerésére.Az én dolgom, hogy figyeljem a gyereket, és kibábáskodjam belőle, hogy mi az ő adománya, mit kapott ajándékba.Ha rájön ezeknek az ízére, akkor használni is tudja ajándékait, boldog és képes szárnyalni. A lelkipásztori munkában is így van ez: meg kell nyerni a másikat a jónak, s akkor mennek a dolgok.
Készül-e arra nyolcvanévesen, hogy talán már nincs olyan messze a találkozása a mennyei Atyával?
Természetesen. Megint a Regulára hivatkozom, humorral és valóságérzékkel: „Naponta gyanakodva tartsd szemed előtt a halált!” Ez benne van a bencés spiritualitásban. Harminchat évesen azt mondtam a már említett „köztörvényes” nevelőmnek, Sólymos Szilveszter atyának: mostanában többször gondolok a halálra. Erre ő: „Szép, hogy egy kolostorban legalább a magiszter gondol a halálra.” Mindennap felajánlom, hogy már mennék, de ez nem az én kezemben van. Érdemeim nincsenek, de nem félek. A fogadalomkor imádkozott zsoltárvers erőt és bátorságot ad: „Fogadj el engem, Uram, szent igéd szerint, hogy neked éljek és ne szégyeníts meg engem várakozásomban, mert mindig benned bíztam.” (Zsolt 118,116)
Kuzmányi István, Bodnár Dániel/Magyar Kurír
A teljes interjú ITT olvasható.
Fotó: Merényi Zita
