DĂNESCU LILY, TEODORA testvér idén ünnepli fogadalomtételének 25. évfordulóját. A jubileum kapcsán beszélgettem vele hivatásáról, Isten hűségéről, az elmúlt évek örömeiről és kihívásairól, valamint arról, mit jelent ma a Szociális Testvérek Társaságához tartozni.
Hogyan emlékszik vissza arra az időszakra, amikor először kimondta az „igen”-t Istennek és a közösségnek? Mi volt a legerősebb motivációja, amikor 25 évvel ezelőtt letette a fogadalmat?
„Magadnak teremtettél minket, s nyugtalan a szívünk, míg csak el nem pihen benned.” (Szent Ágoston, Vallomások I, 1)
Ami a képzési évek leteltével képessé tett arra, hogy kimondjam az igent Isten, az egyház és közösségem előtt, az a szeretet, a kegyelem, de mindenekelőtt Isten hűségének köszönhető. Ő az, aki életre hív bennünket, és belénk oltja a vágyat, amely arra indít, hogy keressünk, hogy kérdéseket tegyünk fel az élet értelméről, földi küldetésünkről és létünk végső céljáról. Ez a keresés olykor fáradságos, sok kerülővel jár, de van egy hűséges kísérőnk: Isten Lelke, aki elvezet minket a teljes igazságra (vö. Jn 16,13).
Úgy éreztem, hogy rátaláltam az Útra – arra az egyetlen Útra, amely az Élethez és az Igazsághoz vezet. Kezdetben azt hittem, hogy az Úr arra hív, hogy jobban megismerjem őt a teológia tanulmányozásán keresztül és olyan humanitárius projektekben való részvétel révén, mint például az SOS Gyermekfalvak Románia. Amikor azonban elkezdtem magamban egy megkülönböztetési folyamatot, felismertem, hogy az Úr arra hív, hogy megszentelt személyként kövessem őt.
Tudtam, hogy ez nem lesz könnyű. Egyfelől nem tartoztam a „szokványos” jelöltek közé, másfelől a noviciátus megkezdése egy másik városba való költözést is jelentett, annak minden következményével együtt. Mindezek ellenére mély béke és bizalom élt bennem: ha ő hív, akkor ő meg is adja mindazt, amire szükségem lesz az úton.
Mi volt a legnagyobb öröm és a legnagyobb nehézség ebben a 25 évben? Hogyan változott az Istennel való kapcsolata az évek során?
„Hiszen számomra az élet Krisztus.” (Fil 1,21)
Számomra a legnagyobb öröm, hogy tanúságot tehetek Krisztusról, aki mindig is jelen volt és lesz közöttünk, és hogy elköteleződhetek az evangéliumi értékek terjesztésére. Paradox módon ez jelenti a legnagyobb nehézséget is. A mai kort sokan posztkereszténynek nevezik, és posztigazságról, ellenkultúráról is szoktunk beszélni. A nyilvános tér erősen érintett az álhírek, a dezinformáció, a közvélemény manipulálása, a digitális algoritmusok és az igazság relativizálása által. Ebben a zavaros állapotban egyre nehezebb hallatni a hangunkat, és sokszor üzenetünk nem tűnik meggyőzőnek.
Az évek során sokféle helyzetben és életkörülményben tapasztaltam meg Isten szeretetét és hűségét, ami elmélyítette a vele való kapcsolatomat. Tudom, hogy Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok (1Kor 15,10), és hogy nélküle semmit sem tehetünk, mert „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről van, a világosság Atyjától száll alá” (Jak 1,17).
Isten igéjének mindennapi elmélkedése, az imádság, különösen a zsolozsma, valamint azoknak a testvéreknek a példája, akik méltósággal és bátorsággal állták ki a kommunista börtönök borzalmait, mindezek segítettek engem az évek során. Tudatában vagyok annak, hogy képes vagyok változást hozni, és hogy magam lehetek az a változás, amelyet a világban szeretnék látni. 2007-ben önkéntesként dolgoztam egy árvaházban a mexikói Morelia városában, amelyet nővérek vezettek. Mivel akkoriban a spanyoltudásom még elég kezdetleges volt, a 0–2 éves korosztályhoz osztottak be. A gyermekek gondozottak voltak, de a személyzet hiánya miatt senki sem törődött értelmi és érzelmi fejlődésükkel. Egy nap bevittem egy képeskönyvet. Soha nem fogom elfelejteni a két nagyobbacska gyermek (kb. másfél évesek) örömét és érdeklődését. Kitartóan kértem a nővéreket, hogy vigyük ki a gyermekeket a szabad levegőre, ne töltsék minden idejüket a négy fal között. Egy nap megkértem egyik testvérünket, hogy jöjjön autóval, és elvittem Sebastiánt (az egyik másfél éves kisfiút) egy autós városnézésre. Először járt a városban: állt a hátsó ülésen, és hatalmas, kíváncsi szemekkel, tátott szájjal nézett mindent. Sokat imádkoztam érte, hogy egy fiatal család örökbe fogadja. Az elhagyott és intézményekben elhelyezett gyermekek hangja ma is kiált az egész világon, de sajnos túl kevesen vannak, akik családot és otthont akarnak adni egyiküknek is.
Mit jelentett önnek a Szociális Testvérek Társaságához tartozni? Hogyan látja a Társaság szerepét a mai világban?
„Gyermekeim, ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal” (1Jn 3,18).
Számomra a szociális testvér egy képzett, bátor, Krisztusba öltözött nő („Mert mindnyájan, akik Krisztusban megkeresztelkedtetek, Krisztust öltöttétek magatokra” – Gal 3,27), aki elköteleződött Isten országának építésében. Ezért számomra kiváltság és megtiszteltetés, hogy Isten méltónak talált arra, hogy meghívjon ebbe a közösségbe.
A megszentelt élet közösségében élni annyit jelent, mint Isten szolgálatának iskoláját járni, ahogyan azt Szent Benedek Regulájában (RB Prol 45) olvashatjuk. Tudjuk, hogy minden emberi közösségnek, legyen az család vagy szerzetesközösség, megvannak a maga örömei és nehézségei. Fontos azonban, hogy minden nehézséget szeretettel, kölcsönös tisztelettel, őszinteséggel és testvéri szellemben tudjunk megoldani. Ezért fontos kifejleszteni a dialógus kultúráját.
Ahhoz, hogy Társaságunk szerepéről beszéljünk, meg kell néznünk, hogyan határozza ezt meg Szabályzatunk. „A Szociális Testvérek Társasága reményben egyesült és a Szentléleknek szentelt közösség. Társaságunk azért alakult, hogy Istent dicsőítse, és hogy részt vegyen Krisztus megváltó tevékenységében a megszentelő szeretetről való tanúságtétel által. Részt veszünk az egyház szociális küldetésében. Arra törekszünk, hogy a szeretet, az igazságosság, a béke eszközei és a remény hordozói legyünk” (Cél és karizma I, 3). Bár ez 1925-ben íródott (persze az idők folyamán a kor követelményeinek megfelelően módosították), ma is nagyon aktuális. A karizma szerint minden testvér a képességeinek, felkészültségének és azoknak a szükségleteknek megfelelően szolgál, amelyekre választ tudunk adni.
Mit jelent most önnek a 25 éves jubileum? Van-e valamilyen üzenete a fiatalabb testvérekhez, akik még az út elején járnak?
„Mert kegyelme hathatósan működik bennünk, és hűsége megmarad örökké.” (Zsolt 117,2)
Ez a jubileum számomra Isten szeretetének és hűségének diadalát jelenti azok iránt, akiket meghívott, hogy kövessék őt. A jövőben is a tiszta forrásból, Isten örök Igéjéből szeretnék meríteni, és megtenni mindazt a jót, amire ő meghívott. Ha tanácsot kellene adnom a fiatal testvéreknek, azt csak Jézus szavaival tehetném, aki a Hegyi beszédben összefoglalta, mi az apostolok feladata. „Ti vagytok a föld sója. Ti vagytok a világ világossága. (…) A ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!” (vö. Mt 5,13–14.16)
Mi az a mondat, ima vagy bibliai ige, ami végigkísérte az elmúlt 25 évben? Mit tanácsolna egy fiatalnak, aki most keresi a hivatását?
„Ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.” (Jn 8,31–32)
Innen vettem a személyes mottómat is: Veritas liberabit vos. Ami erőt ad a mindennapokban, az Jézus ígérete: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20). Naponta találkozunk vele Igéjében, az imádságban, a szentségekben, és keressük arcát minden embertársunkban, különösen azokban, akik a segítségünket kérik. Mivel mindannyiunk életében vannak kételyekkel és vívódásokkal teli pillanatok, jó, ha őt hívjuk segítségül, hiszen egyedül ő az, aki valóban segíteni tud.
„Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van” (Lk 24,29). Napjainkban felgyorsult ritmusban élünk, és állandó zaj ostromol bennünket, ami sokakat elterel a lényegtől. A hivatás egy meghívás, egy hang, amelyet csak a csendben tudunk meghallani. Ezért szükséges, hogy naponta – ha lehetséges – biztosítsunk magunknak egy csendes oázist, időt önmagunkkal és Istennel, figyeljünk és különböztessük meg, hogy mire is hív bennünket Isten.
Az életút választása magában foglal egy hivatást és egy életállapot választását. A hivatás nagyon fontos, mert olyan tevékenységhez vezet, amelyet szenvedéllyel fogunk végezni. Az életállapot lehet a családos élet, a megszentelt élet, vagy (férfiak esetében) a papság. Nagyon fontos, hogy egy lelkivezető segítségével végigjárjunk egy megkülönböztetési folyamatot. A következő lépés a mi válaszunk. Merjünk bátorsággal és nagylelkűséggel felelni, és bízzunk abban, aki meghívott bennünket, az ő Igéjében:
Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen. (Jn 10,10)
Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap 2025/42. számában
