A tudományra, a tudósokra és a feltalálókra irányítja figyelmünket november során több jeles ünnep. November 3-án van a magyar tudomány napja, november 9-e a feltalálók napja, míg november 10-e a tudomány világnapja a békéért és fejlődésért. A tudományos felfedezés és a fejlődés motorjai sokszor az egyházi emberek voltak, a szerzetesek és papok lendítették előre a tudományt, a technológiát, a világról való tudásunkat.
Talán a korábbi rendszerben iskolázott egykori tanáraink és a megörökölt tananyag együttes vétke volt, hogy a 90-es években felcseperedő nebulók vajmi keveset hallhattak arról, hogy a tudományos élet jeles alakjai között bizony számos egyházi személy, szerzetes is maradandót alkotott. Johann Gregor Mendel nevét biológiaórán méltán emlegették, az ivaros szaporodású élőlények örökléstana kapcsán, az untig ismert borsókeresztezési átöröklési ábra sokakba mélyen bele kellett hogy ivódjon. Arról viszont nem vagy csak fél mondatban volt szó, hogy a genetika atyjaként is emlegetett Mendel szerzetes volt, a mai Csehország területén, Brnóban élt és ott folytatta megfigyeléseit is.
Természetesen maga az életállapot nem határozta már meg a 19. században sem azt, hogy valaki a tudományos pályán haladhat-e, azaz maga a megszentelt élet nem tekinthető önmagában „garanciának” arra, hogy az illető tevőlegesen és maradandó módon, tárgyakban vagy elméletben megfogalmazva is hozzájárul a későbbi generációk életéhez. Ennek ellenére a feltalálók napja kapcsán figyelmünket most azon szerzetesekre irányítjuk, akik nevét méltán emlegethetjük – és a lista korántsem teljes, pusztán felvillantjuk néhányak alakját és hatását a tudománytörténetre és/vagy életünkre.
Középkor: a lehetőségek ideje
Amint észrevehették, fentebb úgy fogalmaztunk, hogy az életállapot nem határozta már meg a 19. században azt, hogy valaki tudományos pályán haladhat-e – Mert hiszen jó néhány századdal azt megelőzően, például a középkorban az oktatás a kolostorokban, azok vonzáskörzetében zajlott, és amint ismeretes, ehhez nem is férhetett hozzá akárki. Az oktatás maga nem a ma ismert módon zajlott, a szerzetesek nem pusztán teológiai képzésben részesültek, hanem a különböző tudományterületeken is művelődhettek. Az így kialakuló neves oktatási központok pedig vonzották a nemes ifjakat is, így alakultak ki a szerzetesek körül a mai egyetemek csírái tulajdonképpen.
A monasztikus élet, az imaórák ritmusának minél jobb betartása kapcsán merült fel az igény olyan szerkezetre, amely nagyobb biztonsággal képes jelezni az idő teltét, mint a nap- vagy vízórák. Erre az igényre válaszul a tudós és mechanikai zseni, Gerbert d’Aurillac (a későbbi II. Szilveszter pápa, akit rendkívüli intellektuális képességei miatt sokan azzal gyanúsították, hogy a gonosszal szövetkezik) gondolt ki 996-ban egy olyan készüléket, amely rendszeres időközönként harangozással jelzett. Ez lett tulajdonképpen a mechanikus óra koncepciójának alapja.
Ugyancsak kapcsolatba hozható a szerzetesi élettel, illetve az egyház liturgikus alkalmaival a mai kottaírás és zeneelmélet (legalábbis ami a szolfézst illeti) alapjainak lefektetése. A 11. századig nem létezett olyan kifinomult dallamírás, mint az általunk jól ismert kotta, amelyre elegendő egy pillantást vetni, hogy a zenemű hangzása pontosan összeálljon valakiben. Korábban a liturgikus zenét neumának nevezett jelölésekkel írták le, ezek a jelölések a szöveg fölé rajzolt kis hullámvonalak voltak, amelyek fel- vagy lefelé, kanyarodva vagy elforgatva haladtak. Ezeket látva az énekes ugyan általános képet kaphatott a dallamról, hogy a hangmagasságot csökkenteni vagy növelni szükséges, de ennek mértéke egészen addig nem derült ki, amíg nem hallgathatta meg valahol a szóban forgó éneket. Egy Arezzói Guidó nevű itáliai szerzetes volt az, aki 1025-ben kidolgozott egy rendszert, amely lehetővé tette, hogy a kórustagok olyan dalokat is megtanulhassanak, amiket még soha nem hallottak: vagyis megalkotta a modern kottaírási és szolmizációs rendszer alapjait.
Gasztronómia: kihívások és megoldások
A konyha körül is számtalan dolgot köszönhetünk a szerzeteseknek. Így talán kevéssé ismert, hogy a ma már itthon is széles körben elterjedt parmezán eredeti változatát is nekik, jelesül a bencés és ciszterci rendnek köszönhetjük. A parmezán néven ismert sajtot a 13. században fejlesztették ki az említett rendek a tej eltarthatóságának meghosszabbítására irányuló kutatások és kísérletek eredményeként. A salsomaggiore-i bányákból származó só hozzáadásával a szerzetesek nagy, kerek formájú, hosszú ideig eltartható száraz sajtot állítottak elő, amely hamarosan igen keresett lett. Érdekesség, hogy a Parmigiano Reggiano (azaz az eredeti parmezán) ma is ugyanúgy készül, mint a középkorban, természetesen és adalékanyagok nélkül.
A ma ismert, élvezhető pezsgőt is szerzeteseknek köszönhetjük, jelesül a bencés szerzetes, Dom Pierre Pérignonnak. Ő nem magát a „romlott, de iható bort” találta fel, hiszen a gyenge, pezsgőbor legkésőbb az 1. század óta létezett, hanem azt a technológiát kísérletezte ki, amellyel szándékosan készíthető pezsgő szabályozva a palackokban a szénsav mennyiségét, illetve az italt tartósítani, üledékmentesíteni lehet, így pedig a minőségét megőrzi. Korábban ugyanis a szénsavbuborékokat inkább károkozónak tekintették, ha túl sok gyűlt fel észrevétlenül a palackozott italban, könnyen felrobbanhatott – és ha a közelében lévő üvegekben is hasonló minőségű volt az ital, akkor mintegy láncreakció indult a pincében. Érthető, hogy a borászok mindent megtettek, hogy megszabaduljanak a boraikat „környékező” buborékoktól. Máig feltáratlan körülmények között vette kezdetét a 16. század elején a pezsgőborok szándékos előállítása: egy languedoci bencés apátságból származik erről az első feljegyzés 1531-ből, azaz Dom Pérignon tevékenysége előtt jó egy évszázaddal már törekedtek a „romlott, de iható” bor szándékos előállítására. Mindenesetre a jellegzetes pezsgőital nevét nem az azt adó borvidékről, hanem az előállítási procedúrát kitapasztaló szerzeteshez kötik. És ha már Dom Pérignont és a borvidéket említjük, nem mehetünk el amellett a pezsgő szempontjából talán némiképp mellékes felfedezése mellett, hogy ő jött rá arra a hautvillers-i bencés apátságban tevékenykedve, hogy a szőlő íze és a belőle készült ital minősége szorosan összefügg azzal, milyen talajra ültették a növényt. Az addig megvetett hautvillers-i borvidék az ő tevékenysége által, a megfelelő szőlők betelepítésének köszönhetően virágzott fel.
Ez csak négy olyan találmány, amelyekről esetleg nem is gondoltuk volna, eredetük a kolostori élethez kötődik, de a sort igen hosszan lehetne sorolni, a hasonlóan egyszerű és evidens, a mindennapi életünk részévé vált eszközöktől és elméletektől a legmodernebb fizikáig, űrkutatásig. A Wikipédia katolikus szerzetes és/vagy pap feltalálók listája több mint 400 nevet jegyez, köztük olyan többé-kevésbé ismertekkel is, mint Jedlik Ányos OSB, Fényi Gyula SJ, Makó Pál SJ, Jáki Szaniszló László [Stanley] OSB, Szentmártony Ignác SJ. És ők „csak” a papok és/vagy szerzetesek, hol vannak még a katolikus világi feltálók!
Az írás megjelent a Vasárnap 2025/45-ös számában a Fókusz-összeállítás részeként.
