Immár nemcsak elkészültek az adventi koszorúk és/vagy dekorációk, hanem a gyertyák is „üzembe álltak”. A családokban már felmerül a majdani ünnepi menü gondolata is, a kiveendő vagy kivehető szabadnapok száma, és így tovább. Természetesen gondolni kell mindenre jó előre. De vajon hogyan vagyunk jelen az adventben, amikor a környezetünk és néha a munkánk maga sem támogat? A talpig karácsonyi kirakatok és adventi vásárok közepette kell megválaszolnunk magunk számára a kérdést: kire és mire készülünk ismét? A december 7-én megjelenő Vasárnap hetilap Fókusz rovatában három szerző eredt a kérdés nyomába.
Nehezen fordulunk rá az adventre, pont, mint ahogy súlyos rakománnyal megpakolt teherautók araszolnak szerpentines útjainkon. Az olvasók minden bizonnyal látták már a kissé szatirikusan megfogalmazott helyzetjelentésemet a múlt heti Vasárnap véleményrovatában, amely az utóbbi évek adventjeinek rövid összefoglalója és az ideinek a forgatókönyve is. Részben ezt a témát igyekszem megfogni most is, de ígérem, kicsit szelídebben közelítem meg a kérdést – ezúttal a szakma felől.
Olvasóként én sem igazán értettem a lapszerkesztés csínyját-bínját, logikáját. Ma pedig ebben élek, élünk mindannyian a kollégákkal és családjainkkal. A hetilap jóllehet összefoglalja az elmúlt egy hét fontosabb történéseit a beérkező írások alapján, és lelki vagy éppen gyakorlatias fogódzókat kínál életmód és egészség terén például, de ugyanakkor előre is tekint, hiszen ma, amikor e sorokat írom, hétfő van, december elseje, a lap hetedikén jelenik meg hivatalosan, a közeli címekre eljut akár harmadikán-negyedikén, szóval eleve adott némi időzavar. Advent első gyertyája ég még csak koszorúinkon, de a lap hivatalos megjelenési napján már a második láng is fellobban. „Kiesik” egy hét, mondjuk így, vagy kevésbé szebben fogalmazva, le vagyunk maradva a jelent valós időben közlő közösségi médiához vagy a napilapokhoz képest.
A napilapos gyakorlat azonban még „durvább”, ha lehet így mondani. Hogy mire gondolok? Amíg napilapnál dolgoztam, sosem tudtam, milyen nap van, mindig egy nappal előrébb jártam, mivel ennyivel dolgoztunk „előre”, vasárnap zártuk a hétfői lapot, hétfőn a keddit, és így tovább. Leírva kicsit abszurdnak tűnik, hogy épkézláb ember ne tudja, ma hányadika van, és milyen nap. Ebben a sajtós valóságban élve azonban kicsit kifacsarodik az ember „valóságérzékelése”. Nos, tehát most, a hetilapnál dolgozva nem olyan „vészes” a helyzet elméletileg. Gyakorlatilag azonban a szerkesztőség naptára feje tetején áll ünnepek körül. Novemberben már el kellett terveznünk a karácsonyi-szilveszteri összevont lapszámot, de még az újévi első kettőt is, tekintve a január 6–7-ei hivatalos szabadnapokat, amikor a nyomdai és postai szolgáltatások is szünetelnek. És gyakorlatilag a tervezés pillanatától kezdve mindannyian a szerpentines úton nagy rakománnyal megpakolt teherautókként mozgunk. Egyszerre kell észben tartanunk, terveznünk, kidolgoznunk, leszerveznünk a jelenlegi lapszámaink tartalmát, és az ünnepieket is, hiszen két hét múlva, amikor még csak december idusa lesz, mi már az ünnepi lapszám végére pontot kell tegyünk, benne lesznek pedig többek között a jókívánságok, a főpásztori karácsonyi üzenetek, szóval minden, ami egy lapot alkalmivá tehet – pedig az adventi koszorún ekkor még csak három gyertya fog égni. Néhány nap múlva pedig már vízkeresztről írunk-szerkesztünk, új évről és egyéb témába vágó tartalmakról kell gondoskodnunk – és még mindig nem lobban fel ekkorra a negyedik láng sem.
Ha nagyon filozofikus – vagy tudományosan fantasztikus… – akarnék lenni, úgy is fogalmazhatnék, egyszerre több jelenben létezünk, ugrálunk az időben, ha nem is fizikai síkon, de értelmi és érzelmi szinten mindenképp. Ha nem is okoz bennünk akkora időzavart ez a „szökdécselés”, mint annó a napilapozás nekem, azért eléggé megpróbál abból a szempontból, hogy a jelent éljük. Ne szaladjunk előre egy-egy karácsonyi mesét vagy ünnepi menüt olvasva, ne ott tartsunk érzelmileg, ahol majd talán az ünnep vigíliáján kellene, hanem maradjunk szépen itt és most.
Múlt héten arról írtam, a fizikai környezetünk mennyire szétszed és újratervezést kíván, odafigyelést: a karácsonyi kavalkád, vásár ne lepje el az adventünket, a mi saját, privát kis helyünket és terünket, ahol mi várakozhatunk, ahol nem kell máris ünneplőbe öltöznünk, fenyőt díszítenünk, Uram bocsá’, november 30-án miniszilveszterre is mennünk.
A saját belső terünkből azonban nagyon nehéz kizárni a bennünk kavargó gondolatokat, tervezéseket, kivel miről kell egyeztetni, a beérkező ünnepi szövegek hatnak ránk, nem tehetünk úgy, mintha a főpásztori gondolatok nem jutnának el a tudatunkig, nem tudunk kétfelé szakadni, hogy tudniillik az írások és fotók ne hassanak ránk, ne fogjuk fel őket, ne mozgassanak meg, hanem maradjanak egy légmentesen lezárható agyi szektorban – hiszen a karácsonyban mindig benne van a kisgyermekkori önmagunk várakozása a csodára, a fenyőfa illata, az afeletti csodálkozás, hogy az angyalka (máshol Jézuska) honnan tudja, melyik templomba szoktunk járni, hogy oda is tett le csomagot, szóval mindez egyben, és ez a gyermeki ártatlan várakozás mindannyiszor megérintődik a szövegektől. Persze, ma már nem ugyanarra várunk, de ez az élménycsomag ott van bennünk, hozzuk magunkkal, az adventi koszorún sorra meggyújtott gyertyák is ehhez visznek közelebb, ennek az ünnepi ártatlan örömnek a kibontakozásához. Szóval a karácsonyi szövegek kapcsán picit olyan érzés, mintha valaki kibontaná az ünnep dobozán a selyemszalagot, ahonnan jó illatok és az öröm együtt szöknének ki, aztán pedig enyhe csalódással kell visszakísérni őket tartózkodási helyükre, hogy még ne.
Az értelemmel persze nem kell akkora harcot vívni, előttünk a koszorú, településenként változó, hogy a templom előtt, a főtéren vagy éppen közösségi házban lobbannak fel a lángok, hangzanak el a versek, látjuk, majdnem halljuk az ünnep közeledtének neszeit, a sötétségben növekvő fényességet, az úrjövet árnyalatait.
Az írás megjelenik a Vasárnap hetilap december 7-ei lapszámában.
