FAZAKAS ÁDÁM SÁNDOR orgonaművész és egyetemi tanár gyerekkora óta a zene világában él. Beszélgettünk vele arról, hogyan formálta gyermekkorát a többnemzetiségű Szilágyság, miként vált a harmónium és az erdélyi orgonák iránti szenvedély élete részévé, és milyen kihívásokkal és örömökkel jár, ha valaki fiatalon aktívan részt vállal a zenei életben.
Egy szilágysági településen nőttél fel, ahol sok nemzetiség élt együtt. Mennyire határozta ez meg a gyermekkorodat?
Nagyon szép gyermekkorom volt. Egy szilágysági faluból, Ippből származom, amely valóban többnemzetiségű település. A többség még mindig magyar, de sok román él ott, van roma közösség is – akik egyébként többnyire magyarul beszélnek – és szlovákok is. Érdekes módon csak később, már nagyobb gyerekként tudatosult bennem igazán, hogy ennyi különböző nemzetiség vesz körül. A faluban ez természetes volt: mindenki tudta, ki román, ki magyar, de ez nem okozott feszültséget. A szlovákok nagyrészt beolvadtak a román közösségbe, bár otthon még mindig szlovákul beszélnek, a roma közösség pedig magyar identitást élt meg, így velük külön nem tettünk különbséget.
Ez a sokszínűség főleg abban hatott rám, hogy megtanultam: nagyon különbözőek lehetünk, mégis rengeteg mindenben hasonlítunk. Az első alkalom, amikor valami negatívumot éreztem a román–magyar ellentétből, az már jóval később, a debreceni középiskolában történt. Addig soha nem tapasztaltam ilyet, a gyerekkoromban nem volt meghatározó konfliktus. Inkább egy természetes, soknyelvű, sokkultúrájú közeg vett körül, ami szerintem a zenei érzékemet is formálta: nyitottabb lettem, érzékenyebb a különböző hangzásokra, ritmusokra és mentalitásokra.
A zenei érzéked fejlődését is befolyásolta?
A zenei fejlődésemre közvetlenül talán nem volt nagy hatással, hogy ott nőttem fel. Inkább az számított, hogy volt egy óvó nénim, aki régen zongorázni tanult, és nála kezdtem el 2-3 évig magánúton tanulni. Ő tanított kottát olvasni, nagyon egyszerű dolgokat, de az ő lelkesedése sokat jelentett számomra. A szüleim határozottsága és akarata is fontos volt, ők javasolták, hogy ne egy átlagos líceumba menjek, hanem próbáljunk meg egy zenei középiskolát. Így aztán a szilágysági gyermekkorom nagyjából 14 éves koromig tartott, utána már inkább csak hétvégén vagy nyáron voltam otthon. De az biztos, hogy az a boldog, nyugodt gyerekkor sokat adott hozzá a zenei életemhez is, szerintem ez óriási dolog.
Mesélj a debreceni évekről.
Debrecenben, 9–12. osztályba, a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolába jártam. Ide úgy jutottam el, hogy bár harmadik-negyedikben magánúton tanultam zenét az egykori óvónőmnél, ő negyedik után azt mondta, mindent átadott, amit tudott. Attól kezdve magamtól gyakoroltam, kísérleteztem, sok mindent magam fedeztem fel, például az összhangzattan alapjait is. Ötödiktől nyolcadikig mindenfélét játszottam, szintis lagzi zenétől kezdve csárdás kíséretig, szóval elég „kísérletező” időszakom volt.
A felvételi története elég különleges volt, nyolcadik végén még nem igazán tudtam, merre tovább, a szüleim viszont Debrecenben jártak, és ott látták kiírva a zeneiskola felvételijét. Gyakorlatilag úgy jöttek haza, hogy már be is írattak, én pedig csak néztem, miről van szó.
Az egykori óvónőm segített felkészíteni az első felvételire, ami végül nem sikerült, de azt mondták, van potenciál, csak még készülnöm kell. A későbbi orgonatanárom és a szolfézstanárnőm ingyen fogadtak, segítettek felkészülni a pótfelvételire, ami már sikeres lett. Így kerültem be orgona szakra.
A középiskolás éveimben rengeteget fejlődtem. Sok mindent magamtól tanultam meg korábban is, sokat kísérleteztem zenével, és utólag úgy látom, ez nagyon hasznos volt. Mire elkezdődött a tanév, már sokkal többet tudtam, mint fél évvel korábban, és Debrecen nagy lendületet adott a zenei utamnak.
Lett volna ott is lehetőséged továbbtanulni, mégis visszatértél Erdélybe, mi ösztönzött erre, vagy miért jöttélvissza? Most hogy látod ezt a döntést?
Nagyon szerencsés helyzetben voltam, mert két út állt előttem: maradhattam Magyarországon felvételizni a Debreceni Zeneművészeti Karra, vagy jöhettem Kolozsvárra. Mindkét helyre felvettek, és mindkettőn nagyon jó tanáraim lettek volna. Mégis már középiskola vége felé inkább Erdély felé húzott a szívem, mert sosem éreztem igazán otthon magam Magyarországon. Debrecen közelebb van a szülőfalumhoz, de Kolozsvár teljesen természetesnek tűnt számomra. Tudtam, hogy ha Debrecenbe megyek továbbtanulni, nagy valószínűséggel soha nem térnék vissza, és ezt nem akartam. Emellett Kolozsváron is kiváló, Európa-szintű szakmai képzés várt, így szakmailag is teljesen megérte a döntés.
Tehát akkor igazából a zenei gondolkodásodat a kolozsvári zeneakadémia tanári kara is formálta.
Is formálta, ez így nagyon jó kifejezés. A középiskolai tanárom, Sárosi Dániel, aki most is a mesterem, nyitotta ki számomra azt a kaput, amiből azóta is élek. Olyan pedagógus, aki megszerettette velem a zenét, úgy, hogy nem lehet abbahagyni. Ez sorsdöntő hatás volt, a kolozsvári tanáraim pedig már egyetemi szinten fejlesztettek tovább.
Mi határozta meg azt, hogy az orgonával fogsz tovább foglalkozni?
Ez már a főiskolai felvételi előtt eldőlt. Annyira megszerettem a középiskolai tanárom révén, hogy szóba sem került más hangszer. Kolozsvárra kerülve Erich Türk és Ursula Philippi orgonaosztályába kerültem, ami igazi álom volt: Ursula Philippi újraélesztette az orgonaoktatást felsőfokon Kolozsváron a ’90-es évek elején, Erich Türk pedig az ő tanítványa. Mindketten szászok és rendkívül precízek, és így egy nagyon intenzív erdélyi orgonazenei közegbe csöppentem, ahol rengeteg hangszert is megismerhettem Brassótól Nagyszebenig.
Ha jól tudom, te szenvedélyesen gyűjtöd a hangszereket.
A hangszergyűjtés egyébként egy betegség, nem lehet leállni. Akkor jöttem rá errre, amikor megkérdezték, mennyiért adnám el egy-egy hangszeremet – hát egyiket sem, semennyiért. Jelenleg tizenvalahány hangszerem van, többségük harmónium. Különösen fontos számomra egy 1859-es francia harmónium, amely jelentősen hozzájárult a doktori fokozatomhoz és a jelenlegi munkahelyemhez. Van még két értékesebb, de felújításra váró harmóniumom, valamint számos kisebb hangszerem, amiket szintén restaurálni kell. Számomra ez nemcsak gyűjtés, hanem értékmentés is, ha találok elhanyagolt hangszert, igyekszem megmenteni, és így sok hangszerhez jutottam már.
Miért pont a harmónium ragadott meg? Mit jelent neked ez a hangszer?
Gyerekkorom óta hallottam a harmónium hangját, és az erdélyi magyar közösségben is sokan így ismerik ezt a hangszert. 2015-ben, a Budapesti Református Kántorképző által szervezett hangszerbemutatón egy 19. századi francia harmónium látványa és hangja teljesen lenyűgözött, annyira, hogy leesett az állam. Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy ezzel a hangszerrel szeretnék foglalkozni. 2016-ban, a mesterképzés kezdetén elkezdtem komolyabban kutatni és gyűjteni a harmóniumokat, és hosszú, körülbelül nyolc hónapos keresés után, barátok és külföldi kollégák segítségével sikerült megszereznem a francia harmóniumot Hollandiából.
Akkor foglalkoztat az erdélyi orgonaépítészet is.
Az erdélyi orgonákkal a zeneakadémia alatt kezdtem el foglalkozni. Kezdetben inkább érdeklődésből, nem komoly kutatásként, de az évek során egyre többet tanultam róluk, különböző építészeti stílusokat ismerve. Ma már sokszor,ránézve egy orgona homlokzatára, meg tudom határozni nemcsak a stílust vagy az építés idejét, hanem az építőt is. Természetesen sokkal jártasabb szakértők, orgonológusok, orgonaépítők és orgonisták is léteznek, de ez számomra is egy szenvedély. Mivel Erdélyben élünk és erdélyi orgonaműveket játszunk erdélyi orgonákon, fontosnak tartom jobban megismerni ezt a világot. Bár még nem publikáltam, a doktori fokozat megszerzése után újra fókuszba került számomra az erdélyi orgonák és művek kutatása, és igyekszem ebben valamit kialakítani.
Ha ki kellene választanod egy zeneszerzőt az erdélyi orgonaművek szerzői közül, ki lenne az?
Ez egy nehéz kérdés, mert Erdélyben az elmúlt mintegy négyszáz év során nagyon sok orgonamű keletkezett, akár itt, akár erdélyből elszármazottak megrendelésre. Gondolhatunk például Girolamo Diruta egyik nagy gyűjteményére, amelyet Báthory Zsigmondnak ajánlott, noha maga a szerző soha nem járt Erdélyben. Tudjuk, hogy Báthory kifejezetten kedvelte az orgonazenét. Hasonló a helyzet a Kájoni-kódexszel is, amelyben nem kizárólag Kájoni János saját művei szerepelnek, hanem Nyugat-Európából gyűjtött darabok is. Ugyanez igaz Daniel Croner Tabulatura kötetére is. Éppen ezért nehéz egyetlen nevet kiemelni.
Ha mégis választanom kellene, inkább a romantika vagy a 20. század eleje felé fordulnék. Számomra Rudolf Lassel a leginspirálóbb erdélyi vonatkozású zeneszerző. Zenei nyelve a Mendelssohn-féle korai romantikához áll közel, még akkor is, ha kronológiailag később élt, hiszen a 20. század elején hunyt el. Stílusában mégis ezt a romantikus hangzásvilágot képviseli, ami nagyon közel áll hozzám.
A kortárs orgonazenéből mindenképp meg kell említenem Hans Peter Türköt, aki egykori tanárom és Erich Türk édesapja. Ő különösen fontos számomra, mert sok kortárs zeneszerző úgy ír orgonára, hogy nem ismeri igazán a hangszer működését. Hans Peter Türk viszont pontosan ismeri az orgona adottságait, és ezt mesterien használja. A hangzásvilága rendkívül gazdag. Egy franciaországi koncertemen például Rudolf Lassel és Hans Peter Türk művei voltak a legsikeresebbek, ami szerintem önmagáért beszél.
Ennek fényében hogyan választod ki a koncertjeid műsorát? Mi alapján állítod össze a repertoárt?
Általában mindig az adott orgonához és annak stílusához igazítom a műsort. Természetesen vannak átfedések: Johann Sebastian Bach zenéje szinte minden orgonán megszólaltatható, ő ilyen értelemben kakukktojás.
Gyakran tematikus koncertekben gondolkodom. Egy franciaországi koncertemet például Albert Schweitzer emlékére állítottam össze, aki orgonista, teológus és orvos volt, és mivel a koncert Elzászban zajlott, egy jubileumi évhez is kapcsolódott. Olyan műveket választottam, amelyek vagy a régióhoz, vagy az orgonához, vagy Schweitzer személyéhez kötődtek.
Fontos számomra, hogy legyen egyfajta fonal a műsorban, ne pusztán egymás után következő darabok hangozzanak el, hanem legyen koncepciója az előadásnak. Bár sokan mondják, hogy mi csak mások által megírt zenéket adunk elő, a műsor összeállítása is komoly alkotói munka.
Van néhány alapelvem: például minden koncertemen igyekszem erdélyi orgonaművet is játszani, ami nem mindig egyszerű, de fontos számomra. Emellett mindig törekszem arra, hogy a repertoár kapcsolódjon az adott hangszerhez, annak stílusához vagy egy jól körülhatárolható témához.
Hogy látod, mit jelent fiatalként intenzíven részt vállalni a zenei életben?
Nagy kihívás, de mindig is az volt. Majdnem tíz évig voltam kántor a kolozsvár-kerekdombi református gyülekezetben, ami kórusvezetést, hétköznapi és hétvégi szolgálatokat, egyetemre járást, diplomaírást, gyakorlást és koncertezést jelentett. Ezután felvettek a doktori iskolába, ami szintén óriási kihívás volt, főleg, mert románul kellett dolgozni. Később óraadó tanárként, teljes állású kántorként és kisgyermek mellett ez a periódus jelentette számomra a csúcspontot. Ma már nem vagyok állandó kántor, és címzetes tanárként nagyobb felelősségem van, nemcsak tanítani kell, hanem meg kell felelni többek között bürokratikus feladatoknak is, de próbálunk valami olyat alkotni, ami maradandó. Számomra mindez nemcsak kihívás, hanem elhívás is, amit nagyon szeretek.
Milyen terveid vannak a jövőre nézve művészi, közösségi vagy kutatói vonalon? Van-e olyan célod vagy álmod, ami most különösen motivál?
Mostanában egy rövid szünetet tartottam, mivel nemrég védtem meg a doktori dolgozatomat, és úgy döntöttem, hogy a dokumentálás helyett a gyakorlati oldalra koncentrálok, új darabokat gyakorlok, bővítem a repertoáromat orgonán és harmóniumon. Emellett folytatni szeretném az orgonaépítészet dokumentálását és a hangszergyűjtést, gyarapítva a hangszerarzenálomat. Jelenleg a saját műhelyemen dolgozok, ahol idővel nem csak a saját hangszereimet restaurálnám. Nekem mindig is nagyon sok álmom volt, lényegében minden összejött, amit akartam, csak mindig egy kicsit később és egy kicsit másképp. Álmodni szabad és kell.
