Felolvasószínházi előadást tartottak a kolozsvári ferences kolostor refektóriumában Naphimnuszok címmel az Erdélyi Ferences Gyűjtőlevéltár és a THÉ Egyetemi Színpad szervezésében november 8-án. Az előadás öt erdélyi ferences 1948 utáni élettörténete mentén mutatta fel Assisi Szent Ferenc idén 800 éves Naphimnuszának aktuális üzenetét.
,,Egy centenárium, amely több centenárium megünneplésében valósul meg, mondta bevezetőjében Urbán Erik, az idei évben a centenárium ünnepségsorozatai Assisi Szent Ferenc Naphimnuszára irányítja a figyelmünket, amelynek írását 1225-ben fejezet be Assisi közelében, San Damiano kolostorában. A Naphimnuszra úgy is tekinthetünk, mint irodalmi műre, versre, amely az olasz nyelv első nyelvemléke, úgy is elrebeghetjük, mint egy ferences lelkiségi imát, amely valójában Szent Ferenc húsvéti éneke, amelyet már nem egyedül, hanem az értünk szenvedett, meghalt és feltámadott Krisztus, „szent és dicsőséges” sebes kezébe kapaszkodva énekel az Atyának.”
Szabó Xénia, Kozma Péter, Strasser Cecília, Dénes Anett, Bogdándi Anna, Bereczki Szende és Medrea Claudia keltette életre Benedek Fidél, Balázs Ivó, Ferencz Ervin, Kádár István és Bartók Albert ferencesek feljegyzései, emlékezései alapján a kommunisták által rájuk mért szenvedéseket, a tüzes kemencét, amelybe az eltiprás szándékával vetették őket és amelyből ők hitük segítségével, Istenre hagyatkozva győztesen, sőt hálaadással, himnuszt énekelve kerültek ki, maradtak minden megpróbáltatás ellenére talpon.
A rendkívül gazdag és mély anyagot, amelyből az előadás létrejött, Tar Gabriella Nóra egyetemi tanár kutatta ki Szabó Xénia levéltáros segítségével a ferences gyűjtőlevéltár lenyűgöző anyagából. Urbán Erik ferences tartományfőnök bevezetője végén így biztatott: ,,Tisztelt Közönség! Mielőtt elkezdődik az előadás, arra hívom Önöket, hogy ne csupán nézői, hanem részesei is legyenek ennek a közös útnak. Engedjük, hogy a kimondott szavak, az elhangzó imák és vallomások bennünk is visszhangra találjanak. Mert minden kimondott Naphimnusz – akár Ferenc atyánk hangján, akár üldözött testvéreink vallomásán át – a Teremtőhöz vezető énekké lesz. Legyen ez a délután számunkra zarándoklat: út a csendből a kimondott szó felé, az emlékezésből a reménybe, a történelemből az örökkévalóságba.”
A felolvasószínházi előadás a jelentőségteljes, elgondolkodtató szövegre irányította a figyelmet, ugyanakkor a szereplők játszottak is, remekül kihasználva a gótikus stílusú ferences refektórium terének adottságait. Érthető, szép szövegmondásuk átéltsége segítette a hallgatókat, nézőket elmerülni a kor lehetetlenségei közt bizonyított helytállás nemességére.
Keretbe foglalták az előadás előkészítői a szerzetesek vallomásait: a bibliai három ifjú tüzes kemencébe vettetése kínál remek párhuzamot, amelyre az egyik emlékezés irányította a figyelmüket, hiszen egy kommunista pribék odaveti egyik szerzetesnek: maga tűzre kerül, ezzel jelezve, hogy ítélet és szenvedés vár az Istenhez ragaszkodókra. A szenvedés, a börtön tisztítótüzéről a fogva tartást túlélők vallottak, ezúttal a történelem megelevenedett, és nem egyszerűen olvasmány, történelemlecke volt mindez, hanem kézzel foghatóvá, érinthetővé vált mindaz a váratlan és puszta gonoszságból született számkivetés, börtön, kitaszítottság és üldözöttség. Ugyanakkor azt is tapasztalhatta az előadás nézőközönsége, milyen az, amikor a gonoszság nem tudja az elítélt lelkéig hatolni, nem tudja megtörni. A hit egyszerű, mégis hősies ereje nyilvánult meg az előadásban megmutatott öt szerzetes életében, amit a rettenetes események után is felcsendülő himnusz, Szent Ferenc teremtményeket és teremtést dicsérő Naphimnusza koronázott meg.
Urbán Erik ferences tartományfőnök bevezetője Szent Ferenc Naphimnusza és az előadás forrásvidékére kalauzolt, álljon itt a teljes szöveg. ,,A mű első olvasása után arra gondolhatunk, hogy a Naphimnusz egy vidám, vitalitással teli, kiegyensúlyozott személynek az egyszeri alkotása, azonban ingoványos talajon járunk, ha csupán ezt az utat akarjuk ismerni, mint a Naptestvér születésének az útját. A Naphimnusz Szent Ferenc különböző életszakaszaiban íródott, ennek ellenére egységet mutat a mű, amely Istentől, a Teremtőtől indul és az Atyához tér vissza. Utolsó versszakait a betegségektől gyötört, alig látó Ferenc diktálta testvéreinek, akinek testét a szent sebhelyek ékesítették, aki magával hordta „keresztrefeszítettnek a képét, de nem művész keze által kő vagy fatáblára vésve, hanem az élő Isten kezétől saját tagjaiba írva”, az a személy, aki kiengesztelődött önmagával és övéivel, aki megadta magát az Úr szent akaratának. Ez az az út, amelyen elindulva a Naphimnusz versszakai megszólalnak, az az út, amely megszólaltatja és beszélteti számunkra Tar Gabriella-Nóra és Szabó Xénia együtt végzett munkájának gyümölcsét, amely Naphimnuszok címet viseli, és a THÉ Egyetemi Színpad felolvasószínházi előadásában hallgathatunk meg. Köszönet és hála Tar Nóra színház és irodalomtörténésznek, aki a Babeș-Bolyai Tudományegyetem német nyelv és irodalom tanszékének előadó tanára és Szabó Xénia rendtartományi levéltárosunknak az ihletért, a kitartó és fáradságos munkáért, amellyel egykori rendi testvéreim hagyatékát kutatták és dolgozták fel, valamint köszönet a THÉ Egyetemi Színpad tagjainak, akik előadásában megszólal a mű. A Naphimnuszok mű öt erdélyi ferences testvér életútján, hivatás- és küldetéstudatán, valamint vallomásain keresztül idézi fel a román kommunista diktatúra idején elszenvedett egyházi üldöztetést. A liturgikus imákból, naplórészletekből és hivatalos iratokból szőtt mű a hit próbáját és a krisztusi türelem győzelmét mutatja be: az üldözött szerzetesek nem gyűlölettel, hanem alázattal és megbocsátással feleltek a megpróbáltatásokra. A bibliai párhuzamok – mint a tüzes kemencébe vetett ifjak története – a ferencesek sorsát az ószövetségi hősök hitével rokonítják. A személyes vallomásokban a szenvedés a hit iskolájává válik: „Az igazi öröm a keresztben van” – vallják, s e hitvallás vezeti őket a kilakoltatásokon, börtönéveken és számkivetettségen át. A mű líraiságát Assisi Szent Ferenc Naphimnusza és zsoltárrészletek adják, melyek a teremtett világ dicséretében oldják fel a szenvedés emlékét. A záró imádságban a megbocsátás, a békesség és az isteni gondviselés diadala ragyog fel: „Boldogok, kik tűrnek békességgel, mert Tőled nyernek majd koronát.” A Naphimnuszok végső üzenete a keresztény remény diadala: az üldözöttek nem megtörtek, hanem megtisztultak. Rendi testvérek, akik a „remény zarándokaivá” formálódtak, annak az isteni reménynek a zarándokaivá, amely már nem azt a fajta könnyed derűt jelenti, mint, ami tudja, hogy a dolgok biztosan jól fognak alakulni; hanem mindezen túlmutatóan inkább azt a képességet jelenti, hogy elkötelezték magunkat valami értékes dolog mellett, abban a tudatban, hogy elkötelezettségük döntő, függetlenül attól, hogy milyen eredményeket érnek el. A hűség, az engedelmesség és a megbocsátás által a szenvedés is az isteni szeretet fényében szemlélődik, amely örök, és egyben így válik áldássá.”
