A Kaláka zenéje sokak számára nem egyszerűen dalok gyűjteménye, hanem emlékek, családi pillanatok, közös éneklések és csendes figyelések sora. Egy olyan életérzés, amely generációkon átívelve kíséri az embereket gyerekkortól felnőttkorig. Számomra is így van ez, kiskoromban is sokszor hallottam Kaláka-dalokat, a karácsonyi albumuk különösen meghatározó. A lemez dalai évről évre visszatértek az adventi időszakban, és máig összekapcsolódnak bennem az ünnep csendjével, melegségével, várakozásával.
Talán ezért is volt különösen megható, hogy most, sok évvel később, már tanárként és kérdezőként beszélgethettem Gryllus Dániellel és Gryllus Vilmossal. A beszélgetésre egy mezőségi faluban, Buzában került sor egy szeptember végi napon, ami azért is érdekes, mert saját bevallásuk szerint sokat túrnéztak Erdélyben, de a Mezőségen még sosem jártak. Pedig ha valami illik Kányádi Sándor verseihez és a Kaláka dalaihoz, akkor a Mezőség az. Hiszen ők mindig is eljutottak oda, ahol figyelő fülek, nyitott szívek és közösségek várják a zenét és a verseket. A buzai koncerten is együtt volt minden generáció: gyerekek, szülők, nagyszülők hallgatták ugyanazokat a verseket, dallamokat, ki először, ki már sokadszor. Az est egyszerre volt ünnep, találkozás és visszaigazolás arra, hogy a Kaláka több mint fél évszázad után is élő, ható, jelen lévő. A beszélgetésben szó esett a Kaláka nevének eredetéről, a kezdetekről, a világjárásról, az erdélyi turnékról a kommunizmus idején, a generációk közötti kapcsolatokról, Kányádi Sándor személyéről és költészetéről, valamint arról is, honnan fakad az az erő, amely ötvenöt év után is elviszi őket a Mezőségre, Székelyvarságra vagy Kalotaszeg legkisebb falvaiba. Ez az interjú egy koncert előtti beszélgetés lenyomata, de ennél talán több is: találkozás múlt és jelen között, gyerekkori emlékek és mai élmények között, versek, dallamok és emberi történetek metszéspontjában. Emberközelben GRYLLUS DÁNIEL és GRYLLUS VILMOS, a KALÁKA zenekar tagjai.
Kaláka jelentése „közös munka”, eredetileg házépítést jelentett. Gondolták volna a kezdetekben, hogy rengeteg gyermek otthonát, képzeletét építik meg dalaikkal? Hogyan esett erre a névre a választás?
Gryllus Vilmos: Természetesen semmiféle ilyesmit nem gondoltunk a kezdetekkor. Amikor megalakítottuk az együttest, eszünk ágában sem volt arra gondolni, hogy egyszer majd gyerekek otthonát vagy képzeletét fogjuk építgetni a dalainkkal. Hiszen akkoriban a saját korosztályunknak muzsikáltunk: mi magunk is gimnazisták, fiatal egyetemisták voltunk, és a közönségünk is nagyjából ebből a körből került ki.
Igaz, hogy néha-néha már akkor is énekeltünk gyerekverseket, vagy legalábbis olyasmit, amit lehetett annak nevezni, de ezeket sem feltétlenül gyerekeknek szántuk. Inkább afféle játékosság, némi egészséges infantilizmus volt bennük, amit a felnőttek is nagyon szerettek, és mi magunk is örömmel játszottuk. A kifejezetten gyerekeknek szóló programok jóval később jöttek, amikor Levente Péter, aki akkoriban egy rendkívül népszerű televíziós műsorban szerepelt, közös munkát kezdeményezett velünk. Így kezdtünk gyerekműsorokat csinálni, és ez egy új irányt is nyitott számunkra.
Később én személy szerint nagyon ráálltam erre a gyerekműfajra, de ez már egy kicsit más történet. A Kaláka természetesen ma is készít gyerekműsorokat. Hogy a gyerekek fejében mindez hogyan épül össze, milyen világot teremt nekik a zenénk, azt nem tudom pontosan, de remélem, jót. És ha számukra a kaláka szó már nem a házépítést, hanem a közös muzsikálást jelenti, hát az egyáltalán nem baj, sőt, kimondottan jóleső dolog.
Már a hetvenes évektől kezdve beutazták a világot? Milyen zenei hatások érték a Kalákát az első években?
Gryllus Dániel: Természetesen, amikor az ember sokféle zenét hall, és ráadásul zenészként, alkotói füllel hallgatja, akkor óhatatlanul beépülnek ezek a hatások a saját munkájába. Mi is így voltunk ezzel, amit csak hallottunk, ami megérintett, az valamilyen módon ott maradt bennünk, és később elő-előbukkant a saját dallamainkban, hangszerelésünkben.
Valóban sokat utaztunk már a kezdetektől. 1971-ben például Moszkvában jártunk először, egy olyan találkozón, ahol a szocialista országok fővárosaiból érkeztek fiatalok. Ott ismerkedtünk össze az úgynevezett kelet-berlini Oktoberklubbal, akik egy hatalmas nemzetközi fesztivált szerveztek, több mint száz országból érkeztek muzsikusok. Akkoriban zajlott a nagy chilei lázadás, ennélfogva rengeteg chilei zenész kényszerült elmenekülni otthonról, és sokan közülük ezen a fesztiválon találtak menedéket és közösséget.
Mi ott találkoztunk először közelről a latin-amerikai muzsikával, azokkal a zenészekkel, akiknek a hatására aztán mi magunk is elkezdtünk latin-amerikai hangulatú dalokat írni. Ez egy hatalmas élmény volt számunkra, egyszerre zenei és emberi élmény.
És hát valóban bejártuk a világot. Azt hiszem, valahol 40 és 50 ország között jár a lista, ahol megfordultunk. Mindenhonnan hoztunk magunkkal valamit, ha mást nem, legalább egy hangszert. Mert ahol új hangzást, új dallamot, új ritmust találtunk, azt szerettük volna hazahozni, beépíteni, továbbgondolni. Ez formálta a Kaláka világát az első évektől kezdve.
Egy eléggé tiltásokkal teli világban külföldön zenélhettek. Kolozsváron elhangzott Arany János A walesi bárdokmegzenésített változata, mely burkoltan, de üzent. Milyen volt Erdélyben turnézni a kommunizmus alatt?
Gryllus Dániel: 1981-ben a Nagyváradi Állami Színház szervezésében volt egy koncertsorozatunk, amelynek hivatalosan az volt a címe, hogy A Nagyváradi Állami Színház bemutatja a Kaláka együttest. Ez így szerepelt minden meghívón és plakáton, természetesen magyarul és románul is. A román szövegben ráadásul a Kaláka neve is kissé átalakult, claca szót használva jelent meg, ilyen nagyon hivatalos, furcsán fordított megfogalmazásban, hogy Teatrul Național Oradea prezintă Grupul Claca din Budapesta.
Ahogy az akkoriban szokás volt, mindent előre le kellett adnunk: a műsort, a szövegeket, a verseket. A bukaresti hatóságoknak kellett engedélyezniük az ilyen jellegű, erdélyi magyar előadásokat. Mi főként 19. századi klasszikus költőkre építettük a programot, történelmi, irodalmi témákkal, így elvileg nem merülhetett fel kifogás a cenzorok részéről. Persze mindennek van áthallása. Akkor is volt, és ma is van. Egy József Attila-versnek, egy Ady-szövegnek vagy Arany Jánosnak mindig több rétege van, mindenki úgy hallgatja, úgy érti, ahogy ő maga gondolkodik a világról.
Játszottuk például József Attila a Levegőt költeményét, ami abban a közegben különösen erősen hatott. Ugyanakkor mi mindent megtettünk azért, hogy ez a turné valóban létrejöhessen és működjön. Megtanultunk például egy Eminescu-verset románul elénekelni. Eminescu nagyon jó költő, miért is ne énekelnénk tőle, ezt őszintén gondoltuk. És hát örültünk annak, hogy ott lehetünk, hogy megszólalhatunk. Összesen huszonnégy koncertet adtunk akkor Erdélyben. Ez önmagában is hatalmas dolog volt.
A Kaláka bármelyik koncertjén a közönség abszolút kortalan. Ovisok, kisiskolások, szülők, nagyszülők. Milyen megélni belülről, hogy generációk nőttek fel a Kaláka dalain, lemezein? Mitől örök a Kaláka, hogy generációkon átível?
Gryllus Vilmos: Ahogy korábban is mondtam, mi kezdetben teljesen természetes módon a saját korosztályunknak játszottunk. Nem volt mögötte semmiféle tudatos elképzelés vagy hosszú távú terv, egyszerűen azoknak muzsikáltunk, akik körülöttünk voltak, és akik hasonló dolgokra voltak kíváncsiak, mint mi. Ez a korosztály aztán velünk együtt öregedett meg. Így az, hogy ma is sok velünk egykorú ember ül a nézőtéren, számunkra teljesen magától értetődő, hiszen ők mindig is ott voltak velünk, a legelejétől.
Aztán amikor elkezdtünk komolyabban gyerekekkel is foglalkozni, amikor gyerekműsorok és gyerekkoncertek születtek, természetes módon megjelentek a gyerekeik is a közönség soraiban. Idővel pedig már nemcsak az ő gyerekeik, hanem az unokáik is. Ma már egyáltalán nem ritka, hogy olyan családok jönnek el egy Kaláka-koncertre, ahol a nagyszülők annak idején fiatalon hallgatták a zenénket, most pedig hozzák magukkal az unokákat, akik ugyanúgy éneklik és élvezik ezeket a dalokat.
Ez nyilván nem egyszerűen jó érzés, hanem annál sokkal több. Az ember ilyenkor azt érzi, hogy amit csinált, az valahogyan beköltözött mások életébe, ott van az otthonaikban, a mindennapjaikban. Őszintén nem is tudom megmondani, hány olyan családi otthon van, ahol mi egy kicsit jelen vagyunk a dalainkkal. Ez nagyon felemelő érzés, és bennem mindig ott van az a remény is, hogy ez a hatás még jó ideig megmarad.
Gryllus Dániel: Ehhez talán annyit tennék hozzá, hogy valóban, ahogy Vilmos is mondta, amikor megalakultunk, mi egyszerűen a saját generációnknak játszottunk. Nem volt semmiféle marketingstratégiánk, nem volt kijelölt célközönségünk, ahogy azt ma már szinte elvárják egy induló együttestől. Nem volt reklám, nem volt tudatos építkezés,és tulajdonképpen ez így is maradt azóta is.
A Kalákának nincs célzott közönsége. Az a közönségünk, aki eljön, aki nyitott arra, amit csinálunk. Sőt, tovább is megyek: nagyon sokszor zenéltünk Japánban, talán nyolc vagy tíz alkalommal is, és ott a közönség jelentős része egyáltalán nem értette a magyar szöveget. Sok olyan helyen jártunk a világban, ahol nem beszélnek magyarul, mégis működött a kapcsolat. Természetesen elmondtuk, hogy miről szólnak a dalok, meséltünk róluk, de alapvetően egy olyan közös érzelmi, zenei élmény jött létre, ami nyelvtől független. Úgy gondolom, talán ez is része annak, hogy a Kaláka generációkon átível. Nem egy korosztályhoz, nem egy trendhez kötődik, hanem ahhoz az egyszerű, közös élményhez, amit a zene és a versek tudnak adni, bárhol, bárkinek.
Kányádi Sándor. Már a neve is mesél. Hogyan kerültek kapcsolatba? A sok megzenésített verse mellett mit adott Kányádi a Kalákának?
Gryllus Vilmos: A Kaláka tulajdonképpen azon a bizonyos erdélyi turnén ismerkedett meg Kányádi Sándor nevével és költészetével, ezt Dani majd pontosabban el is mondja. Én személy szerint elsősorban a gyerekversein keresztül ismertem meg Sándor bácsit. Akkoriban már kifejezetten gyerekeknek muzsikáltam, és jó néhány versét megzenésítettem. Ezeket ő mindig nagy örömmel fogadta, ami számomra nagyon sokat jelentett.
Idővel egészen személyes kapcsolat is kialakult közöttünk. Olyannyira, hogy amikor elkezdtem az úgymond saját verseimet énekelni, teljesen természetes volt számomra, hogy éppen tőle kérjek tanácsot. Megmutattam neki ezeket a dalokat, hogy mondja el őszintén a véleményét, bírálja meg, van-e bennük hiba, működnek-e versként. Szerencsére nem talált sok kifogásolnivalót, ami persze megnyugtató volt számomra. Így mondhatom, hogy nemcsak emberileg, hanem valamennyire szakmailag is kapcsolatban voltunk egymással.
Az pedig külön öröm volt mindkettőnk számára, hogy mi az ő verseit énekeljük. Ő ennek nagyon örült, mi pedig legalább ugyanannyira, hiszen egy ilyen költőtől engedélyt, biztatást kapni óriási ajándék.
Gryllus Dániel: Valóban, 1981-ben, amikor Erdélyben jártunk, akkor kerültünk igazán közel hozzátok és Kányádi Sándorhoz is. A nevét persze ismertük korábban is, az ember olvas verseket az iskolában, ismeri a költőket, de akkor ott valami egészen más történt. Ott éreztük meg igazán azt, hogy amit sokszor úgy tanul az ember, hogy vannak „mi” meg „ők”, ez egyáltalán nem így van. Nincs külön mi és ők, hanem egyszerűen mi vagyunk. Ez akkor, Erdélyben, teljesen világossá vált számunkra.
Sándor bácsi költészete pedig valahogy nagyon a miénk volt, nagyon közel állt hozzánk. Mondhatom, hogy idővel afféle atyai jó barátunkká vált. Nagyon sokszor ajánlott verseket is nekünk, például amikor Dél-Amerikába készültünk turnéra. Gyakran voltunk együtt különböző könyvvásárokon is: Moszkvában, Göteborgban és más országokban, és ezek az alkalmak mindig újabb közös élményeket hoztak.
És ez a kapcsolat nem ért véget. Ma is, amikor a Székelyföldön járunk, természetes, hogy megálljunk Galambfalván. Találkozunk Róza nénivel, bemegyünk az emlékszobába, megnézzük az új költői park terveit, és természetesen felmegyünk Sándor bácsi sírjához is. Ezek nem egyszerű látogatások, hanem találkozások, amelyek ma is részei a Kaláka történetének.
Mi adja az inspirációt, hogy több mint 55 év után ilyen sok fellépést vállaljanak még itt, a Mezőségen vagy Székelyvarságon is, eléggé távol eső településeken? Mi adja azt az erőt?
Gryllus Vilmos: Ez tulajdonképpen két dologból áll össze. Az egyik az, hogy szeretjük azt, amit csinálunk. Ez persze alapfeltétel. Ha ezt nem szeretnénk igazán, nem lehetne több mint ötvenöt éve csinálni. A másik pedig, és talán ez még fontosabb, az, hogy mások is szeretik. Mert ha az ember folyamatosan azt érezné, hogy amit csinál, nem talál visszhangra, nem ér el emberekhez, akkor előbb-utóbb elgondolkodna rajta, hogy van-e ennek értelme, és lehet, hogy feladná.
Mi viszont újra és újra megtapasztaljuk az emberek szeretetét, itt is, otthon is, meg a világ más részein is. Erről már beszéltünk: családok jönnek a koncertekre, több generáció együtt, és sokszor odajönnek egy-egy fellépés után, és elmondják, hogy mit jelentett nekik a zene, milyen emlékek kötődnek hozzá, hogyan voltak jelen ezek a dalok az életükben. Ezeket most nem részletezem, de az ilyen mondatok hatalmas erőt adnak. Ez az, ami igazán mozgósítja az embert. Hogy addig csinálja, amíg úgy érzi, képes hozni azt a szintet, amit tőle elvárnak, és amiről ő maga is azt gondolja, hogy még hiteles, még igaz.
Gryllus Dániel: És persze az is igaz, hogy hiába van bennünk ez az úgynevezett „ügyszeretet”, ide, mondjuk Buzába, valószínűleg nem jutottunk volna el magunktól. Ez több embernek köszönhető. Egyrészt annak, hogy Bogdán Zsolttal dolgozunk együtt a Kányádi-estben, amit most már körülbelül nyolcvanszor játszottunk el az elmúlt hat évben. Illetve annak is, hogy egyszer volt egy előadásunk Mátraalján, ahol ott volt Major Zoltán Zsigmond doktor úr, aki innen, a Mezőségről származik, és annyira megtetszett neki az előadás, hogy azt mondta: ezt el kellene vinni olyan helyekre is, ahová egyébként nem jutnánk el. Így lett az, hogy pár nap leforgása alatt játszunk Székelyföldön, Mezőségen és Kalotaszegen, kisebb falvakban adjuk elő ezt az estet. Ez teljes mértékben az ő elképzelése volt. És hála Istennek, mivel erre az évre rendelkeztünk egy kulturális miniszteri kerettel, ebből az egész turnét meg tudtuk valósítani. Persze a helyiek is hozzájárulnak valamennyivel, és hát tegyük hozzá: felséges töltött káposztát kapunk vacsorára. Ez a turné egészen biztosan nem jött volna létre az ötlet és az összefogás nélkül. És talán ez is egyfajta kaláka: sok ember jó szándéka, szeretete, közös munkája, ami végül elhozza a zenét olyan helyekre is, ahová magunktól nem jutnánk el.
Az egyik diákom kérdezte a mai magyarórán, ahol Kányádi Sándor verseivel és a Kaláka megzenésítéseivel foglalkoztunk, hogy olyan hosszú ideje furulyázik, hogy nem szédült még bele?
Gryllus Dániel: Hát a furulyába nem lehet beleszédülni, a távolugrásba igen, talán, vagy nem tudom, de a furulya éppen egy olyan tüdőmunka, hogy az ember jó nagy levegőt vesz, és szép lassan fújja ki, ami nem annyira megerőltető, inkább önfegyelem kérdése, hogy tudjak olyan halkan és egyenletesen levegőt kifújni. Hát már próbálja ki a fiatalúr is, és meglátja, hogy abbn az ember nem szédül bele, ha szép lassan fújja ki.
Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap 2025/51-52. számában.
