Levelekben érkeztek a válaszok, időt hagyva az emlékezésnek, a belső csöndnek és annak a természetes lassúságnak, amelyből valódi gondolatok születnek. Így rajzolódott ki a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészének, BOGDÁN ZSOLT ANDRÁSnak a gyermekkora, hite, színészi útja és az a belső iránytű, amelyet ma is magával hordoz a színpadon és az életben egyaránt.
Mit hoztál magaddal Csíkszeredából, ami a mai napig iránytűként működik az életedben?
Van ilyen iránytűm, amit onnan hoztam, kettő is. Mindkettő ugyanazt az irányt mutatja. Az egyik a Szűzanya tisztelete, a másik Márton Áron példája. Az elsőt ködösebb időben használom, amikor rendesen az orráig sem lát az ember, a másikat is ugyanúgy, amikor nincs köd, és mégsem lát az orránál tovább az ember.
A válaszodban két nagyon személyes és erkölcsi irányt jelöltél meg. Hogyan tükröződött ez a gyermekkorodban? Milyen volt a kis Bogdán Zsolt, akit édesanyja Andrásnak szólított?
Sehogy. Én nagyon rossz gyermek voltam, öntörvényű, huncut, sebes, talán azért, mert igazából nagyon is félénk, félszeg és szorongó. Lelkem tarlóján gyakran lángoltak olthatatlan tüzek, szüleim szemében nem volt ritka a füst, de szerettek nagyon engem, a tékozlót. Édesapám rengeteget imádkozott értem.
Egyszer a líceumi évek alatt Vásárhelyen találtam egy köteg pénzt az utcán. Egy kisebb havi fizetése lehetett valakinek. Este volt, senki nem járt arra, kalapált a szívem, bevittem hát a rendőrségre. Édesapám arra tanított: a magadét ne hagyd fiam, a másét ne kívánd! Nálunk egy halas bicskát nem volt szabad felvenni a földről, pedig az gyermekkoromban minden köteg pénznél többet ért. A szolgálatos rendőrtiszt nem hitt a szemének. Megszámoltuk, 1000 lej volt. Felvették az adataimat (iskola, név, karszám), aztán másnap megjelent az újságban egy rövid hír: Nota zece părinților, profesorilor, elevului… és írták a nevemet. Talán akkoriban az egyetlen tízes, amit kaptam, ha a torna tízest nem számolom bele. Aztán bejött az osztályfőnököm sápadtan: Bogdán, állj fel! Mit csináltál? – kérdi, és felolvassa az újsághírt. Harsány nevetés az osztályban: hogy lehet ekkora hülyeséget csinálni? – kérdezték a többiek. Nem esett túl jól, felhívtam hát édesapámat, mondom, te aztán jó nevelést adtál nekem, gúny tárgyává lettem, és elmeséltem a történetet.
Erre apám megdicsért és azt mondta: büszke vagyok rád, fiam (rám, a tékozlóra). Meglátod, a jó Isten több tízezerszer fogja ezt neked visszafizetni. Emlékszem, a csendben, ami közénk ereszkedett, elkezdtem számolni. Ezerszer, tízezer… az egyesig el sem jutottam, túl sok volt a nulla. Azóta mind csak ad az Úr, két kézzel, nem méri, mennyit. Édesapám irányjelzője is az volt, akinek a nevét többnyire csak suttogva lehetett kiejteni. Tőle örököltem ezt a kettős iránytűt.
A történetből erősen kirajzolódik az édesapád alakja. Milyen volt a családi közeg, amelyben ez az értékrend kialakult benned?
Szüleim elváltak. Szerencsére jó későre, 26 év után, különben én most nem lennék én. Édesanyám zongorázni taníttatott, zeneiskolába jártam. Ha Bartóknak sikerült, Andris, neked is sikerülnie kell – s még egy gomolyát csúsztatott a kosárba. Gomolyákban mértük a gyakorlást, ő kötögetett, én gyakoroltam. Vagy húsz gomolya kellett minden skálához, darabhoz. Senkit nem hallottam úgy verset mondani, ahogy édesanyám. Jancsó Adrien hangja, szuggesztivitása, és semmi pompa, semmi póz. Eszköztelen, mint az eső, mint a szél. Én csak halovány mása vagyok. Simított, mikor borzas voltam, és borzolt mikor sima.
Édesapámnak fontosak voltak a gyökerek. Honnan jövünk, Andris, kik vagyunk és hova, milyen irányba megyünk… ez nem kérdés volt, sokkal inkább kijelentés. Nyilván a lámpás emberek után mentünk. Akkoriban messze földön Márton Áron világított a legfényesebben. Szóval láthatod, minden dadogás nélkül tudok a szüleimről beszélni, pedig nálunk is volt minden. Édesanyám mélyen református volt, hogy ne mondjam nyakas, édesapám pedig katolikus, a velejéig az.
Tehát két különböző felekezeti háttérből jöttél. Te hogyan találtad meg a saját hited útját ebben a kettős örökségben?
Említettem, hogy édesapám sokat imádkozott értem. Mindhármunkért. Édesanyám is, csak ő csendben. Hárman vagyunk testvérek. Két lánytestvérem van, s én vagyok a kicsi, a vízhordó. Sokat lázadoztam jobbra-balra, mindig tele lett bogánccsal a lelkem, szúrt nagyon, sajgott, aztán az Úr szép csendben egyenként mind kiszedegette. Nem szidott, csak nagyon szomorúan nézett rám. Gyakran álmodom apám arcát szomorúnak, mint amikor fáradtan jött haza a munkából s nem volt meg a lecke, valamit nem jól csinálok, biztos. Hát így találtam rá az útra. Nem az a kérdés, hogyan, hanem hogy miért tántorgok mégis?
Te hogyan éled meg ezt a tántorgást? Mi az, ami visszahúz, és mi az, ami újra meg újra talpra állít? Mit ad neked a hited?
Igyekszem fegyelmezetten élni. Mégis el-elvesztem az egyensúlyt. Hát hogyne bosszantana. Elég impulzív természetem van, Istennek hála, van sok minden, ami visszahúzzon.
Hitem az egyetlen hely, ahol odabújhatok az Úrhoz, megmelengethetem gémberedett lelkemet, hallgatunk nagyokat sok beszéd szegénység alapon, úgyis tud mindent, pislogok, aztán suttogunk valamiket. Aztán előbb-utóbb megered a nyelvem, s a könny is a szememből. Akkor felállok, s szaladok tovább. Hát valahogy így.
Milyen Bogdán Zsolt Isten- és emberképe?
Hogy milyen az Isten-képem? Hogy érted? Nem tudom. Az emberképem? Erre sem tudok vállaszolni. Az ember az ember. Nem? Mindenki olyan, amilyen. Csak egyedül az Úr az Isten.
Mit érzel, amikor Istent érzel?
Jéghideg forróságot és hálát. Végtelen hálát.
Miben látod a római katolikus lelkiség és a színész-létezés találkozási pontját?
Semmi sem a mienk, minden az Istené. A színész léte is az övé. Még ha ezer hiúság sztaniolpapírjába is van csomagolva. A színész keresztje is, akárhogy dugdossuk, akárhogy tagadjuk, az övé. Ő már rég elvitte előttünk, nekünk csak az árnyéka maradt (cipelni az is elég, nem arról van szó). A dicsőségről, kudarcról nem is beszélve. Mind-mind az övé. Mienk a munka, az izzadtság és a fáradtság, a boldogság rendes összetevői. Mondanám, hogy így van jól, de szégyellném vállon veregetni az Urat.
Hogyan segít a bűnbánat, a csend, a rítus önreflexiója abban, hogy tiszta maradjon a színpadi jelenléted?
Minden példányom első oldalára legfelül felírom: Jézusom, bízom benned. Ezt ő tudomásul veszi, s innentől már nem az én dolgom. Nekem csak a szöveget kell megtanulnom (az is épp elég), a többit intézi ő. Nem mondom, néha úgy-úgy megforgat, kipotyol, bepácol, paníroz, forró olajba vagy jég közé tesz, de valahogy mindig élve kievickélek onnan. A közönség meg, úgy tűnik, szereti a főtt kitinem illatát.
Nagyon őszinte spirituális alap az, ami a színpadi jelenléted mögött áll. Mi volt az a pillanat, élmény vagy felismerés, ami miatt azt mondtad: én ezt az utat, a színészetet választom?
Vajon én választottam-e ezt a pályát, vagy a pálya választott engem? Nem tudom. A kimondott szó felelőssége, szépsége, öröme, a szavak játéka, jelentése, csengése, ritmusa, a szavakban rejlő mágikus erő mindig csodálattal töltött el. Otthon sok verslemezünk volt. Latinovits Zoltán, Sinkovics Imre, Jancsó Adrien. Istenem, hányszor meghallgattam őket. Beteg voltam, kanyarós, szüleimnek dolgozni kellett, pár hétig egyedül voltam otthon, és rongyosra hallgattam Arany balladáit, Petőfi, Ady, József Attila verseit. Nagyon kicsi voltam, 5-6 éves talán, sok mindent nem érthettem, de valahogy a bőrömön keresztül hatottak a szavak, még mielőtt felfoghattam volna a szavak értelmét.
Talán akkor jegyzett el magának a pálya? Vagy akkor, amikor részegen szavaltam, kocsmákban székekre állva Villon Irigy nyelvek balladáját? Vagy amikor először léptem fel a csíkszeredai népszínházban Méhes György Szerelmünk a színház című darabjában? Vagy még előbb, nyolcadikos koromban, amikor tanévzárón előadtuk Kocsis István drámáját, amikor a romántanárom másnap azt mondta: Zsolt, te ha úgy tanulnál, ahogy játszottál, még lehetne ember belőled.
Vagy akkor, amikor a csíkszeredai plébános úr, Borbély Gábor meghívott a nőszövetségbe, hogy mondjak el egy verset, nekem pedig nem volt versem, de volt III. Richárd-monológom. Semmi baj, az is jó lesz, Zsolt. És kissé idegenkedve, de nagy szeretettel nézték, ahogy a csíkszeredai plébánián a harc kellős közepén emberek, lovak után kiáltok épp, és hörögve várom a jól megérdemelt halálom.
Vagy amikor az osztályfőnökünk hetedikben rendezett egy Angol költők antológiája című versösszeállítást? John Keats La belle Dame sans merci című versét hányszor mondogattam magamban vagy hangosan nagy szomorúságomban éjszaka az utcákon, hazafele menet ki tudja, honnan? Ha csendben mentem, féltem, ha szavaltam vagy énekeltem, úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül, akkor nem féltem.
Hála és köszönet minden tanáromnak, minden embernek, nevelőmnek, akik eme megszállottságomat jó előre megsejtették bennem és javamra fordították. Eredetileg állatorvosira készültem. Szerencsémre nem sikerült.
Én úgy értem, hogy a színpad számodra mindig menedék és vallomás is volt. Amikor ma belépsz egy szerepbe, ki lép be valójában? A verset mondó gyerek, a kerengő kamasz, vagy valaki egészen más? Mitől lesz valami jelenlét a színpadon, és nem csak színészi teljesítmény?
Nem tudom, ki lép be a színpadra. Egy hajléktalan, egy gyerek, egy lázadó kamasz, aki úgy érzi, vallomással tartozik? Vagy valaki teljesen más? Mostanában azonban érdekesebb, hogy ki lép ki a színpadról.
Aki jelen van, az él. Örvend, hogy él. Pancsol. Aki meg nincs jelen, az úgy tesz, mintha élne. Így vagy úgy mindenki pancsol, kinek-kinek bokájáig ér a jelenlét, másnak térdéig, ki nyakig van benne, és van, aki ki sem látszik belőle. Eltűnik, feloldódik benne.
Ha most, innen, ebből a mederből, a színpadi és emberi jelenlét határáról, egyetlen mondatot küldhetnél haza annak a csíkszeredai fiúnak, aki először állt színpadra, mit üzennél neki?
Azt, hogy nagyon szeretem.
Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap 2025/50. számában.
