Amikor egy családtag, egy kedves barát elkezd felejteni, ez lehet csak az idősödés természetes velejárója, de amikor gyanús, kóros, ami vele, körülötte történik, amikor már nem csak nevek nem jutnak az eszébe, de a szavakkal nem tudja magát kellően, a tőle megszokott módon kifejezni, az lehet a betegség jele. És ez bizony tanult, beszédhez szokott emberekkel is megtörténik, egy volt tanárunkkal, íróval, mint ahogy a színész Bruce Willis esetében láthattuk. Hiába volt foglalkozása a választékos beszéd, a betegség nem válogat. Mi a teendő, amikor a szavak cserben hagynak?
Megkezdődött az Alzheimer Café őszi évadja Kolozsváron, a havi egyszer, szerdánként tartott alkalmak házigazdája Andrásy Paula szociális munkás. Az első esemény központi témája a kommunikáció volt szeptember 24-én délután fél 6-tól a Főtér 15. szám alatt, a Szent Mihály-plébánia hittantermében.
Szigyártó Adrienn pszichológus, a Gyulafehérvári Caritas munkatársa arról adott információkat, tippeket és gyakorlati tanácsokat, miként lehet és érdemes kommunikálni a demens betegekkel, mi segíti és mi hátráltatja egymás megértését, hogyan lehet kapcsolódni a demens személyhez, legyen az ápolt vagy családtag, és miként alkalmazható a metakommunikáció, amikor a szavak már nem működnek.
A tapasztalt szakember először bevezetett a kommunikáció világába, és aztán fókuszált a munkája során megismert betegséggel élők csökkent kommunikációs lehetőségeire. Mesélt konkrét történeteket, eseteket, amelyek felvillantottak jellegzetes helyzeteket, és bemutatta a saját megoldásait. Mesélt érintett családokról, és javasolt is megoldásokat: legfőbb ajánlata, hogy sose kérdezzük, faggassuk a már érthetetlen mondatokat mondó beteget, mit is akart kifejezni. A beteget valószínűleg megzavarja a kérdés, hiszen ő egyrészt a tőle telhető legtöbbet igyekszik megtenni és nem az akaratán múlik, hogy ez már nem elég az érthető szavak, gondolatok megfogalmazásához, másrészt esetleg nem érti a kérdést sem, csak annyit regisztrál: nem akarjuk őt elfogadni. Márpedig egy idős, demens beteg is joggal tart igényt az emberi méltóságára: még akkor is, ha ő maga a korábbi énjéhez nem hasonlít, emlékezete, természete is megváltozik a betegség következtében, de emberi mivolta, Isten szemében való értékessége nem változik. A családtag, a gondozó gyászolhatja a betegség által megváltozott szerettét, de nem alázhatja meg. A megalázás történhet akaratlanul is, amikor az egészséges a maga világát kéri számon, zúdítja a betegre, aki azonban már egy másik buborékban él, ahol a szavak nem érik el, nem érti őket, amikor már csak gesztusokat érzékel, az érzelmeket, például azt, hogy türelmetlenek vagyunk vele, hogy számon kérünk valamit rajta, netán rákiáltunk… A gyermeknek például végtelenül fájdalmas lehet az egykor „hatalmas” szülőjét kicsinynek, sebzettnek, sérültnek látni, de a frusztráltság, az ingerültség, a nyugtalanság, a számonkérés nem hozza vissza a korábbi állapotot, nem lehet a betegségből mintegy visszarántani, „észhez téríteni” a beteget. Marad a metakommunikáció, a szavakon túli, érzelmi, gesztusokban kifejeződő kommunikáció. És a saját gyász mellett az ő helyzetének elfogadása: ő most ez és ilyen, így és ilyenként kell neki megadni az emberi méltóságát.
A tartalmas előadás bensőséges beszélgetéssel ért véget, a kolozsváriak hallhattak a marosvásárhelyi Alzheimer Café foglalkozásairól, a Caritas által kiadott és a demens betegek ápolóinak, családtagjainak hasznos kis füzetről, amely Úton a demens személlyel címen, Gondolatok a demenciáról alcímmel jelent meg. Benne szakemberek szólalnak meg saját tapasztalatokról, praktikus tanácsok, eligazítás is olvasható, nem utolsó sorban pedig a megnyugvást kívánja szolgálni a tájékoztató füzet, hasznos útmutató és erőforrás. Tartalmas és hasznos újabb évad kezdődött el a Romániai Máltai Szeretetszolgálat égisze alatt, a kolozsvári Szent Mihály-plébánia hittantermében működő Alzheimer Café életében.
