„Ha elölről kezdhetném, újra pap lennék” – mondja a gyémántmisés Boros Károly nyugalmazott főesperes-plébános, akinek pályáját üldöztetés, megfigyelés és életveszélyes helyzetek árnyékolták be a kommunista diktatúra idején, de a megfélemlítések ellenére bátran, hűségesen és kitartóan szolgált, megőrizve hitelességét és elkötelezettségét hivatása iránt. A rendszerváltás után aktív szerepet vállalt a lelki élet megújításában és közösségi programok – közöttük az Ezer Székely Leány Napja és a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozó – újjászervezésében. Hitről és hivatásról beszélgetett vele Bíró István, a Hargita Népe munkatársa, és arról, hogy miért lenne ma is Isten szolgája.
Hogyan alakult a hivatása?
Csodálatos az, ahogy a jó Isten vezetett az eddigi életutamon. Csíkszentdomokoson születtem, 1945-ben óvodás voltam, amikor egy színdarabban a csíksomlyói pünkösdi búcsút kellett megelevenítenünk. Az óvó néni a pap szerepét bízta rám. Meghatározó élmény volt, és igazából attól a perctől pap szerettem volna lenni. A régi ismerősök is gyakran emlegetik, hogy gyermekként is mindig papost játszottam. Elemi iskolás koromban is élt bennem a vágy a papi hivatás iránt, és ahogyan egyre többször láttam Márton Áron püspök életpéldáját, úgy vonzott egyre inkább a papi pálya. Határozottan emlékszem egy prédikációjára, amelyben azt mondta: „A kommunizmusnak az alapja a hazugság, be fognak csapni, félre fognak vezetni, besúgókat fognak alkalmazni, de ne legyetek egymásnak az ellenségei – a sok évszázados egyházunknak megvannak az igazságai, ahhoz kell alkalmazkodni. A hitet őrizzétek, és adjátok át gyermekeiteknek!” Ekkor kilencéves voltam, aztán persze hideg zuhanyként ért a letartóztatásának híre, illetve az, hogy több évig tartották börtönben. Ekkor bennem is alábbhagyott a papság iránti lelkesedés, de a lelkem mélyén mégis élt a vágy. A hét osztály elvégzése után a testvéreimmel együtt a gazdaságban dolgoztam, pásztorkodtam is. 1955-ben, Áron püspök úr szabadulása után az egyházmegye életében is valamelyest helyreállt a rend, és Veress Ernő plébánosunk visszakerült Gyulafehérvárra. Csíkszentdomokosi távozása előtt azt mondta a káplánnak, ha Gyulafehérvárra mennék tanulni, a háttérből támogassanak. Ez buzdítás volt számomra, fellelkesedtem, és itt Csíkszeredában felvételiztem a kántoriskolába. 1959-ben a kántoriskola elvégzése és az érettségi után jelentkeztem a teológiára, 1965-ben szenteltek pappá.
Már papi éveinek elején kihívásokba ütközött…
Áron püspöknek az volt az elve, amelyben mindvégig kitartott, hogy az egyház és az Isten dolga az állami törvények fölött áll. Ez az elv vezette akkor is, amikor az újonnan felszentelt papokat kihelyezte. Madéfalván meghalt a plébános, így engem júniusban oda helyezett három hónapra. Azonban a rendőrség, arra hivatkozva, hogy nincs állami jóváhagyásom, nem adott tartózkodási engedélyt, ezért Csíkszentdomokosról jártam le. Szombatonként lementem és hétfőn hazamentem, aztán augusztusban azt is megtiltották, hogy Madéfalván szolgáljak, de a szülőfalumban sem tevékenykedhettem. Kéthetente behívattak a rendőrségre és kérdőre vontak: hogy merek misét tartani, ha nincs állami jóváhagyásom? Amikor megsokalltam, azt mondtam: a püspököm által, a jó Istentől kaptam a felszentelést és a jogot arra, hogy bárhol papként szolgáljak. Ezért hiába hívogatnak, többet nem fogok bejönni a rendőrségre. Így telt el másfél év, majd Gyergyóalfaluba kaptam segédlelkészi kinevezést, ott két évig szolgáltam.
Kapnikbányán többször az életére törtek. Hogyan élte túl a támadásokat?
Máramarosban valóban sokszor zaklattak és többször az életemre törtek. Nagyon idegen hely volt számomra Kapnikbánya, de meg kellett szoknom. 1968-ban kerültem a településre. Egyházközségünkben 1972. június 5-re bérmálást jeleztek, a viszonylag közeli Erzsébetbányán pedig 12-re. Az ottani plébánossal, Bokor Sándorral segítettük egymást. A bérmálás előtti héten találkoztam vele utoljára. Összetűzésbe keveredett a kántorával, aki azt mondta neki: „Megmutatom magának, hogy én leszek a püspöke s az Atyaistene…” Aztán hogy mi történt, a mai napig sem tudja senki pontosan, de a plébános eltűnt. A rokonainak két év múlva jelezték, hogy a holttestét a Duna-delta Chilia-ágában találták meg. Végül elhozták Kolozsvárra, de ki volt adva a plébániának, hogy 15 percen belül el kell legyen hantolva a koporsója. Utána engem és Gál Sándor kollégámat szinte hetente felkerestek a szekuritáté emberei, azt akarták kisütni, hogy a mi közreműködésünk révén tűnt el Bokor Sándor plébános. Emiatt nálam házkutatást is tartottak. Bokor Sándort Gál Sándor kollégámmal együtt helyettesítettük Kohóvölgyben és Erzsébetbányán is. Egy alkalommal Erzsébetbányára mentem a motorettámmal szentmisét bemutatni, amikor egyszer csak az út mellől előugrott hét férfi és kövekkel kezdtek dobálni. Alig menekültem meg, de a jó Isten megmentett. Egy következő alkalommal cukrot tettek a rendbehozatott motorom üzemanyagtartályába. Sokat kínlódtam, amíg elindult, a hazaúton ismeretlenek husángokkal próbáltak leütni a járműről, de a jó Isten segedelmével akkor is megmenekültem. Aztán ’74-ben, mindenszentekkor jött a helyi forgalmista, hogy menjek le a rendőrségre, mert a Trabantom gyártási sorszámát le akarják ellenőrizni, hogy nincs-e kicserélve a motor. Mondtam, két okból sem tudom levinni. Az egyik, hogy a rendőr látogatása előtt egy-két nappal a Trabant lerobbant, a garázsból is csak kitaszítani lehetett. A másik ok meg az volt, hogy misét kellett tartanom. Mondta, vigyem másnap. Mondtam, halottak napja lesz, akkor is miséznem kell, az autó pedig üzemképtelen, és nem tudom levinni. Erre azt mondta a rendőr, este hívjam fel, és megmondják, hogy mi a további teendő. Aztán egy alkalommal aranyat rejtettek el a kertemben, azzal is ellenem áskálódtak, valamit rám akartak fogni. Valaki szólt nekem, s mivel megsokalltam a zaklatásokat, elutaztam Gyulafehérvárra, hogy Áron püspök úrtól elkérezkedjek arról a helyről. Úgy jöttem el Kapnikbányáról, hogy vissza sem megyek.
Ez érthető…
Igen ám, de Áron püspök úr nem helyezett el. Azt mondta: „Visszamész és végzed tovább a munkádat!”Jeleztem neki, ha megtalálják az aranyat, rögtön letartóztatnak. Erre azt javasolta, valamilyen címen hívjam össze az egyháztanácsot, és a gyűlés végén mellékesen említsem meg, hogy engem mivel akarnak gyanúsítani. Így is történt, és ezáltal menekültem meg. Áron püspök úr azt is mondta, ha zaklatnak, jelentkezzek nála vagy írjak neki, de semmiképp ne féljek. Biztos, hogy imádkozott értem, mert nagyon megbátorodtam, és úgy mentem vissza, hogy ha lelőnek, sem mozdulok. Az elrejtett arany miatt végül egy hosszú levélben leírtam, hogy amióta Kapnikbányára kerültem, milyen zaklatások értek, és az volt a záradéka, hogy attól a perctől kezdve szilárd elhatározásom, hogy semmiféle állami rendelkezésnek nem engedelmeskedem, inkább lőjenek le. A püspök urat kértem, hogy terjessze fel az írást a minisztériumba. Közben három alkalommal is betörtek a plébániára, de a rendőrség sosem találta meg a tettest. Egyszer találkoztam a helyi őrnaggyal, meg is jegyeztem neki: „Érdekes, más esetekben megtalálják a betörőt, de az én esetemben sosem, ezért feltételezem, hogy önök voltak…” Később Nagybányáról kaptam egy értesítést, amelyben az állt, hogy X. Y. beismerte a tettét, de nem büntethető, mert már amnesztiát kapott. Aztán ismét találkoztam az őrnaggyal, és mondta: „Na látja, nem mi törtünk be!” De én megmondtam, az értesítés még jobban meggyőzött arról, hogy ők voltak, és vegye tudomásul, hogy akármilyen állami megbízatású férfi, ha beteszi a bokáját a plébániára, kettéhasítom. Többé nem is zaklattak. Miután az írásom megérkezett Bukarestbe, ismét jött egy illető, és közölte, hogy megkapták a levelemet, és többet nem fognak zaklatni. Mondtam neki, meglátom, majd kezet fogtunk, és azzal elment. Utólag tudtam meg, hogy amikor a Trabantomat le kellett volna vigyem a rendőrségre, útközben karambol ért volna. Három év múlva a megbízott sofőr mondta el nekem: őt kérték fel, hogy üssön el a tehergépkocsival. Egy alkalommal pedig Gyulafehérvárra utaztam vonaton, amikor egy hatalmas kő csapódott a fülkébe. Szerencsére nem talált el. Az is szervezett volt, az egyik állomásból dobták be, a fülkében senki nem volt, még a vagonban sem, és amikor le akartam szállni a vonatról, kívülről nyitották ki a vonat ajtóit.
Kapnikbánya után a Zsil-völgyében szolgált, majd 1984-ben Csíktaplocára helyezték. Hogy fogadták a helyiek?
Az ottani elődömet börtönbe zárták, így kerültem oda, és három évig szolgáltam a Zsil-völgyében. Nagyon rossz volt a levegő minősége, többször rosszul lettem, ezért kértem az elhelyezésemet. Ott egy bérmálás volt körülményes, ahol a szeku karmai ismét megvillantak. Tizenhat év után kerültem haza Csíkba, Taplocára. Itt az elődömet nagyon szerették, tisztelték, de nem voltam féltékeny, mondtam, bármikor meghívhatjuk, szívesen látjuk. Különben egy kicsit féltem is amiatt, hogy miként találom meg a közös hangot a hívekkel, hogyan fogadnak el. A rendszerváltásig nagyobb renoválási munkákat nem tudtunk végezni, de a hitélet szépen alakult. Például 1987-ben a hívek részéről jött a kérés, hogy magyarországi mintára szervezzünk engesztelő imaalkalmakat, hogy népünk fennmaradjon és a veszedelmek elmúljanak. Mondtam, semmi jónak elrontója nem akarok lenni, aztán el is kezdtük. Eleinte 5-10 személy vett részt a szentmisén és az azt követő imán, de aztán olyan is volt, hogy 400-500 személyt áldoztattunk. Paptársaim eleinte idegennek és különcködésnek tartották ezeket az alkalmakat. Voltak papok, akik azt mondták, tőlük azok a hívek járnak az imaalkalmakra, akik a saját egyházközségükben nem járnak templomba. Soha nem vitatkoztam velük, hanem az imaalkalmakon arról is kezdtem beszélni, hogy otthon is menjenek templomba. Egyszer hallottam olyant is, hogy egy fiatalasszony mondta, hogy az anyósa jár hozzánk engesztelni, állandóan imádkozik, de otthon olyan, mint a hét ördög. Az ilyen eseteket is megemlítettem a prédikációkban, és végül pozitív kicsengésű történetekről kaptam visszajelzéseket. Mindez 25 évig tartott. Nyugdíjazásom után már nem szervezték meg az engeszteléseket, de talán ezek nyomán kezdődött el Csíksomlyón az elsőszombati Mária-köszöntő.
A rendszerváltás után fontos szerepet vállalt az újjászervezésben. Gondolok itt az Ezer Székely Leány Napjára, de részben az ön nevéhez fűződik a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozó létesítése is. Hogyan emlékszik ezekre az időkre?
Gergely István lendületes plébános volt, nagyon értett a fiatalok nyelvén, elnyerte a tetszésüket. Egy időben szerdánként miséket tartott fent a hegyen a fiataloknak, akik százával hallgatták. Paptársaim közül ettől is többen idegenkedtek, de én örültem, hogy sikerült megszólítania a fiatalokat, és támogattam, hogy minél több ifjút az imádságos életre tudjunk nevelni. Így jött létre a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozó, volt időszak, amikor például Taplocán szerveztük meg. Az Ezer Székely Leány Napja megszervezését a rendszerváltás után az első szabadon megválasztott csíkszeredai polgármester, László Pál és egykori gondnokom, Kőszegi Károly kezdeményezte. Nagy volt a lelkesedés, tele volt a nyereg, lent a templomnál is volt színpad. Aztán váratlanul meghalt a polgármester, és Bálint Lajos érsek, akkori segédpüspök arra kért, hogy vegyem kézbe a szervezést, hogy az egyház részéről is legyen szemüveg a rendezvényen, ne csak világi fesztivál legyen. Eleinte számos előadást is bemutattak a helyi és a környékbeli fiatalok. Ilyen volt az Aranyszőrű bárány, A tékozló fiú vagy A dúsgazdag és a szegény Lázár története, de a magyarországi Koltay Gábor rendezéseit is színpadra vitték. Egy ideig szépen ívelt a rendezvény, az volt a célunk, hogy az ide érkezők lelki táplálékot is magukkal vigyenek. Idővel különböző megfontolások miatt elmaradtak az előadások, én pedig lassan kiöregedtem a szervezésből.
Hatvan év kerek évforduló, az élet újabb állomása. Miért a leghálásabb? Illetve gyémántmisés papként most is ezt a pályát választaná-e?
Viccesen csak annyit mondanék, hogy a gyémánt a legerősebb drágakövek egyike, a gyémántmise meg éppen az ellenkezője, azaz fizikailag a hasznavehetetlenség felé halad az ember. Ennek ellenére rendkívül hálás vagyok a jó Istennek a különleges gondviseléséért és irányításáért. Ha elölről kellene kezdeni az életet, akkor is a papi hivatást választanám, és sok mindent jobban, helyesebben tennék. Nagyon elevenen él bennem, amikor Áron püspök az ezüstmiséjén bocsánatot kért a hibáiért, gyarlóságaiért. Most valahogy így vagyok én is, de utólag mindig okosabb az ember, és az emlékek is megszépülnek. Szoktam mondogatni, hogy az örökkévalóságban is valahogy úgy lesz, hogy örömmel emlékezünk vissza a földi életünk azon eseményeire, amelyek Isten felé irányultak, és a lelket, a lelkeket táplálták. A nehézségek is megszépültek utólag, úgyhogy örömmel adok hálát Istennek, hogy annyi mindenen keresztülmentem. Tíz évvel ezelőtt Dunaszerdahelyen áldoztatás után az oltáron egy két-három centiméteres, húsra emlékeztető darabot találtam. Cikkeztek róla a lapok, hatósági vizsgálat is indult, később laboratóriumi vizsgálatok kiderítették, hogy emberi szívizomszövet volt. Aztán a közelmúltban itthon is volt egy különleges hitélményem. Mivel már nem látok jól, így a Mária Rádióban közvetített szentmisékkel egyszerre misézek. Egy felajánláskor ezt az erős belső hangot hallottam: „Egy vér vagyunk”, és erőteljesen forrónak éreztem a szentostyát. Ezek a jelek megerősítettek Krisztus valóságos jelenlétének hitében.
Forrás: Bíró István/Hargita Népe
