November elején többször előjön a gyász, s ha máskor nem is, ilyenkor meglátogatjuk elhunyt szeretteinket a temetőben. De van, aki még egy sírhoz sem tudja kötni a veszteséget, hisz a perinatális gyász valahogy kilóg ebből a sorból. A perinatális veszteség esetén a társadalom elvárása a „lesz majd másik” reménye, ami szülőként vajmi kevés vigasz. Köllő Zsófia a saját történetén keresztül fejti ki, mennyire fontos, hogy a szakemberek és a társadalom is egyre nyitottabb legyen a gyermeküket magzati korban elveszítők fájdalmára is.
Amikor először írtam meg a történetem, sok támogatást, bátorítást kaptam, többségét, ahogy egyik ismerősöm fogalmazott, a túlsó partról. Most már én is a túlsó parton vagyok, és ez tényleg sokat enyhít a fájdalmon, viszont nehezebben találom a nyelvet, amin beszélni tudok róla. A gyászok, örömök, hétköznapok rétegeiből nehéz előbányászni a teljes képet, de néhány érzés mégis olyan elevenen él bennem, mintha csak tegnap történt volna.
Több mint négy éve már annak, hogy 21 hetes terhességemet elveszítettem, illetve nem volt ennyire egyszerű: egy spontán burokrepedés miatt az életképtelen magzatot császármetszéssel kellett eltávolítani. Mindezt nem sokkal a kontroll után, amikor megtudtuk, hogy kislányt várunk és minden rendben van. Nyilván már nagyon készültünk az új életünkre, vártuk őt, és már túl is voltunk a felén. Erre jött a burokrepedés, az arra való várakozás, hogy a szervezetem majd eltávolítja-e a magzatot, végül császármetszés lett. Mindez Covid idején, egy olyan protokoll mellett, amely szerint egyedül kellett ezt végigcsinálnom. A legrosszabb mégis a műtét másnapja volt, amikor a felvágott hasammal talpra kellett állnom, és megtenni az első lépéseket, melyek ilyenkor az újszülött felé vezetnek, számomra viszont a semmibe.
Gyerek helyett a szintén kiszolgáltatott szobatársaimról kezdtem el gondoskodni, és ez megtartott, míg hazamehettem. Nem esett nehezemre beszélnem róla, ez sokakat megdöbbenthetett. Sőt, többször megírtam közösségi médiában és sajtóban, és mai napig szinte a bemutatkozásom része. Rosszul viseltem, ha ismerőseim nem próbálták kifejezni a részvétüket. Kifejezetten sértődött és mérges voltam emiatt. A sok támogató üzenet, a történetek, melyeket nőtársaimból felszakított az én történetem, valóban erőt adtak. Éreztem, hogy sokak igénye, hogy arról, amit én akkor átéltem, és amit sokan átéltek korábban, „beszélve legyen”.
Az idő, további gyászok és részvétek sora döbbentett rá, hogy mindenki másképp gyászol és mindenki másképp részvétel, ugyanakkor a perinatális gyásznak és részvétnek hagyománya sincs: nem állok ott egy koporsó mellett, hogy odajöhessenek és megfoghassák a kezem. A testének sincs látható nyughelye. Tanakodtunk rajta, hogy kellene egy sírkő vagy valamilyen apró jel, végül egy autó rendszáma őrzi szolidan az emlékét elveszített magzatunknak. A társadalom elvárása a „lesz majd másik” reménye. Lett másik, másként. De épp tegnap néztem végig, hogy a kislányom mennyire meggyászol egy kitört lábú játéklovat, amivel már nem fogja tudni ugyanazt játszani, amit eddig. Hát akkor én mit tehetnék, tehettem volna? Ezért támogatom, hogy október 15-e a perinatális gyász világnapja lett, és reménykedem abban, hogy a szakemberek és a társadalom is egyre nyitottabb lesz a gyermeküket magzati korban elveszítők fájdalmára is.
Köllő Zsófia
Az írás megjelent a Vasárnap 2025/44-es számában.
