Kalányos Ottó roma származású katolikus pap Székelyföldön szolgál segédlelkészként. Gyerekként a kórházban hagyták, később nevelőszülők fogadták be, ma pedig roma fiatalokat kísér, hidat építve cigány és nem cigány között. Nemrég elnyerte a Highlights of Hungary díjat, illetve Kapás Boglárka olimpiai bajnok úszó mentoráltja lett. Kalányos Ottót Vermes Nikolett kérdezte.
Honnan indul a története?
Amikor megszülettem, édesanyám a kórházban hagyott, és az orvosok is lemondtak rólam. Azt mondták, ha megérem a holnapot, az maga a csoda lesz. Megértem a holnapot, aztán a másnapot, aztán még egyet, így nevelőszülőket kerestek nekem, olyan családot, ahol szeretetben, jó körülmények között nőhetek fel. De jött az újabb fordulat. Három évig éltem annál a családnál, ahová születésem után kihelyeztek, majd háromévesen jöttek emberek, hogy megnézzenek, hazavisznek-e tovább nevelni. Egynek sem kellettem. Volt, aki azt mondta, ha hazavisz, az ura megveri. Egyszer aztán bejött hozzánk egy ötven év körüli néni, akinek már tizenegy gyermeke volt. Egy olyan asszony, aki inkább már arra vágyott, hogy ha kirepülnek a gyerekek, végre pihenjen. De amikor belépett a konyhába, odafutottam hozzá, átöleltem, és azt kérdeztem: „Néni, mikor viszel el?” Ő pedig nem tudott otthagyni, és hazavitt. Hiszem, hogy a Szentlélek irányította őt, így tapasztaltam meg a feltétel nélküli szeretetet.
Jól gondolom, hogy nevelőanyja különösen fontos a hivatásában?
Papi hivatásom megerősödését anyukámnak köszönhetem. Már az elejétől fogva, amikor magához vett, Istentől kapott feladatnak tekintette, hogy befogadjon. Amikor elcsüggedtem, eltávolodtam a hivatástól, vagy magam alatt voltam, újra és újra megerősített. Ugyanakkor gyerekként sokszor hallottam másoktól, hogy „én még cigány papot nem láttam”. De amikor megkérdezték, mi szeretnék lenni, nem tudtam hazudni magamnak: a szívemből jött, hogy pap akarok lenni. Majd egyszer lesütött fejjel mentem haza, és mondtam anyukámnak, hogy nem akarok pap lenni, mert mindenki bánt, csúfol. Kilenc-tízéves lehettem. Akkor mondta azt a máig visszhangzó mondatot: „Nem a többiek számítanak. Én hiszek benned, és neked papnak kell lenned.” Ő volt egyedül, aki elhitte, hogy Isten engem erre teremtett.
Egyszer úgy fogalmazott, hogy ő lett az ön életének „fénypontja”. Mit jelent ez?
Soha nem mondta ki, de hajthatatlanul hitte, Isten azért választotta ki, hogy az életem fénye legyen. A támpillérem, aki mindig erőt ad, védelmez, és nem hagyja, hogy letérjek a nyitottság útjáról. Általános iskolásként kettősség élt bennem. Otthonról erős indíttatást kaptam, de a szegénység miatt, amiben éltünk, mindig ott motoszkált bennem: lehet-e pap egy ilyen háttérből származó gyerek? Ma már tudom, hogy ha ő nincs, ha nem tart ki mellettem, ma nem lennék pap. Ő volt az eszköz, akin keresztül a jó Isten elindította bennem a hivatást. XI. osztályos voltam, amikor megerősödtem a külső hivatásban, és egyre világosabb lett a belső hívás is: hogy Krisztus az, aki meghívott.
Nevelőanyjáról könyvet is írt. Miért?
Ez a könyv hálaadás. Amikor anyukám 2022-ben meghalt, úgy éreztem, hogy abból a rengeteg szeretetből és odaadásból valamit vissza kell adnom. Először csak jegyzeteltem magamnak, nem terveztem könyvet. Aztán amikor befejeztem, rájöttem, hogy itt nemcsak rólunk van szó, hanem sok szülőről és gyerekről, akik ma is küzdenek azzal, hogy el merjenek hinni valamit egymásról. Anyukám egyszerű falusi asszony volt, tizenegy gyermek mellé tizenkettediknek befogadott egy cigány fiút, akiben senki sem látott fantáziát. Ezt látva, a mai szülőknek azt üzenem, hogy óriási hatalmuk van. Lehet, hogy mindenki más lemond a gyerekükről, de ha otthon van akár csak egyetlen ember, aki kitartóan hisz benne, az életet tud menteni.
Ma már ön ad fényt mások életében, főképp a cigánypasztoráció révén. Hogyan kezdődik a hídépítés cigány és nem cigány között?
A hídépítés úgy kezdődik, hogy odamész. Ahogy Ferenc pápa is mondja: „nyájszagúnak” kell lenni, mert a személyes találkozás a legfontosabb. Sokszor sajnálattal nézünk hátrányos helyzetű emberekre. De ha sajnálok valakit, fölé helyezem magam. Azt gondolom: „De jó nekem, bezzeg neki nincs ez, nincs az!” Ez rombol. Hídépítőként nem szabad sajnálkozni, még akkor sem, ha megszakad a szíved. Sajnálatból ugyanis ritkán születik cselekvés.
Mit jelent ez a gyakorlatban?
Azt, hogy amikor szembenézek egy cigány gyermekkel vagy családdal, lássák rajtam, hogy nem sajnálatból jöttem, hanem egyenrangú emberként. És megkövetelem tőlük ugyanazt, mint bárki mástól. Ahol következetes vagyok, ott van fejlődés. Ez olyan, mintha nem halat adnék, hanem megtanítanám őket halászni. Aki érzi, hogy akkor segítik, ha fejlődni tud, ott kezdődik a valódi hídépítés. És ha valaki nem akar dolgozni, az már az ő felelőssége. Ott a sajnálat semmit sem ér. Egy mondatban: akkor épül híd, ha egyenrangúnak tekintjük a cigány testvéreket, még akkor is, ha elsőre nem így tűnik.
Több helyen markánsan beszél a többségi társadalom és a roma közösségek viszonyáról. Hogyan látja ebből a szempontból az ország helyzetét?
A többség sok mindent köszönhet a cigány kultúrának, például ott a 100 Tagú Cigányzenekar és rengeteg értékes cigány ember. Sokszor nem az a baj, hogy valaki cigány, hanem hogy a jogok és a kötelezettségek egyensúlya felborul. Fontos lenne egyenrangúnak tekinteni egymást, mondván, segítek, támogatlak, de kérlek, te is tedd oda magad. Már csak ezért is óriási élmény volt a Highlights-díjátadón hallani, hogy több mint ötven cigány fiatal lesz jogász, orvos, tanár. Aki tisztában van a kötelezettségeivel, tud haladni.
Hogyan élte meg a Highlights of Hungary díjat?
Eleinte el sem hittem. Azt gondoltam, biztos viccelnek, nem is vettem fel a telefont. Aztán SMS-t kaptam, hogy vegyem fel, mert fontos. Felvettem, beszéltünk, de még akkor is szkeptikus voltam. Amikor utánanéztem a díjnak, az volt az első gondolatom, hogy ehhez kevés vagyok. Nem hittem el, hogy ilyen nagy emberek mellett én is ott lehetek. Aztán elfogadtam, és nagyon hálás vagyok érte, mert ez remek evangelizációs lehetőség.
Forrás: szemlelek.net
