A Ferenc pápa által meghirdetett szentév lelki kegyelmei, a kiengesztelődés lehetőségei különösképpen is lendületet adtak a hívőknek; kül- és belföldre is számtalan szervezett zarándoklat indult indul, és Róma is kiemelt célpont volt. Ám nem csupán a zarándoklás maga hordoz lelki élményt, és hogy ez így van, arra példa az isztambuli élmények reflektált feldolgozása Koncz Attila tollából.
„Mélységes mély a múltnak kútja” – írja Thomas Mann, és szerencsére vannak a világnak olyan kivételes helyei, ahol a történelemben egymást követő népek, kultúrák és vallások nem eltörlik a korábbiak nyomait, hanem építkeznek rájuk, ahogyan az egymásra rakott betongyűrűk kapcsolódnak össze a vidéki udvarok jellegzetes víznyerő aknáiban. Isztambul minden kétséget kizáróan a civilizáció ezen különleges városai közé tartozik.
Már maga az elnevezése ennek a folytonosságnak a megnyilvánulása. Említsük akár Bizáncként, akár Konstantinápolyként, jól tudjuk, hogy görög kifejezéssel illetjük, hiszen előbbi az Athénhoz közeli Megarában született Byzasra utal, aki a legenda szerint a gyarmatváros alapítója volt, utóbbi pedig arra a Nagy Konstantin császárra, aki birodalmi jelentőségű központtá tette. De azt sokkal kevesebben tudják, hogy az oszmán forrásokban a 10. századtól megjelenő Isztambul elnevezés is valójában görög: az εἰς τὴν Πόλιν [isz tin pólin] kifejezés némileg eltorzult formája, amely annyit tesz, hogy ’a városba’ – így mondták lakói és a környéken élők, amikor megkérdezték tőlük, hova tartanak.
Mert számukra Konstantinápoly vagy Isztambul nem egy város volt a sok közül, hanem a legfontosabb, a legrangosabb és a legszebb – túlzás nélkül állíthatjuk, a világ közepe. És ahogyan a város elsőnek számított a maga nemében, úgy székesegyháza, az Hagia Sophia [e.: Ágiá Szofiá] sem csupán egy volt a sok-sok püspöki széktemplom közül, amelyek gyorsan bepöttyözték Kis-Ázsia térképét, hanem egyedülálló, tökéletes és megismételhetetlen.
Amikor 2009 májusában Isztambulban jártam, magától értetődő volt, hogy felkeresem a kereszténység történetének ezt a nagyszerű emlékét. Akkoriban múzeumként működött, mivel az Oszmán Birodalom romjain megalakuló modern Törökország világi államként határozta meg magát, így szekularizálták: egy évezrednyi keresztény és öt évszázadnyi muszlim használat után „az emberi civilizáció emlékműve” lett – ahogyan a néhai köztársasági elnök, Kemal Atatürk kívánta.
Ebben az időszakban a székesegyház az Isztambulba látogató turisták „paradicsoma” volt. Kötelező programpont, látványosság, funkcióját vesztett kulissza. Nemcsak szekularizált, hanem deszakralizált hely vált belőle, ahol tilosnak számított az imádság, az áhítat helyét a madárházszerű, folyamatos zsongás foglalta el. Fényképezőgépek csattogtak, vakuk villantak, emberek pózoltak mindenfelé. A kultusz, az istentisztelet egykori otthonában csak halvány visszfényét lehetett látni megérdemelt rangjának, méltóságának.
Legutóbb alig két hónapja, 2025 októberében jártam újra Isztambulban, és természetesen annak bámulatos székesegyházában. Közben – tudjuk jól – megtörtént az épület mecsetté való visszaalakítása, ugyanis a török Államtanács törvénytelennek minősítette a kormány 1934-ben meghozott döntését az épület szekularizálásáról. Mivel korábban maga a jelenlegi elnök, Recep Tayyip Erdoğan adott utasítást arra, hogy a templomegyüttes rendeltetésének megváltoztatását célzó eljárás elinduljon, vagyis az Hagia Sophia ismét a muszlim vallásgyakorlás színhelyévé váljon, így annak kimenetele egy pillanatig sem volt kérdéses. Ennek megfelelően 2020. július 24-én a nemzetközi tiltakozás ellenére több mint hét évtized után ismét megtartották a pénteki imát az épületben.
Ha ma látogatjuk meg a templomot, újra ott látjuk a muszlim istentisztelethez szükséges kegytárgyakat, a padlózatot teljes egészében beborító szőnyegeket. Az épületnek csak a karzatát járhatjuk be, a földszinti rész tiltott terület. Bár a legtöbb mozaik és falfestmény továbbra is szabadon megtekinthető, mert azok részben nem figurálisak, részben a földszintről nem láthatók, az egykori szentély megmaradt képeit lepel takarja el. A folyamatos zsongás ugyanolyan, mint korábban, ahogyan a pózoló és szelfiző turisták tömegének viselkedése sem változott. Az imádságra senki sem gondol, művészettörténeti emlékként tekintenek az épületre. Kipipálandó tétel a nevezetességek listáján – nem több.
Fotó: Dénes Gabriella
Alig valami változott tehát, legföljebb annyi, hogy nem olyan kényelmes a látogatás a székesegyházban, kevesebb jó képet lehet „lőni” a galériáról, mint amennyit korábban a földszintről. Mégis – be kell vallanom – az első pillanatban dühöt éreztem a korlátozások miatt. Arra gondoltam, jobb lenne, ha újra múzeumként funkcionálna az épület, és nem mecsetként. Ha nem lehet a miénk, ne legyen másé sem. Inkább legyen közönséges turistalátványosság, mint hogy muszlim hívők imádkozzanak benne.
És miután ez világosan és határozottan megfogalmazódott bennem, mélyen elgondolkodtam hozzáállásomon…
Tényleg jobb, ha múzeumként használnak egy templomot, mint ha Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét tisztelik benne? Hiszen ő azonos Mohamed Istenével, Allahhal. Maga a próféta is kinyilvánítja ezt, amikor hitvitára hívja a hidzsázi keresztény közösség püspökét.
„Boldogok, akik békét teremtenek, mert Isten fiainak hívják majd őket” – olvassuk a hegyi beszédben (Mt 5,9). De hogyan lehetnék én békességszerző, ha fontosabbnak tartom a saját „jussomat” annál a tiszteletnél, amit egy másik vallás hívei adnak meg közös Istenünknek?
A bibliai értelemben vett békességszerzés természetesen nem azonos a konfliktuskerüléssel, az önfeladással. A görög eirenopoioi kifejezés aktív cselekvést jelöl: olyan magatartást, amely a békét nem csupán kívánja, hanem munkálja és helyreállítja. Ez a béke nem felszínes nyugalom, hanem a bibliai shalom teljessége – rend, igazság és harmónia. Éppen ezért a keresztény békességszerzés nem jelentheti az igazság feladását vagy a különbségek elkenését.
A keresztény–muszlim viszonyban ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy nem válhatunk vallási relativistává. Jézus Krisztus személye – istenfiúsága, megváltói szerepe – a keresztény hit szíve, amelyről nem lehet lemondani a béke kedvéért. A békesség nem az igazság elhallgatásából fakad, hanem abból, hogy az igazságot szeretetben mondjuk ki. A különbségek őszinte megnevezése tehát nem akadálya, hanem feltétele a hiteles kapcsolatnak.
A békességszerzés alapja ugyanakkor az emberi méltóság feltétlen elismerése is. A keresztény hit szerint minden ember – vallásától függetlenül – Isten képmása. A békességszerző keresztény ezért különbséget tesz az iszlám teológiai tanítása és a muszlim ember személye között. Az előbbivel lehet és kell is vitázni, utóbbit azonban nem szabad ellenséggé tenni. A béke nem elméleti állásfoglalás, hanem konkrét emberi viszonyulás.
Jézus tanítása arra is figyelmeztet, hogy a kapcsolat gyakran előbbre való, mint a vita megnyerése. A keresztény–muszlim találkozásokban a békességszerzés sokszor nem érvelési fölényt, hanem figyelmet, kérdezést és személyes jelenlétet kíván. Ez nem gyengeség, hanem a krisztusi magatartás ereje: annak felismerése, hogy az evangélium elsősorban nem érvekben, hanem az általunk képviselt életformában válik hihetővé.
A békesség ára azonban magas. A békességszerző keresztény gyakran két tűz közé kerül: saját közösségében túlságosan engedékenynek, a másik oldalon viszont aránytalanul keménynek tűnhet. Jézus boldogmondása itt válik egzisztenciális valósággá: a béke útja sebezhetőséggel, félreértéssel és olykor elszigetelődéssel jár. A béke nem olcsó kompromisszum, hanem kereszthordozó hivatás.
Különösen fontos a sebek őszinte megnevezése. A keresztény–muszlim kapcsolatok nem válhatnak hitelessé, ha elhallgatják a keresztényüldözés valóságát ott, ahol az létezik. Ugyanakkor a békességszerzés kizárja a kollektív bűnösség logikáját. Az igazság kimondása és a gyűlölet elutasítása nem ellentétei, hanem feltételei egymásnak.
Végső soron a békességszerző keresztény Szent Pál apostol szava szerint a „kiengesztelődés szolgálatát” hordozza (vö. 2Kor 5,18). Ez nem a vallások összemosását jelenti, hanem hidak építését ott is, ahol megmaradnak a különbségek. A keresztény–muszlim kapcsolatban a békességszerzés annak a reménynek a jele, hogy a gyűlölet és az erőszak nem az utolsó szó.
Jézus ígérete ezért különösen időszerű ebben az összefüggésben: „Boldogok, akik békét teremtenek.” Boldogok, mert nem a világ logikáját követik, hanem Istenét – és mert rajtuk, a feszültségek közepette is, felismerhetővé válik az Atya arca.
Erre emlékeztet mindannyiunkat múltjával és jelenével az egykori Konstantinápoly, a mai Isztambul ékessége, két vallás közös szent helye, az Hagia Szophia székesegyház.
Koncz Attila
Az írás rövidített verziója megjelenik a Vasárnap hetilap 2026/1–2. lapszámában.
