Minden kornak megvan a maga sajátossága, érdeklődési köre: a gyermekeket elsősorban a játék köti le, szinte mindent érdekesnek találnak, minekután kezdenek válogatni, megtartván, ami számukra megragadó, figyelmen kívül hagyva mindazt, amit nem találnak vonzónak. Szülőként nyilván ezt nem mindig hagyhatjuk jóvá, hiszen részesítenünk kell őket mindabban, amire szükségük van, gyermeki szemmel nézve viszont nagyon jól teszik. Nemde? Miért is ragaszkodjanak számukra feleslegesnek tetsző dolgokhoz és terheljék meg magukat olyan információkkal, amelyekről azt gondolják, hogy nem szolgálnak segítségükre?
Elérkezik az az időszak is, amikor a gyermekekből lett kamaszokat értelemszerűen egyre több dolog foglalkoztatja, s ilyenkor már egyre gyakrabban kényszerülnek döntéshozatalra, mi is az igazán fontos, és mi csupán délibáb. Minden, ami feltűnést keltő, első benyomásra tetszetős, az tűnik a legérdekesebbnek, így hát abba szeretnék idejüket fektetni, energiájukat arra összpontosítani, abból a legtöbbet kihozni. Felnőttként már annyi minden lefoglalja figyelmünket, hogy sokszor sajnos eljutunk oda, hogy a tenni akarás tömkelegében az igazán fontos dolgok egyre inkább háttérbe szorulnak. Melyek is azok? A „mellőzni lehet”, „nélkülük is működik minden” kategóriákba tartozók, amelyek a mindennapi teendők lebonyolításához csapdaszerűen nem alapvetően szükségesek, illetve létfontosságúak. A szomorú ebben pedig, hogy ezek nagyon sokszor éppen az Istennel való mindennapi kapcsolatteremtés és -ápolás különböző formái.
„Ahol a kincsetek, ott a szívetek is”, olvassuk Lukács evangéliumának 12. fejezetében, melyből kiindulva megállapításra kerül a tanítás is, miszerint „ahol a tekinteted, ott a gondolatod, ahol a gondolatod, ott a figyelmed, s ahol a figyelmed, ott a szíved.” Olvassuk csak el ezt a gondolatot még egyszer, s ha lelkiismeretünk éberen őrködik, azonnal rájövünk, hol is hibázunk visszatérő módon, illetve miért nem úgy alakulnak bizonyos dolgok, ahogy azt mi szeretnénk. Elsősorban azért, mert a tekintetünket nem mindig a jó irányba fordítjuk, s ebből láncreakcióként következnek a járulékos hatások, másodsorban pedig azért, mert akaratunk nem biztos, hogy mindig megegyezik az Atyáéval. Imáiban Krisztus az égre emelte tekintetét, azaz teljesen átadta magát az Atyának, ezáltal is hangsúlyozva a vele való bensőséges kapcsolatot. Mennyire szép gondolat, ugyanakkor szinte felfoghatatlan mélységeket hordoz: amire irányítjuk tekintetünket, azaz figyelmünket és időnket mint legértékesebb ajándékainkat, ott a szívünk. Mire szegeződik tekintetünk a nap huszonnégy órájában, a hét tízezret meghaladó percében? Merre kalandozik a szívünk? Mi az, amit kényszerből teszünk, s mi az, ami után a lelkünk levegővétel szintjén sóvárog?
Amikor egyik alkalommal – heti randizásunk részeként – kettesben kimentünk a városba annak érdekében, hogy egymás számára valóban jelen legyünk, beszélgessünk egymással és egymásról, azon tűnődtünk, hogyan fog ez sikerülni, amikor a vendéglőben vagy éppen a parkban mások is vannak, zajosabb a környezet, figyelmünket igénylő tényezők sokasága vesz körül. Minden csakis attól függött, merre szegeztük tekintetünket: lehetett telt ház is, sok ember körülöttünk, úgy éreztük, csak mi vagyunk meg Krisztus szeretete, mely lehetővé tette, hogy egymás szemébe, s ezáltal szívébe nézve jelenlétünket igazán egymásnak szenteljük.
Higgyük el, s minden bizodalmunk legyen abban, hogy Isten mindenkor velünk van, amint azt megígérte, rá kell néznünk csupán. Amikor Péter levette tekintetét Jézusról, süllyedni kezdett, azaz meginogott a hite, ami gyakran velünk is megesik. Legyünk hát bátrak, s vállaljuk fel azon tekintetünket, amelyből bárki ráismerjen arra, hogy mi valóban a Krisztuséi vagyunk.
Csákay család
