Immár nemcsak elkészültek az adventi koszorúk és/vagy dekorációk, hanem a gyertyák is „üzembe álltak”. A családokban már felmerül a majdani ünnepi menü gondolata is, a kiveendő vagy kivehető szabadnapok száma, és így tovább. Természetesen gondolni kell mindenre jó előre. De vajon hogyan vagyunk jelen az adventben, amikor a környezetünk és néha a munkánk maga sem támogat? A talpig karácsonyi kirakatok és adventi vásárok közepette kell megválaszolnunk magunk számára a kérdést: kire és mire készülünk ismét? A december 7-én megjelenő Vasárnap hetilap Fókusz rovatában három szerző eredt a kérdés nyomába.
Amikor ezeket a sorokat írom, a naptári évben november végéhez érkezünk. Közeledik az év vége, és vele az adventi idő, amely aztán szép lassan a karácsonyi ünnepkörbe vezet.
Évek óta az a benyomásom, hogy az üzletek megpróbálják ellopni az ünnepet. Két nagyon jó barátnőmnek októberben van a születésnapja – ez még őszi hónap, nemde? Én pedig, naivan, szeretnék valami őszies ajándékot választani. Csakhogy októberben már diótörők, hógömbök, karácsonyi manók, grincsek és mézeskalács figurák néznek rám a polcokról. Értetlenül bámulunk egymásra: októberben? Tényleg októberben?! A halloweenes őrület is lejárt már? Akkor mikor lehet őszi tematikájú ajándékot venni – talán csak szeptemberben?
Mire a lelkem eljutna az ünnepig, a testem már belefárad a külsőségek látványába: milliónyi fényszóró, hangszórókból áradó karácsonyi dalok, vörös masnik mindenütt… Minden a szemnek, semmi a léleknek. A multik világában októberben már „advent” van, már ünnepi készülődés – mégis december 23–24-én sokan ugyanúgy rohangálnak az ajándékok, kiegészítők után. Akkor mire jó ez a korai váltás?
Katolikus szemmel így is tekinthetünk erre az időszakra: ismét eltelt egy egyházi év, és egy újabb kezdődik. Újabb esély, új alkalom, hogy a Szűzanyával együtt készüljünk a nagybetűs Ünnepre: az Élet megszületésére. Ilyenkor fogadkozhatunk, lemondhatunk, áldozatot vállalhatunk – vagy egyszerűen csak várakozhatunk. De vendéget sem szoktunk csak úgy várni: illik rá készülni.
Gyermekkorom óta része az adventjeimnek a rorátékra járás. Az utóbbi három évben azonban már nemcsak megszokásból teszem, hanem tudatosabban: nem kérni megyek, hanem felajánlani valamit mindazért, amit az elmúlt egyházi évben kaptam a Gondviseléstől.
A rorátékhoz egy kedves személyes emlék is köt. Tíz éve ismertem meg egy nagyszerű családot, amikor egyetemista éveim alatt hozzájuk jártam daduskodni. A kapcsolat azóta is megmaradt. Advent idején minden évben van egy éjszaka, amikor vagy én alszom náluk, vagy ők nálam. Reggel együtt küzdünk az ébredéssel, a készülődéssel és a buszozással, hogy elérjünk a rorátéra. Ők onnan az iskolába, én pedig a munkahelyemre indulok tovább. Bár év közben többször is találkozunk, ez az alkalom valahogy mégis különleges marad — éppolyan izgalmas, mint az első volt.
A férjemmel már udvarlásunk és jegyességünk idején figyeltünk az adventi gyertyagyújtás rítusára. A fény fellobbanása mellett közös ima és Szentírás-olvasás is helyet kapott – ezt a szokást a fent említett családtól hoztam magammal. Advent során cetliket is húztunk: mindegyiken egy-egy közös tevékenység szerepelt, hogy ez által is minőségi időt töltsünk együtt – főzés, sütés, étkezés, szentmise, ima, séta, filmezés, teázás stb. Mivel nem laktunk együtt, gyakran egyszerre több „cetlis programot” valósítottunk meg. Az idei advent azonban már házaspárként ér minket, és nagyon várjuk, hogy a közös tevékenységek most már mindennapossá válhassanak. Ajánljuk ezt a gyakorlatot pároknak, családoknak, de más formában egyedülállóknak is.
Szent Bonaventurától tudjuk, hogy Assisi Szent Ferenc úgy akarta láttatni Jézus születésének valóságát, hogy az élő szemlélődés lobbantsa lángra a hívek szívét. Hogy az emberek szemükkel lássák, milyen egyszerűen és szűkösen jött világra az Istengyermek.
Mi mit – és kit – szeretnénk látni az idei ünnep estéjén, az ünnep nyolcadában? A dekorációk majd lekerülnek, a bejglire legközelebb talán húsvétkor tudunk ránézni, a töltött káposzta is várat majd magára. És ez rendjén van — mindez külsőség, időszakos igény.
De bent, a szívünkben mi történik az ünnep alatt és után? Talán nem túlzás azt állítani, hogy ott az marad meg, amit, akit vártunk, láttunk: diótörőt, masnit, bejglit vagy az Istengyermeket.
Szabó Xénia
Az írás megjelenik a Vasárnap hetilap december 7-ei lapszámában.
