Az emberi történetek mindig mélyebbre vezetnek, ha figyelemmel hallgatjuk őket. Gagyi Katinka ilyen történeteket hordoz és ír tovább: a hitből, a tapasztalatból, a mindennapi életből merítve. Írásaiban és gondolataiban egyszerre van jelen a hit, az önreflexió és az élet apró örömei. Vele beszélgettünk gyökerekről, hivatásról, a hithez fűződő személyes viszonyáról. Emberközelben GAGYI KATINKA.
Mesélj egy kicsit a gyerekkorodról, honnan jössz, milyen közeg, család, közösség formált téged?
Mondhatnék általánosságokat, hogy boldog gyermekkorom volt és szerető közeg vett körül – általában ezt szokták mondani az emberek. Amit mindenképp kiemelnék, hogy a szüleim által nyújtott támogató és gondoskodó háttér nagyon sokat jelentett az életben való elindulásnál. Akár abban is, ahogy az önbecsülésem, a megküzdési stratégiáim formálódtak. Nálunk a családban édesanyám volt az, aki a hitet belénk csepegtette, sok mindent tőle tanultunk el, vagy az ő mintáját követve kezdtük az öcsémmel a hitünket gyakorolni. Ezt idővel persze a saját elképzelésünk, ízlésünk szerint alakítottuk.
Milyen volt a kislány Katinka?
Úgy emlékszem magamra, mint egy szókimondó, szerintem bátor, néha provokatív, impulzív, érdeklődő kislányra, és azt hiszem, ezek az alapvonások gyökeresen mára sem változtak túl sokat. Nagyon szerettem tanulni, de a fiúkhoz illő csínyeket elkövetni is. Valahogy ez a kettősség bennem volt: egyfelől jó kislány is szerettem lenni, meg jó tanuló, de mintha belülről piszkált volna, hogy olykor ebből a hámból kirúgjak, és valamilyen huncutságot kövessek el.
Székelyudvarhelyen születtél, és most is ott élsz. Hogyhogy így alakult?
Nekem mindig nagyon fontosak voltak a gyökerek. Már egész fiatalon is úgy gondoltam, hogy hosszú távon nem tudnám magam máshol otthon érezni. Az egyetemi évek után ezért nem is volt kérdés, hogy hazajövök-e, vagy egy nagyobb város, másik ország felé veszem az irányt. Az eddigi életemből négy évet töltöttem Kolozsváron, az összes többit Udvarhelyen. Mindemellett nagyon szeretem a világot felfedezni és utazni, de egyszerűen azt érzem, hogy egyre jobban belegyökerezem ebbe a városba.
Jó érzéssel tölt el, hogy kimegyek az utcára, és sok emberrel köszönünk egymásnak, számtalan épület, tér valamilyen emléket őriz. Nem vagyok az a típus, aki sokakkal intenzív kapcsolatot tart fenn, de az biztonságot jelent, hogy tudom, adott esetben kit mivel kereshetek meg.
Miért éppen a teológia felé fordultál? Ezzel párhuzamosan pedig angol szakos hallgató is voltál. Miért ez a párosítás?
Egyfelől azt gondolom, hogy engem a jó Isten is pedagógusnak teremtett, még akkor is, ha most nem ezt a szakmát gyakorlom. Van bennem egy olyan ősi pedagógusi véna, ami miatt már kislánykoromban is vonzódtam ehhez a hivatáshoz: a babáimat raktam sorba, és magyaráztam nekik. Mindig is kényelmesen éreztem magam abban a pozícióban, hogy valakinek valamit elmagyarázzak, megtanítsak.
Ezért gondolkodnom sem kellett a pályaválasztáson, egyértelmű volt, hogy tanár leszek. Ami a szakpárosítást illeti: a teológia onnan jött, hogy valamikor kamaszkorom elején nagyon kezdett érdekelni a jó Isten. Kíváncsi, érdeklődő voltam, és szerettem volna jobban megismerni őt, egy kicsit más szemszögből is, ez egyre vonzóbbá vált számomra. Jártam egy plébániai ifjúsági csoportba, ami nagy hatással volt rám: az ott szerzett tapasztalatok és élmények mélyen befolyásolták a későbbi gondolkodásomat, hitemet. Ezek vezettek el oda, hogy elkezdjek érdeklődni a teológia mint tudomány iránt.
Emellett az angol is nagyon közel állt hozzám. Középiskolában az egyik kedvenc tanárom az angoltanárnőm volt, nagyon becsültem, amilyen ember és amilyen pedagógus volt. Példakép lett számomra, és akkor fogalmazódott meg bennem, hogy egyszer én is szeretnék olyan lenni, mint ő. Inkább az ő személye, mint az angol nyelv vezetett erre az útra.
Mennyi ideig tanítottál, és hogyhogy nem része már ez az életednek?
Tizenkét évig tanítottam, és emellett a plébánián dolgoztam. A plébániai munka másodállás volt, hobbiszinten végeztem ezt a szolgálatot, amit nagyon szerettem. Aztán egy adott ponton kezdtem azt érezni, hogy a tanítás – a tanügyi keretek között – már nem az én utam, hogy már nem találom benne a helyem. Egyrészt kevésnek éreztem a lehetőségeket, másrészt a rendszer visszásságai, kuszaságai sokszor érthetetlenek, bosszantóak voltak számomra. Elkezdtem egyre inkább más területek felé nyitni, kíváncsi lettem új dolgokra, valami egészen másra vágytam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy amikor arra gondoltam, hogy ezt kellene folytatnom még közel harminc éven át, erős ellenállást éreztem. Akkor vált világossá, hogy eljött az idő a váltásra, és végül otthagytam a tanügyet.
Ezután öt éven keresztül a magánszektorban dolgoztam, ami annyira igénybe vett idő, energia szempontjából, hogy azt éreztem, nem is tudnék egy másik komolyabb szolgálatot is vállalni, így a plébániai munkát is abbahagytam.
Tanítás, plébániai munka. Ezek az évek hogyan formálták a szemléletedet és az írásmódodat?
A tizenkét év, amit az egyházi és tanügyi közegben töltöttem, nagy hatással volt rám, bár utólag úgy érzem, hogy ez a zárt világ, bármennyire értékes volt is az az időszak, kissé beszűkült látásmódot eredményezett. Akkoriban szinte kizárólag ezekben a körökben mozogtam, és csak később, amikor a magánszektorba kerültem, döbbentem rá, mennyi minden van még a világban, amiről addig nem volt tapasztalatom. Egy nagyvállalatnál kezdtem dolgozni, és nap mint nap új helyzetekkel, számomra idegen szemlélettel találkoztam, ami egyszerre volt meglepő és inspiráló.
Ugyanakkor az is igaz, hogy
az egyházi és tanügyi évek nagyon sokat adtak: ezek formálták bennem az empátiát, a humánumot, a szociális érzékenységet.
Ez az időszak megtanított arra, hogy az emberi kapcsolatokban a figyelem, a türelem és a megértés mennyire fontos – és ezek a tapasztalatok ma is alapvetően meghatározzák a szemléletemet és az írásmódomat.
Mikor érezted először, hogy az írás lesz az utad?
Nem tudom megmondani pontosan az évet, de olyan emlékeim vannak, hogy már harmadik-negyedik osztályos koromban is nagy élvezettel írtam, boldog voltam, ha fogalmazást kellett írni, vagy plusz házi feladatot kaptunk. Nagy szenvedélyem volt mindaz, ami irodalom, nyelvtan, írásban való önkifejezés, és valahogy gyerekkoromtól azt éreztem, hogy nekem a szavak jó barátaim, és általuk jól ki tudom magam fejezni írásban. Voltak versíró periódusaim is, persze többnyire csak az asztalfióknak írtam ezeket a verseket. Talán az egyetemi évek alatt kezdtem el publikálni. Eleinte inkább szakmai jellegű írásaim jelentek meg, később azonban a műfaj változott, és a skála kiszélesedett.
Kik vagy mik inspirálnak a leginkább – írók, gondolkodók, élmények, emberek?
Több gondolkodó vagy író, alkotó van rám hatással. Azt tapasztalom, hogy az ember életének különböző időszakaiban más-más személyek felé fordul. Én az életem jelenlegi szakaszában nagyon szeretem Anselm Grün írásait olvasni, ő egy bencés szerzetes, és korunknak egy nagyon termékeny lelki írója. A jezsuita alkotók közül Mustó Pétert emelném ki, akinek gondolkodásmódja, Isten- és emberképe erősen hat rám, és nagyon szimpatikus számomra. Ferenc pápát se hagynám ki ebből a sorból, akinek nagy tisztelője vagyok. Nem véletlen, hogy az ő emlékének ajánlottam A Te szavadra című kötetemet. Illetve most legújabb felfedezésem egy domonkos szerzetes, Timothy Radcliffe, aki nyolcvanévesen olyan elképesztő tisztánlátással bír, olyan humorral meg egészséges kritikával látja a világot és az egyházat, hogy engem teljesen lenyűgöz.
Nagy rajongója vagyok újabban a kortárs íróknak. Az utóbbi néhány évben kezdtem igazán felfedezni őket, és a regényeiket olvasni. Grecsó Krisztián egy különös kedvencem, mélyen megérint az a nyelvi világ, ami teremt. De nagyon nagyra tartom mint gondolkodót és az emberi elme, psziché nagy ismerőjét, Máté Gábort.
Az első regényed, a Létköznapi regény, fél év alatt született meg. Mesélj erről a folyamatról! Mennyire merítettél saját tapasztalataidból?
Igen, valóban fél év alatt írtam, ami – utólag más írókat, alkotókat hallgatva rájöttem – elég rövid időnek számít. Viszont azt hiszem, azért sikerült ilyen hamar megírni, mert ez a regény már évtizedek óta íródott bennem, csak akkor kapott egy utat, ahol a felszínre törhetett. Szoktam is mondani, hogy ezt a regényt főként saját magamnak írtam. Nyilván nagyon örülök annak, hogy rajtam kívül mások is elolvassák, és netán még inspirálódnak is belőle, de elsősorban nekem volt szükségem egyfajta terápiás céllal ezt a regényt megírni. Sok az önéletrajzi ihletésű rész benne, mivel negyvenévesen az életemnek egy olyan szakaszához értem, amikor fontos volt számomra a számvetés, hogy visszatekintsek a megtett útra: milyen hatások értek, mit valósítottam meg, és történetesen mi az, amit nem sikerült megvalósítanom.
Az új köteted, a Te szavadra papokkal és szerzetesekkel készült beszélgetéseket tartalmaz. Miért döntöttél úgy, hogy interjúformában szólalsz meg az első regényeddel ellentétben?
Tudatos volt, hogy két külön műfajban dolgoztam, de a kettő részben párhuzamosan zajlott. Nem úgy történt, hogy leültem, és elhatároztam: „most írok egy interjúkötetet”, majd elkezdtem sorra meginterjúvolni 37 embert. Ezek az interjúk eredetileg önállóan készültek, a Nőileg magazin számára. Később született meg az ötlet, hogy ezeket összegyűjtsem és egy kötetbe rendezzem.
Több motivációm is volt. Egyrészt mivel sok papot és szerzetest ismertem, többükkel baráti kapcsolatban is álltam, ezért úgy éreztem, hogy ezeknek a nagyszerű embereknek a gondolatait érdemes lenne egy szélesebb közönséggel is megismertetni. Másrészt, sok olyan egyetemes kérdés foglalkoztatott, amelyek minden ember számára fontosak lehetnek, függetlenül attól, hogy ki milyen vallású vagy felekezetű. Olyan beszélgetéseket szerettem volna, amelyek a spiritualitásról, az emberi élet alapvető kérdéseiről szólnak, és amelyek bárkinek adhatnak gondolatokat vagy támpontot az élethez.
Fontos volt számomra az is, hogy megmutassam a katolikus egyház emberi arcát. Ha néhány szóban kellene jellemeznem magam, biztosan köztük lenne az, hogy katolikus vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy más vallásokat vagy felekezeteket lenéznék, épp ellenkezőleg. Azt érzem, hogy a katolikus hitem olyan mélyen beépült az identitásomba, hogy megkerülhetetlen része annak, aki vagyok. Nagyon sokat kaptam az egyháztól, és ezzel a kötettel szerettem volna valamelyest viszonozni ezt.
Volt olyan beszélgetés vagy válasz, ami különösen meglepett vagy mélyen megérintett?
Szeretném kiemelni a Kalányos Ottóval, a cigány származású pappal készült interjút. Bár valóban sok értékes és tartalmas beszélgetés született a kötetben, emberileg talán az ő története érintett meg legmélyebben. Ottó gyermekként állami gondozásban nevelkedett, később pedig örökbe fogadó szülőkhöz került, akik úgy szerették őt, mintha vér szerinti gyermekük lenne. Az ő életútja számomra rendkívül erős bizonyíték arra, hogy a jó Isten valóban gondoskodik rólunk, és hogy a legreménytelenebbnek tűnő helyzetből is képes valami egészen csodálatosat kihozni, a legnehezebb életkezdésből is győztes történet születhet.
Milyen Gagyi Katinka Isten- és ember képe?
Amikor Istenre gondolok vagy róla beszélek, egy irgalmas Isten jelenik meg előttem, aki lehajol a kicsikhez, a gyengékhez és az elfeledettekhez. Olyan Istenben hiszek, aki kimegy a kapuba, amikor a tékozló fia hazatér, vagy aki a kilencvenkilencet otthagyja, hogy megkeresse az egy elkóborolt juhot, és a vállán hozza vissza.
Számomra Isten elsősorban az irgalom, a gondoskodás, a gyengédség és a szeretet megtestesítője.
Ugyanakkor fontosnak tartom azt is, hogy Isten felülmúlja az emberi megértést, ő nem mérhető a mi standardjainkkal. Meg kell engednünk neki, hogy Isten legyen, hogy szabadon cselekedjen, még akkor is, ha ez fájdalmas vagy nem érthető számunkra. Isten valóban a meglepetések Istene, de ezek a meglepetések nem mindig kellemesek, mégis hiszem, hogy az örök élet perspektívájából nézve mind a javunkat szolgálják.
Ami az emberképemet illeti, úgy hiszem, nagy méltósággal és felelősséggel ruházott fel bennünket. A Szentírás is rámutat arra, mekkora hatalmat adott nekünk: az élet továbbadásának képességét, a teremtésben való részességet. A teológiában azt tanultuk, hogy a teremtés nem egyszeri esemény, hanem folyamatos cselekvés, amelyben mi is részt veszünk nap mint nap. Mostanában különösen foglalkoztat a testben való létünk, lenyűgöz az a mérnöki precizitás, amellyel Isten megalkotta ezt a „gépezetet”, amelyben minden sejtünk, szervünk óramű-pontossággal tudja a dolgát. Ez a test nem csupán eszköz, hanem Isten ajándéka, a teremtés része. Fontos, hogy ezt az emberi valóságot is szem előtt tartsuk, amikor önmagunkról és az életünkről gondolkodunk.
Mi számodra a legnagyobb kihívás abban, hogy megéld a hitedet és az értékrendedet a mindennapi életben?
A legnagyobb kihívást számomra nem a külső körülmények, hanem a saját gyengeségeim és hibáim jelentik. Sokszor szembesülök a türelmetlenségemmel, kényelmességemmel, ingerlékenységemmel vagy épp lustaságommal, és ilyenkor mindig elgondolkodom azon, milyen messze vagyok még attól az ideáltól, amit magam elé képzelek – attól az embertől, aki lenni szeretnék.
Milyen szerepet játszik a család a hited és az írás iránti elköteleződésedben?
Már gyerekkoromban fontos volt a hitem közösségi aspektusa. Bár a hitnek van egy nagyon személyes, benső vonatkozása, soha nem éreztem magányosnak benne magam. Sokat kaptam abból, hogy a családunkban közösen imádkoztunk, templomba jártunk, és hogy mindig volt körülöttem kisebb-nagyobb plébániai közösség, amelyben megélhettem a hitemet.
Ma életem egyik legnagyobb ajándékának tartom, hogy a férjemmel együtt tudjuk megélni az istenkapcsolatunkat, beszélgetünk róla, megosztjuk egymással a tapasztalatainkat, és közösen is próbálunk fejlődni benne. A család számomra a hitélet egyik legfontosabb tere. Úgy gondolom, hogy a kereszténység nem korlátozódhat a templom falai közé.
Nemcsak akkor vagyok hívő, amikor imádkozom vagy valamilyen magasztos cselekedetet végzek, hanem minden tettemben, megnyilvánulásomban. Ha a hitem valódi, akkor átjárja a munkámat, a kapcsolataimat, életem minden területét.
Külön öröm számomra, hogy az írásban is kifejezésre juttathatom az értékrendemet, a hitemet. A Nőileg magazinban például egy havi rovatot vezetek, amelyben a hónap vallási és népi hagyományait mutatom be. Ezekbe mindig belecsempészem a saját hitvilágomat, azt a szemléletet, amely számomra fontos. Nem akarom senkire ráerőltetni a gondolataimat, de ha már lehetőségem van írni és hatni, akkor szeretném, ha az írásaimban is megjelenne valami az evangélium öröméből és reményéből.
Hogyan tudod megtalálni az egyensúlyt a magánélet, a munka, az írás, a hit, a minden között?
A Szent Ignác-i lelkiség már több mint húsz éve fontos része az életemnek, és sokat segít abban, hogy a mindennapokban és a kapcsolataimban egyensúlyt találjak. Az ima számomra igazi kapaszkodó: igyekszem minden nap legalább 15–20 percet rászánni, különösen este, amikor visszatekintek a napomra. Ha ez elmarad, hiányérzetem van, mert az ima tartja keretben az életemet.
A Szent Ignác-i szemlélet arra tanít, hogy Istent mindenben meg lehet találni: nemcsak a templomban, hanem a hétköznapi tevékenységek bármelyikében. A csend is fontos helyet foglal el az életemben, gyakran tapasztalom meg séták közben, amikor a mozgás, az életem eseményein való elmélkedés egyszerre válik imádsággá. Van egy kutyánk, akit rendszeresen sétáltatunk a mezőn, és ezek a séták nemcsak a testet, hanem a lelket is felfrissítik.
Nem tartom magam sportembernek, de a mozgásnak nagyon fontos helyen van az életemben: gyalog járok a munkahelyemre, és igyekszem minél többet lenni a természetben, mert ez is segít abban, hogy közel maradjak önmagamhoz és Istenhez.
Mi lenne az az üzenet, az a bátorító szó, amit azok felé intéznél, akik éppen keresik a saját útjukat?
Én hiszem, hogy a jó Isten mindannyiunkhoz személyesen szól, és ez nem csak az egyházi emberek kiváltsága. Különösen szeretném bátorítani a fiatalokat, akik pályájuk elején járnak, hogy higgyék el: Isten őket is hívja, szólítja, és mindenkinek megvan a maga hivatása és küldetése. Csak bátorság kell ahhoz, hogy meghalljuk ezt a hívást, és merjünk rálépni arra az útra, amit ő kínál nekünk.
Nagyon inspirálónak tartom Szent Ignác gondolatát, miszerint el sem tudjuk képzelni, milyen nagy dolgokat vihetne véghez velünk Isten, ha teljesen rá mernénk hagyatkozni. Hiszem, hogy mindannyian nagy dolgokra vagyunk elhívva, csak meg kell nyitnunk magunkat, és a félelmeinkkel, aggályainkkal együtt merjünk elindulni.
Milyen célokat tűztél ki magad elé a következő évekre?
Jelenleg egy négyéves lelki kísérői képzést végzek, amelyet az erdélyi jezsuiták indítottak. Most tartunk a második év elején, így várhatóan három év múlva fejezem be. A képzés célja, hogy felkészítsen arra, hogyan tudjak embereket kísérni a lelki életükben, akár lelkigyakorlatokon, akár a mindennapokban, imaéletük és döntéseik kísérőjeként. Ezt a folyamatot egyfelől szolgálatként tekintem, de engem is nagyon meghatározóan formál, tanít. Már most, az első év után is érzem, mennyit segített abban, hogy mélyebben értsem önmagamat, másokat és Istennel élőbb kapcsolatot ápoljak.
Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap 2025/45. és 2025/46. számában.
