A hivatásgondozás, a hivatástisztázó találkozók programja is helyet kapott a 2024/2025-ös egyházmegyei pasztorális év programjában, amelynek a temesvári egyházmegyében Kocsik Zoltán, a Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatója a felelőse. Munkáját plébánosok és szerzetesnők segítik. A líceumból Iakab István tanár kíséretében két tanuló vett részt a gyulafehérvári Seminarium Incarnatæ Sapientiæ papnevelő intézet november 21–23. között megtartott nyílt napján is, amit középiskolás fiúk számára szerveztek, akikben már megfogalmazódott a papi hivatás gondolata. Mindezek kapcsán a temesvári püspökség sajtóirodájának munkatársai arról kérdezték Kocsik Zoltánt, hogyan döntenek a mai fiatalok a papi hivatás mellett, mitől tartanak, milyen kérdéseik vannak a lelkipásztori szolgálattal kapcsolatosan.
Az elmúlt pasztorális évben az Egyházmegyei Hivatásgondozó Központ öt alkalommal szervezett hivatástisztázó találkozót fiatalok számára. Hányan vettek részt ezeken az alkalmakon?
Nyolc fiatal alkotta a csoportot, akik az egyházmegye több plébániájáról érkeztek, többségük nyilvánvalóan a Gerhardinum-líceum növendéke. Ha összeszámoljuk, több mint harminc pap végzett ebben az iskolában, a fennállása óta eltelt évek alatt.
Igazgató úr hogyan látja a hivatásgondozás szerepét a pasztorációban?
Amikor a lelkipásztori hivatásról beszélünk, többnyire a paphiány az, ami azonnal szóba kerül, illetve, hogy nincs utánpótlás. A hivatásgondozás szerintem olyan, mint a kincskeresés: oda kell figyelni, amikor egy-egy fiatal szívesen jön ministrálni vagy kérdéseket tesz fel a papságról. A lelkipásztori szolgálatra mindig Isten hív, nekünk azonban az a feladatunk, hogy odafigyeljünk akár az apróbb jelekre is, és megszólítsuk a fiatalokat. Amit még tapasztalok, hogy soha nem a fiúk kezdeményezik a beszélgetést. Mindig nekünk, papoknak kell ráérezni arra, mikor alkalmas ezt a témát szóba hozni. Van, aki szereti, ha megszólítják, és van, aki nem szereti, mivel túl bensőségesnek, személyesnek találja, és nem szívesen beszél róla.
A fiatalok tartanak attól is, hogyan viszonyul majd hozzájuk a család, az osztálytársak, a barátok?
Sokan úgy gondolják, hogy nem tekintik majd őket „normális” fiatalnak, és valóban tartanak attól, nehogy megbélyegezzék, kirekesszék őket. Ez komoly belső vívódást okoz. Gyakran előfordul, hogy a fiatal vágyik a papságra, érzi Isten hívását, de ha nincs senki, aki ezt felfedezi benne és megszólítja, nincs elfogadó környezet, amely ebben támogatja, akkor a hivatás elsorvad. Olykor tapasztalom, hogy a családnak is nehéz elfogadni, amikor a jó Isten az ő körükből hív meg valakit papnak, szerzetesnek vagy szerzetesnőnek. Ugyanakkor úgy érzem, hogy mi, papok sem töltünk elég időt a fiatalokkal, nem beszélgetünk velük eleget ahhoz, hogy merjenek megnyílni. Manapság a szülőknek nincs elég idejük a gyermekükkel foglalkozni. Ők bizonyos mértékig meg is értik, hogy apa és anya fáradt, kimerült, ideges, ugyanakkor vágynak arra, hogy figyeljenek rájuk, meghallgassák őket. A mai világ felületes, felszínes és a fiatalok ezt nem szeretik. Elvárják, hogy kellő időt fordítsunk rájuk. Láttam egyszer egy filmet, amiben egy idős bácsi egy ötven évente egyszer nyíló virágot szeretne lefényképezni, és évekig vár erre a pillanatra. Valahogy én is azt látom, hogy a lelki vezetésben meg kell találni azokat a pillanatokat, amikor a fiatal hajlandó megnyílni. Nem lehet letámadni vagy rákérdezni, hanem mindig ki kell várni a megfelelő pillanatot, amikor megszólíthatom, feltehetek egy kérdést, szóba hozhatok egy adott témát. Az én feladatom tehát, és nyilván a plébániákon szolgáló papoké is, a megfelelő környezet megteremtése ahhoz, hogy a fiatal beszéljen a lelkipásztori hivatás témájáról, ki merje mondani, amit gondol, megfogalmazza a kérdéseit, szavakba öntse a félelmeit vagy az örömét, hogy végül igent tudjon mondani Isten hívására. Van például, aki megijed attól, hogy őt a jó Isten hívja, és bátorításra van szüksége: ha a jó Isten feladatot ad, ad hozzá erőt is. Ez nagyon elcsépelt mondatnak hangzik, ennek ellenére meggyőződésem, hogy akit a jó Isten kiválaszt, kísérni is fogja hivatásában.
Ez már a következő kérdést is felveti: hogyan jutnak el a fiatalok a hívástól a döntésig?
Tegyük rögtön hozzá, hogy nem érett, felnőtt embereknek kell meghozniuk ezt a döntést, hanem tizenéves fiúknak. És sorjáznak a kérdéseik: Vajon tényleg hív engem a jó Isten? Valóban ezt akarja tőlem? Valóban ez az én utam? Ilyenkor jó, ha a fiúk minél többször találkoznak imában a jó Istennel. Sokat számít továbbá, hogy az ilyen hivatástisztázó alkalmakon a fiatalok egymással is beszélgetnek. Tehát hasonló helyzetben lévő fiúk megosztják egymással az érzéseiket, tapasztalataikat, erősítik egymást ezen az úton, és olyan témákat is meg tudnak beszélni, amit például nekem, a felnőttnek szégyellnek elmondani. Ami pedig a döntést illeti, úgy tapasztaltam, hogy amitől a fiatalok nagyon tartanak, az, hogy bizonyos dolgokról majd le kell mondaniuk, és ebből kifolyólag a papi hivatás okozta „másság” felvállalása. Például amikor oda kell állni apa és anya elé, a rokonok elé, akik talán nem díjazzák ezt a döntést, vagy az osztálytársak elé akár itt, a katolikus líceumban is. Ugyanakkor ezzel a döntéssel egyidőben egy másik nyomás is nehezedik a fiatalra: az erkölcsi és egyéb elvárások a család, a rokonok, a barátok, a tanárok részéről. Mert bármennyire is ugratják, heccelik őket, a környezetük azért kritikusan szemléli a viselkedésüket, a tanulmányi előmenetelüket, a baráti kapcsolataikat, netán párkapcsolati viták is felmerülnek ilyenkor.
Az ezeken a találkozókon részt vevő fiatalok mindegyike döntött már?
Nem. Nagyon vegyes csoportot alkottak, más-más céllal érkeztek: egyesekben részben megszületett a döntés, másokban inkább kérdések fogalmazódtak meg, és volt olyan fiatal is, aki néhány részvétel után azt mondta, ez nem az ő útja. Kötődik az egyházhoz, rendszeresen jár szentmisére, szívesen önkénteskedik is, segít, ahol kell, de inkább más szolgálatot végezne, nem lelkipásztorit. Az egyháznak a papok mellett olyan elkötelezett világiakra is szüksége van, akikre számíthat. Tehát ilyen szempontból is hasznosak voltak ezek a beszélgetések. Az is kitűnik ilyenkor, hogy melyik fiatallal foglalkozik otthon a plébános, és ki az, aki még nem beszélt a lelkipásztori hivatásról a helyi pappal. Mert ahol a pap és a fiatal egészséges, közvetlen, jó kapcsolatot ápol, nem csupán hivatalosat, ott már nagyon sok minden kikristályosodik.
A hivatástisztázó találkozók mindegyikén egy adott témát beszéltek meg: Isten teremtményének lenni, életút, választások, mi Isten terve stb. Milyen programokat szerveztek a résztvevőknek?
Az elmélkedések keretében elsőként az Ószövetségből azt a részt beszéltük meg, amikor az Úr elhívja a fiatal Sámuelt. Ilyenkor a részt vevő fiatalok is meg tudják fogalmazni az érzéseiket, azt a „hangot”, ami nagyon más, mint amivel addig szembesültek. Az elmélkedések és beszélgetések mellett részt vettünk szentmisén, közös imán, ugyanakkor volt közös étkezés, filmnézés, mosogatás, kirándulás, séta, főzés is. Ezeken a találkozókon Máthé Lóránd kisiratosi plébánossal, Veniamin Pălie főesperessel, a resicabányai Havas Boldogasszony-egyházközség plébánosával és Victoria Condac CJ nővérrel dolgoztam együtt. A fiatalokkal közös programokból, beszélgetésekből magam is rengeteget tanultam – tőlük, róluk.
A Gerhardinum-líceumban milyen programokat szerveznek azoknak a tanulóknak, akik nem az egyházi hivatást választják?
Pályaorientációs tevékenységeknek nevezzük, és évente több alkalommal tartunk ilyen programokat XI-es és XII-es növendékeknek. Idén már a X-es tanulókat is bevontuk ezekbe. Tanév közben például fel szoktak keresni minket a különböző temesvári egyetemek képviselői, akik bemutatják az ott folyó oktatást, a karokat, szakokat. A magyar diákoknak tartott bemutatót a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, a Partiumi Keresztény Egyetem is. Ha a statisztikát nézzük, a legtöbb növendékünk a temesvári Agrártudományi és Állatorvosi Egyetemen végez. A természettudományok kissé elijesztik a diákjainkat, és a líceumnak sem ez a profilja, ennek ellenére a Műszaki Egyetemre is vannak jelentkezők, illetve végzősök. Sokan választják az egészségügyi asszisztens képzést, ahogy a különböző szakmák is eléggé népszerűek. Ugyanakkor minden áprilisban szervezünk egy „mesterségek vására” interaktív programot, amikor különböző szakterületekről hívunk vendégeket, ügyvédet, orvost, egyetemi tanárt, mérnököt, mezőgazdászt, könyvelőt stb., akik konkrétan bemutatják a szakmájukat és a fiatalok is kérdezhetnek. Többször előfordult már, hogy egykori diákjainkat hívtuk meg, akik különböző területen dolgoznak. A program időtartama két óra, és a tanulóinknak legalább négy műhelyen kell részt venniük. A leggyakoribb „elvárás” a munkahellyel kapcsolatosan az, hogy szeressék, amivel foglalkoznak, és meg is tudjanak élni belőle. Van vállalkozói oktatás is, amit Iakab Ilona tanárnő tart. Mi, tanárok, nevelők abban tudjuk segíteni a tanulókat, hogy elmondjuk, milyen szakma lenne alkalmas a számukra, milyen pályán lennének sikeresek.
