A Magyar Katolikus Lexikonban a védőszent címszó alatt a következő olvasható: „védőszent, patrónus, patróna: szent, akit egy nép, egyháztartomány (egyházmegye), lakóhely vagy jogi személy szentszéki jóváhagyással égi oltalmazónak választ. Templomok esetében az a tituláris szent, akinek tiszteletére a főoltárt is szentelik és akinek védelme alá tartozik általában a kolostor vagy a település.” A templom címe (latinul titulus ecclesiae) pedig: „isteni vagy teremtett személy (szent), akinek tiszteletére egy templomot szentelnek, elneveznek. A személy mellett a templom címe lehet a hozzá tartozó misztérium is.”
„Fiam, szeretném még egyszer látni a szülőfalumat… haza szeretnék menni, Bolgártelepre.” „Édesanyám, a szülőfalud már nem létezik. Csak néhány ház maradt meg. Mindenki elköltözött onnan. Nincs már mit látnod.” De a vágy, hogy búcsút vegyen a szülőföldtől, erősebb mindennél. Elérkezik az utazás napja. Megérkezve, az idős asszonynak szembe kell néznie a legfájóbb és legkegyetlenebb valósággal: abból a helyből, amit ő „otthonnak” nevezett, már csak néhány ház és a templom maradt. „Nézd csak, anyám… itt állt a házad. De már nincs meg. A szomszédoké sem. Minden kihalt.” A Temesvárra vezető utat anya és fia csendben teszik meg. És attól a naptól kezdve az anya — szívében kilenc évtized emlékeivel és valóságával — soha többé nem említette, hogy el szeretne menni „haza”.
Annak ellenére, hogy a helyiek elhagyták a falut, Bolgártelep tovább él az emlékezetben és abban a szép hagyományban, amely a mai napig fennmaradt: minden évben, Szent Lukács ünnepén, október 18-án, vagy a hozzá legközelebb eső vasárnapon összegyűlnek a templomban mindazok, akik elődeik által ehhez a településhez kötődnek, valamint a környező plébániákról érkező bolgár, magyar, román és német nemzetiségű hívek. A búcsú előtti napokban egy csoport hívő kitakarítja és előkészíti az Úr házát az ünnepre. Idén a búcsús szentmisét október 19-én, vasárnap 14 órakor Matei Kalapiš nyugalmazott plébános mutatta be, aki bolgár nyelven mondott szentbeszédet. Koncelebrált Petru Velciov óbesenyői plébános, Andó Attila nagyszentmiklósi plébános, aki a magyar nyelvű homíliát tartotta és Bene Tamás csanádi és óbébi plébános.
Gjuka Augustinov, a temesvári bolgár közösség plébánosa, a falu szülötte: „Bolgártelepen születtem 1939-ben. Nem sokkal ezután a szüleim Óbesenyőre költöztek, ahol felnőttem. A nyolcvanas években szülőfalum szinte teljesen kiürült, ma már csak néhány ember él ott…” — mesélte Gjuka Augustinov, a temesvári bolgár személyi plébánia plébánosa a temesvári püspökség sajtóirodájának adott interjúban. A bolgár hívek Szűz Mária iránti tiszteletéről így nyilatkozott: „Ott, ahonnan őseink érkeztek — az első bolgár katolikus családok, akik az oszmán hadak hódításai elől menekültek —, itt, ahol ma élünk, de Szerbiában és Bulgáriában is, szinte minden templomot a Boldogságos Szűz Máriának szenteltek: Nagyboldogasszony, Mária szent neve, a Rózsafüzér Királynője, Kisboldogasszony stb. Így nemzedékek nőttek fel Mária iránti tiszteletben és szeretetben.” Arra a kérdésre, hogyan lehet, hogy a bolgártelepi templomot mégis Szent Lukács evangélista oltalmába ajánlották, Augustinov így válaszolt: „Melyik evangélista írt a legnagyobb tisztelettel a Boldogságos Szűz Máriáról? Szent Lukács az, aki a legtöbbet és a legszebben írt a Szűzanyáról, és szavai által ő mutatta meg nekünk mennyei édesanyánkat.”
De ki írt Szent Lukácsról?
A Lukács evangéliuma és az Apostolok Cselekedetei szerzőjéről legtöbbet saját műveiből, valamint Szent Pál apostol leveleiből tudhatunk meg. A kolosszeiekhez írt levélben Szent Pál így ír: „Köszönt benneteket Lukács, a kedves orvos és Démász” (Kol 4,14). Ez az egyik legismertebb utalás, amely megerősíti Lukács foglalkozását és szoros kapcsolatát az apostollal.
A Timóteushoz írt második levélben Szent Pál egy ponton megjegyzi: „Csak Lukács van mellettem” (2Tim 4,11). Ez a megjegyzés különösen megható, hiszen Pál az egyik utolsó levelében írja, amikor már sokan elhagyták, és csak Lukács maradt mellette. Ez a tény bizalmon és barátságon alapuló kapcsolatot tükröz, nem csupán teológiai vagy tanítói viszonyt. A Filemonnak írt levélben Szent Pál Lukácsot munkatársai között említi, ami szintén megerősíti, hogy aktívan részt vett a Népek Apostolának misszióiban: „Epafrász, fogolytársam Krisztus Jézusban,és munkatársaim: Márk, Arisztarchusz, Démász és Lukács köszöntenek” (Fil 1,23–24).
E jegyzetek alapján arra lehet következtetni, hogy Szent Lukács nem csupán Szent Pál közeli munkatársa volt, hanem orvosa is, aki az Apostolok Cselekedeteiben részletesen dokumentálta a missziós utakat, gyakran többes szám első személyt használva — ami arra utal, hogy személyesen is jelen volt. A részletes leírások (például hajóutak, betegségek, városi viszonyok) arra engednek következtetni, hogy Lukács nemcsak jelen volt, hanem orvosként és barátként is segítette Szent Pált.
Például:
- ApCsel 16,10–17: Tróászból együtt utazik Szent Pállal Filippibe.
- ApCsel 20,5–15: Ismét többes szám első személyt használ.
- ApCsel 27–28: Elkíséri Szent Pált Málta szigetére, és jelen van a hajótörésnél.
Egy másik szerző, aki írt Lukács evangélistáról, Caesareai Euszébiosz (Kaiszareiai Euszebiosz), püspök és egyháztörténész volt, aki Historia ecclesiastica című művében a következőket jegyzi meg: „Lukács, antiochiai származású és hivatása szerint orvos, különösen bensőséges kapcsolatban állt Pállal, és jól ismerte a többi apostolt is. Két ihletett könyvet hagyott ránk, amelyekben tanúságot tesz arról a lelki gyógyító művészetről, amelyet tőlük tanult. Az egyik könyv az evangélium, amelyről ő maga vallja, hogy azok elbeszélése alapján írta meg, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgálói voltak az Igének, s akiket – mint mondja – pontosan követett az első pillanattól fogva. A másik könyv az Apostolok Cselekedetei, amelyet nem mások elbeszélései alapján, hanem saját tapasztalatai szerint állított össze. Azt is mondják, hogy amikor Pál úgy utal egy evangéliumra, mintha sajátjaként beszélne róla, és azt mondja: »az én evangéliumom szerint«, akkor Lukács evangéliumára gondolt.” (Historia ecclesiastica, III. könyv, 4. fejezet)
Bolgártelep a történeti adatok tükrében
Borovszky Samu Magyarország vármegyéi és városai – Torontál vármegye (1896–1914) című művében így ír a Keglevichházától mintegy 2–3 km-re található Bolgártelepről: „A nagyszentmiklósi járásban fekvő kisközség. Házainak száma: 148, lakosaié 720, a kik nagyobbrészt bolgárok s római kath. vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása Óbesenyő. Ez a község csak 1844-ben települt s így története nincsen, sem egyéb nevezetessége. Nagyobb birtokosa sincsen. Lakosai olvasókört tartanak fenn.”
Bolgártelep keletkezéséről és fejlődéséről monográfia készült, amelyet Peri Telbis bolgár származású szerző 2012-ben bolgár nyelven publikált. A Bisericile bulgarilor bănăţeni(A bánsági bolgárok templomai) című, kétnyelvű (bolgár–román) és gazdagon illusztrált kötetben, amelyet Nicolae Markov és Claudiu Călin adott ki Temesváron 2014-ben, szerepel a bolgártelepi római katolikus templom is, kiegészítve az építés és berendezés legfontosabb adataival. A települést 1845-ben alapították óbesenyői bolgárok, egy magánbirtokon. Dohányt termesztettek. A jelenlegi templom 1912-ben épült. A falu sosem volt önálló plébánia, hanem Óbesenyő, Csanád és Óbéb papjai látták el a lelkipásztori szolgálatot. A templom három harangját az aradi Friedrich Hönig harangöntő műhely készítette, az orgonát pedig a pécsi Angster József építette. A templom védőszentje Szent Lukács. A szentmiséket bolgár, magyar és német nyelven tartották, szombatonként pedig e három nyelven folyt vallásoktatás. 1930-ban a falu közel 400 házat és 830 lakost számlált: 356 bolgárt, 338 magyart, 123 németet és 13 románt. 1977-ben már csak 86 bolgárt, 8 németet, 204 magyart és 10 románt írtak össze. 1992-ben már nem élt német nemzetiségű lakos a faluban, 2016-ban pedig elhunyt az utolsó bolgár. Ma néhány pásztor él itt” – írta Peter-Dietmar Leber, a Németországi Bánsági Svábok Egyesületének elnöke Egy bánsági falu születése és elmúlása: Bolgártelep / Telepa / Colonia Bulgară / című cikkében.
A hagyomány folytatása
Amint e cikk elején is említettük, a bolgártelepi Szent Lukács-templom búcsúját ebben az évben is ünnepélyesen megtartották. Régebbi fényképek a szentmise utáni előkészületeket is megörökítik: a főoltár, a mellékoltárok, a szobrok, a padok és a templomhajó bútorzata ismét védőfóliával van letakarva, hogy egy éven át megőrzésre kerüljenek a következő búcsúig. A képeken néhány hívő is látható, amint a templomhoz tartozó elhagyatott temető sírjainál a régi, egyszerű pléhkeresztek mellett imádkoznak.
A szentmise után a hívek elindulnak a köves úton hazafelé, maguk mögött hagyva e közösség történetének egy szeletét. Ami megmarad, az a remény, hogy jövőre ismét viszontlátják egymást a búcsún, és a Szent Lukács evangélistához intézett imádságok, hogy továbbra is őrizze meg ezt a pusztaságban magányosan álló templomot az ő oltalmában, az ősök hitének jelképeként a jövő nemzedékek számára.
