Országunkban majdnem hetente meghal egy nő családon belüli bántalmazás áldozataként. Utóbbi időkben politikusaink is igyekeznek tenni azért, hogy a törvény is védje az áldozatokat, vagy legalább komolyan vegye őket. Ezúttal Mészáros Andrea pszichoterapeutát kértük arra, mutassa be, mi is van egy bántalmazó kapcsolat hátterében, és miért olyan nehéz kilépni belőle.
A bántalmazottak gyakran saját maguk sem értik, miért nem képesek kilépni egy romboló kapcsolatból. Sokszor hallani kívülről a kérdést: „Miért nem hagyja ott?”, mintha ez csak egy döntés lenne. A valóság azonban mélyen gyökerező érzelmi, kötődési és sémaszintű folyamatokról szól, amelyek a józan ész fölött működnek. A bántalmazott nem azért marad, mert gyenge vagy tudatlan, hanem mert a múltja, az idegrendszere és a kötődési mintái olyan irányba húzzák, amely kívülről sokszor érthetetlennek tűnik. A bántalmazottak lelkében gyakran olyan gyermekkorból eredő sémák működnek, mint az elhagyatottság, az alárendelődés vagy a szeretetéhség. Ezek azok az érzelmi minták, amelyek azt üzenik: „Ha elhagynak, az elviselhetetlen”, „Akkor vagyok szerethető, ha alkalmazkodom”, „Elég nekem a szeretetből csak néhány morzsa is.” A bántalmazó viselkedése – a közeledés és távolodás váltakozása – éppen ezeket a korai sebeket aktiválja. Az a belső gyermek, aki egykor az érzelmileg kiszámíthatatlan szülőhöz ragaszkodott, a bántás ellenére a kapcsolat fenntartását érzi fontosnak.
A toxikus kapcsolatok egyik legmegtévesztőbb jelensége a trauma-kötés. A félelem, a feszültség, a bántás, majd a hirtelen bekövetkező enyhülés olyan érzelmi hullámvasutat hoz létre, amely hormonális szinten is függőséget alakít ki. A „mézeshetek” időszakában megjelenő szeretet, bocsánatkérés vagy érzelmi közelség sokkal intenzívebbnek hat, mert feszültségből születik. Az áldozat idegrendszere így nemcsak a bántást, hanem a megnyugvást is a bántalmazóhoz köti. Ezért tűnik úgy, mintha „nem tudná elengedni” azt, aki bántja – mert a teste és lelke is hozzá igazodott. Ehhez társul a szégyen, amely sokszor cementként tartja össze a hallgatást és a maradást. A bántalmazott szégyelli, hogy ez vele történik, hogy hagyta idáig fajulni, fél, hogy nem hisznek neki, és fél a megítéléstől is. A belső hang gyakran így szól: „Biztos én provokáltam ki”, „Talán túlreagálom”, „Más is kibírná ezt”. Ezek az önhibáztató gondolatok régi üzenetekből erednek, és a kötődési sérülések részei. Az alacsony önbecsülés tovább nehezíti a helyzetet. Sok áldozat nem érzi magát elég értékesnek ahhoz, hogy jobbat várjon az élettől. Nem hiszi el, hogy létezhet olyan kapcsolat, ahol nem kell félni, ahol a szeretet nem fáj.
A bántalmazó gyakran tudatosan vagy tudattalanul rá is erősít erre, amikor azt sugallja: „Rajtam kívül senki nem fog szeretni.” A remény szintén óriási szerepet játszik. A bántalmazó időnkénti kedvessége, összeomlása, ígéretei azt a benyomást keltik, hogy „van benne jó”, „csak nehéz neki”, „ha elég szeretetet kap, megváltozik.” Ez a gyermeki megmentő szerep aktiválódása, ami sokak számára ismerős dinamika a múltból. És nem szabad elhallgatni a nagyon is valós félelmet sem. A bántalmazók gyakran fenyegetik partnerüket, anyagilag függővé teszik, elszigetelik, vagy olyan helyzetet teremtenek, amelyben a kilépés reális veszélyt hordoz. Sok esetben a kapcsolat elhagyása a legkockázatosabb időszak – és ezt az áldozatok nagyon jól érzik. A társadalmi nyomás és a kulturális elvárások szintén jelentős súlyt tesznek rá. „A családot össze kell tartani.” „Egy kapcsolatért meg kell küzdeni.” „A férfi ilyen, ezt el kell viselni.” – Az ilyen üzenetek gyakran azt éreztetik az áldozattal, hogy a kilépéssel ő rombol, ő hibázik, ő vall kudarcot.
Ha mindezt együtt látjuk, világossá válik: az áldozat nem azért marad, mert szereti a bántást, nem azért, mert gyenge vagy naiv, és nem azért, mert „nem elég erős”. A maradást mély, gyermekkori érzelmi programok, kötődési sérülések, szégyen, félelem, függőség és társadalmi üzenetek tartják fenn. A kilépés pedig nem elsősorban akarat kérdése, hanem gyógyulási folyamat, amelyben külső támogatásra, biztonságra és új minták megtapasztalására van szükség.
A legfontosabb üzenet, amelyet bántalmazottaknak újra és újra hallaniuk kell: soha, semmilyen körülmények között nem felelősek a bántalmazásért. A felelősség mindig az elkövetőé. A gyógyulás pedig ítélkezés helyett együttérzést, támogatást és valódi, biztonságos kapcsolódást igényel.
Mészáros Andrea pszichoterapeuta
