Az advent hagyományos sötétségben pislákoló lámpásait és csendjét ma már egyre erőteljesebben átszövi a karácsony hangulata. Drócsa László csíkmindszenti plébános a téma kapcsán tizenkét évnyi beszélgetésein, elmélkedésein és olvasmányain alapuló összegzését olvashatják.
Van valami sajátosan modern türelmetlenség abban, ahogyan az adventet kezeljük. Mintha az egyház liturgikus bölcsessége túl lassú lenne számunkra. Mintha a várakozás elviselhetetlen volna. Mintha nem bíznánk abban, hogy Isten ideje: jó idő. Ezért siettetjük. Előrehozzuk. Megelőzzük.
Adventben karácsonyt „ünneplünk”!
Karácsonyváró koncertek, ünnepi díszkivilágítások, betlehemezések, angyalszárnyak, csillogó fényfüzérek… Mindez akkor, amikor a liturgia még lilába öltözik, amikor néma ajkunkon a Gloria, amikor az egyház nem az eljött Krisztust, hanem az eljövendőt hirdeti.
Teológiailag?
Advent nem „kis karácsony”, nem „előkarácsony”, nem „bemelegítés”. Advent önálló idő. Saját teológiával, saját lelkiséggel, saját feszültséggel. A hiány ideje. A sóvárgás ideje. A sötétség ideje, a sötétségé, amelybe még nem gyulladt ki a világosság.
Amikor adventben betlehemet állítunk, valójában letesszük a várakozást. Amikor megszólalnak a karácsonyi énekek, elhallgattatjuk a prófétákat. Amikor felkapcsoljuk az ünnepi fényeket, megkerüljük a sötétséget, amelyen keresztül az üdvösség érkezik.
Pasztorálisan pedig mindez nemhogy segítene, hanem kifejezetten árt.
A hívek nem tanulnak meg várni. Nem tanulják meg elviselni a be nem teljesült ígéret feszültségét. Nem tanulják meg, hogy a hit nem az azonnali vigaszról, hanem a hűségről szól. A lelkipásztori gyakorlat így akaratlanul is azt üzeni: „Ne félj, nem kell kibírnod az adventet, adunk gyorsan egy kis karácsonyt.”
Pedig advent éppen arra nevelne, hogy kibírjuk.
Kibírjuk a sötétet.
Kibírjuk a csendet.
Kibírjuk Isten hallgatását.
Kibírjuk, hogy még nincs itt.
A karácsonyváró koncertek sokszor esztétikailag szépek, zeneileg igényesek, közösségépítőnek szánt események – de teológiailag félrecsúsznak. Mert nem Isten rendjéhez igazodnak, hanem a fogyasztói naptárhoz. A plázák idejéhez. A reklámok ritmusához. Ahhoz a világhoz, amely nem tud várni, csak azonnal akar mindent.
És az egyház?
Az egyház viszont mindig „ellenkultúra” volt. Az idő kezelésében is.
Amikor adventet karácsonyiasítjuk, akkor nem „közelebb hozzuk” Krisztust, hanem elvesszük az érkezésének drámaiságát. Karácsony így már nem robbanás, nem fény a sötétben, hanem egy hosszú, kifáradt ünnepi folyamat utolsó állomása.
Ezért történik meg az a szomorú paradoxon, hogy mire valóban megszületik Krisztus, mi már fáradtak vagyunk. Kiénekelve. Kiünnepelve. Kiégve.
Az advent igazi pasztorális ajándéka éppen az lenne, hogy megtanítson újra vágyakozni. Hogy visszaadja a hiány méltóságát. Hogy felébressze bennünk azt az ősi, bibliai sóhajt: „Jöjj el, Uram!”
Ha ezt elvesszük, akkor nemcsak egy liturgikus szabályt sértünk meg, hanem az emberi lélek egyik legfontosabb tanulási terét zárjuk be: a várakozás iskoláját.
Adventből nem karácsonyt kell csinálni, adventben adventet kell élni.
És hagyni, hogy Isten akkor jöjjön el, amikor ő akar – nem akkor, amikor mi már nem bírunk várni.
Advent elárulása, amikor „a hold nem áll a vártán”!
Az advent nem magától torzul el. Nem a hívek „hibája”, nem a kántoroké, nem a szervezőké, nem a jó szándékú közösségeké. Az advent eltorzulása mindig onnan indul, ahol az egyház idejét őrizni kellene. Onnan, ahol a liturgikus fegyelem, a teológiai tisztánlátás és a pasztorális bátorság találkozik – vagy éppen nem találkozik.
Az egyház nemcsak tanít, hanem időt is kezel.
A liturgikus év nem díszlet, nem hagyományos keret, hanem teológia. Megtestesült hitrend. Amikor egy lelkipásztor megengedi, sőt bátorítja adventben a karácsonyi hangulatot, akkor nem pusztán „engedékeny”, hanem hallgatólagosan átírja az egyház időteológiáját.
És ez súlyos dolog.
Adventben karácsonyi koncertek zajlanak templomokban. Betlehemezések indulnak, egyházi „áldással”. Ünnepi fények gyúlnak, gyakran lelkipásztorok jelenlétében. Nem tiltja senki. Nem kérdez senki. Nem mondja ki senki, hogy ez teológiailag problematikus.
A hallgatás itt nem semleges.
A hallgatás irányt ad. Az egyház az idő őre. Legalábbis annak kellene lennie. Ő az, aki nemcsak a tanítást, hanem a liturgikus rendet is védi. Amikor ezt nem teszi, akkor nem a békességet szolgálja, hanem a zűrzavart. Nem a hívekhez lesz közel, hanem a világhoz simul.
Pasztorális szempontból ez különösen fájdalmas.
Ha a naptárban adventben karácsonyi események sorakoznak, akkor a plébános mit tanítson a várakozásról?
Így válik az advent nevelőereje semmivé.
A hívek azt tanulják meg, amit látnak: hogy nem kell kivárni. Hogy az egyház sem bízik a csendben. Hogy a sötétség kínos, ezért gyorsan feldíszítjük. Hogy a liturgia túl lassú, ezért megelőzzük.
Pedig az egyház feladata éppen az lenne, hogy nemet mondjon.
Nemet mondjon a túl korai karácsonyra.
Nemet mondjon a népszerűségre épülő vallásosságra.
Nemet mondjon arra, hogy az egyház a világ ünnepnaptárát másolja.
Ez nem keménység volna, hanem pásztori szeretet. Mert a pásztor nem azonnali vigaszt oszt, hanem irányt mutat. Nem azt adja, amit a tömeg kér, hanem azt, amire a léleknek szüksége van.
A nagy egyházi vezetők felelőssége abban is áll, hogy megvédjék a karácsonyt önmagától.
Attól, hogy elhasználódjon. Attól, hogy adventben kiürüljön. Attól, hogy már megszületése előtt elfáradjunk benne.
Amikor az egyház nem őrzi az adventet, akkor végső soron nem Krisztust sietteti, hanem a világ ritmusát engedi be az egyházba. És ez mindig veszteség. Mert az egyház ereje éppen abban állt, hogy más idő szerint élt.
Adventben az egyház nem fényt gyújt, hanem lámpást ad a kézbe.
Nem beteljesít, hanem ébren tart.
Nem ünnepel, hanem vár.
Ha ezt MI nem védjük meg, akkor senki nem fogja.
És akkor nemcsak az advent vész el, hanem az a hit is, amely képes kivárni Isten érkezését.
Drócsa László csíkmindszenti plébános
