Krisztus Király ünnepének vigíliáján, november 22-én szó szerint a föld alá vonultunk – mármint a püspöki palota alagsorába –, hogy együtt készítsük elő a „Őrizd a remény lángját!” mottójú ifjúsági lelki napot. Amíg a fiatalok az egyházmegye minden szegletéből útnak indultak tanúságtételekért, dicsőítésért, élő podcastért és szentmiséért, addig mi, önkéntesek már jóval előbb munkába kezdtünk.
Én például az előző nap még asztalt pakoltam, kábeleket kerülgettem, és olyan magabiztosan mutogattam a terem felé, mintha legalábbis én terveztem volna az egész épületet. Aztán másnap a recepciónál találtam magam, ahol mindenki engem nézett úgy, mintha én tudnám. (Meglepő módon: többnyire tudtam.)
A remény kezdete: regisztrációs pult
A napom a résztvevők fogadásával indult. Egy lelkinap hangulatát sok minden meghatározhatja, de bevallom: a regisztrációs sor hossza erősebben formálja a hangulatot, mint gondolnánk. Egy kedves mosoly, egy gyors névellenőrzés, egy „itt vagy, örülünk neked” – és máris mindenki kicsit bátrabban lép be.
Én pedig ott ültem, pipáltam, névkártyákat írtam, útba igazítottam és próbáltam nem úgy tenni, mintha a tollam közben harmincszor nem gurult volna le az asztal alá. Az önkéntesi élet nem mindig dicsőséges, de legalább sokat hajolgat az ember.
A háttérben mindig történik valami
Amikor épp nem fogadtam valakit, akkor: széket rendeztem, plakátot igazítottam, valakinek megmutattam a mosdót (ez gyakori kérés), másnak a termet, megint másnak a terem másik felét. A lelkinap szép ritmusban vette kezdetét: püspöki köszöntővel, tanúságtételekkel, dicsőítéssel, tanítással – és mindehhez nekünk annyi feladat jutott, hogy minden flottul menjen.
A csúcspont azonban kétségkívül az ebédidő volt, amikor megérkezett a pizza. Olyan magabiztosan járkáltam az üres pizzásdobozokkal, és cseréltem őket teli, gőzölgő pizzákra, mintha legalábbis ez lenne a hivatásom. Ha valaki akkor látott, azt hihette volna, pizzalogisztikából doktoráltam. A háttérmunka néha nagyon is finom tud lenni.
A saját részemről azt éreztem: én ugyan nem állok mikrofon mögött, de minden „jól látható” pillanat mögött ott rejlik egy csapat, amely csendben próbál észrevétlen maradni.
A reményről – közelről és távolról
Bár nem ültem be minden programpontba, a folyosói foszlányokból, a mosolyokból, a visszatérő fiatalok arckifejezéséből tudni lehetett: valami megérintette őket.
A tanítások üzenete – hogy Jézus a mi reményünk, aki soha nem hagy el, és aki velünk akar lenni – valahogy még az adminisztráció közben is át tudott jönni. Talán épp ezért volt szép az egész: az a felismerés, hogy a reményt nemcsak hallgatjuk, hanem hordozzuk is. Néha épp névkártyákat írva.
Mit adott nekem ez a nap?
Az, hogy önkéntesként ott lehettem, különös élmény volt. Nem úgy, mint résztvevő, aki megérkezik, helyet foglal, és figyel – hanem mint valaki, aki azért dolgozik, hogy másoknak legyen helye figyelni.
Megtanultam, hogy a remény lángját néha úgy őrizzük, hogy közben székeket cipelsz. Néha úgy, hogy elmosolyodsz egy izguló fiatalra, vagy segítesz valakinek megtalálni a termet. Néha pedig úgy, hogy elfáradsz, de tudod: ez az egész valaki másnak jelent majd sokat.
A záró szentmisén az Útravaló zenekar szolgált – és miközben befelé szüremlettek a dallamok, arra gondoltam: jó volt részévé válni ennek a napnak. Talán egyetlen mondatban így tudnám összefoglalni: a remény akkor is jelen van, amikor épp a háttérben vagyunk.
Vízi Abigél
