Az Alzheimer Café keretében október 29-én délután 5 órától Kolozsváron a Főtér 15. szám alatt, a Szent Mihály-plébánia hittantermében a gyász feldolgozásáról beszélgettek a résztvevők. Az esemény házigazdája Andrásy Paula szociális munkás volt, a meghívott szakember pedig Bodor Piroska pszichoterapeuta, kórházlelkész.
„Vallom, hogy azért gyászolunk, mert szerettünk / szeretünk, és az emlékek megszépítik a bennünk levő fájdalom mélységét. Sok esetben gyászolva élünk, hiszen amikor az élet szövete felfeslik, ott kezdődik a komplex érzés: a gyász. Gyertek beszéljünk közösen nyíltan a veszteségről, a gyászról”, fogalmazott Bodor Piroska pszichoterapeuta, pszichodráma asszisztens, unitárius kórházlelkész, férjezett, két gyerek édesanyja.
A gyász feldolgozása volt az október végi Alzheimer Café témája, az alkalomra sokan összegyűltek, olyanokat is megszólított a hirdetés, akik nem a betegség következtében, hanem például baleset miatt vesztették el szerettüket. A meghívott pszichoterapeuta elméleti tudnivalókat is összefoglalt a gyász folyamatáról, szakaszairól, emellett nagyon sok történetet osztott meg, saját gyermekkori, meghatározó találkozását a halállal, aminek nyomán határozott véleménye és javaslata: kisgyermekek elől sem szabad dugdosni a halál tényét, különösen nem akkor, ha az a családot érinti. A gyermek szintjén, mesével dúsítva, de beszélni kell, egyenesen, világosan arról, amit a halál az élők, a hátramaradottak számára jelent, különben a gyermek félelemmel, önváddal fog élni. A gyász mindenki számára nagyon egyéni, egy családon belül is eltérnek a szembesülés, a megélés módjai, ezért ilyenkor még az egymáshoz közel állók is nagyon magukra maradnak, saját megélésük mélységeibe zuhannak. Nem is sejtsük, míg át nem éljük, mennyire fontos, hogy a gyász némaságában is ott legyünk a gyászoló mellett: nem kell ilyenkor meg se szólalni, nem kell vigasztalni, legkevésbé tanácsokat adni, hogyan csinálja, csak jelen lenni, egy érintés, egy ölelés, egy kézfogás által jelezni, hogy ott vagyunk. Ha pedig a gyászoló beszélne, csak hallgassuk meg, megértően, okoskodás nélkül.
Az elméleti tudás csupán eligazító jellegű, alkattól, tapasztalatoktól, neveltetéstől, hitvilágtól egyaránt függ, hogyan tud a gyászoló elindulni azon az úton, amely egyszer eljut a megbékélésig. Bodor Piroska azt is elmondta, éppen ezek miatt ő a gyászt csak ritka esetben nevezi kórosnak, és elengedésről sem beszél, hiszen nem elengedjük, hanem a megbékélt emlékek által éltetjük azt, akit elvesztettünk.
Az a kívánatos állapot, amikor a gyász keltette fájdalom enyhül annyira, hogy mosolyogva tudunk emlékeket idézni és azokért hálasnak lenni. Könnyezni szabad a gyászév elmúltával is, mint ahogy a fekete öltözés viselése is segíthet, de van, akinek más módozat alkalmas gyásza kifejezésére.
Az elméleti ismertető után beszélgetés következett, gyertyát, követ lehetett emlékeztetőként választani, és ez már meg is nyitotta a „csapokat”, néhányan nagyon megrázó, megrendítő módon idézték elvesztett szerettük emlékét. A szülő elvesztése akkor sem könnyű, ha úgymond „ott van az ideje”, különösen egy összeszokott, összenőtt, szép családi harmóniában. Az egyszeri gyász is megpróbálja a hátramaradottakat, de amikor egy családban rövid idő alatt több halál következik be, embert próbáló az egyensúlyt újra megtalálni, a saját életbe, az élet folytatásához visszatalálni. Kétségtelenül a legmegrázóbb a gyermek elvesztése, az erről szóló megosztásokat a teremben mindenki megkönnyezte.
