November elejének ünnepei, mindenszentek, halottak napja a szép és békés emlékezés alkalmai. A gyász, a veszteség azonban sokaknál nem jutott nyugvópontra, nekik e napok fokozott fájdalomban, önvádban teltek. Elvarratlan szálak, a halál korán, nem várt módon következett be, nem volt kiengesztelődés, búcsú… Ilyen és hasonló okok miatt a gyász kitolódik, a fájdalom nem csitul. A hasonló cipőben járók és a szakértő segítőkértik a helyzetet. Mi, akik nem vagyunk érintettek, legyünk együttérzőek.
Egy október végi alkalmi gyászcsoportban figyeltem és tanultam néhány dolgot, amit felhangosítva megosztok, talán többeknek hasznos, ha érti a lelki fájdalomban élők helyzetét, ha tudja, hogyan viszonyuljon, mi segíthet.
A veszteségekről szóló történetek mindenike torokszorító, évek múltával is könnyek közt mesélt, aki egyáltalán mesélni tudott. „Idővel enyhül”, „ideje már, hogy letedd” – ilyen mondatok nem segítenek, mert oka van, hogy az a gyász nem enged. A csend, szótlan jelenlét, egy kézszorítás, egy ölelés a teendő. Okoskodás helyett empátia, a másik érzéseibe való belehelyezkedés.
A gyászolók úgy érzik, nem nyílhatnak meg, nem beszélhetnek, van, akit még mindig fekete ruhájuk zavar, emléket idézni nincs se hely, se idő. Elkoptak a rítusok, közvetlenül a haláleset körül és után sincs megállás, nincs sirató, kibeszélés, tor és közös sírás. Részvétet nyilvánítani is félünk, mintha csak ragályos betegséget kaphatnánk el általa, pedig az a telefonhívás, az a kézszorítás mutatná a gyásza által letaglózott embernek, hogy nem dőlt rá a világ és nincs egyedül a romok alatt.
A fájdalmukba zárt emberek kívül rekednek a korábbi tevékenységből, csoportból. Jó ideig úgy érzik, nem megy, nem mehet a világ tovább. Szomorúságuktól félve mások elzárkóznak tőlük. Ördögi kör, meg kell szakítani, de ki és hogyan? A gyászcsoportban néhányan elhebegték, leginkább a transzcendenssel hivatásuknál fogva kapcsolatban levő lelkészektől, papoktól várnák, hogy ilyenkor már a temetés bejelentésénél is elsősorban vigasztaló, fájdalmukra odafigyelő mondatokat kapjanak, ne szemrehányást azért, mert az elhunyt esetleg nem fizetett egyházadót. Később, a hivatalos tennivalók lejárta után is leginkább onnan, az Isten háza körül tevékenykedőktől várnának valami feloldást, valami jelet, ami enyhíthetné az ezért-azért szorongató gyászt.
Nem lehet minden lelkész, pap gyászterapeuta. De a plébánia, parókia csoportjai közé lehet gyászolók csoportját alakítani, szakembert hívni. Az idős, a magára maradt embernek, az élet végével találkozónak is jár annyi figyelem, mint az ifjúságnak. Az élet vége is mindenkit érint, nem csak a kezdete. Előbb-utóbb mindenki szembesül vele. Szebb lenne a világ, ha ebben sem hagynánk senkit egyedül.
