Az ezüstmiséjüket ünneplő papok életútja, szolgálati helyeik sokszínűsége és tapasztalataik gazdagsága hűen tükrözi elhivatottságukat és a kapott kegyelmek bőségét. Sorozatunkban azoknak a lelkipásztoroknak adunk szót, akik idén 25 éves papi jubileumukat ünneplik, s hálás szívvel tekintenek vissza hivatásuk eddigi szakaszára. Ezúttal MÁRTON JÓZSEF székelyudvarhelyi főesperes-plébános osztja meg velünk gondolatait életéről és papi küldetéséről.
Hogy kerül egy nagykászoni fiú Gyulafehérvárra? Mindig is oda akart menni, vagy tétovázott a pályaválasztása, hivatása terén?
Érdekes volt és rögös, hogy én Gyulafehérvárra kerültem. Mindenképpen közrejátszott az, hogy hallottam és tudtam a kántoriskoláról, viszont éppen a forradalom, a változás idejében voltam középiskolás. Mindig is vágytam arra, hogy ott tanuljak, hogy középiskolát végezzek, de lehetőség nem volt rá abban az időben. A változások után, ’90-ben volt egy bizonytalanság, hogy kibővítik, azaz indítanak tizedik osztályt is, következő évben pedig már kilencedik osztály indulására is engedélyt kaptak. Isten nyugtassa, Csintalan László volt, aki értesített az új évfolyamról, és így kerültem 1990-ben Gyulafehérvárra a kántoriskolába.
Élte a szocializmus végét, de teológiára a ’90-es években járt. Milyen volt a változásokkor kispapnak lenni?
1993 őszén kezdtem az elsőévet. Egy felszabadult érzés volt, egy reményteljes jövőkép, hogy mindaz, ami a kommunizmusban megnehezítette akár a papképzést, akár a papnak az életét, létét, szolgálatát, az most másképpen fog alakulni. Ezt a gondolkodást, hozzáállást támasztja alá az is, hogy akkor a teológiára sokan jelentkeztek, sokan voltunk kispapok. A remény az, ami meghatározta az akkori gyulafehérvári szemináriumnak az életét, az embereknek a készülődését, a hivatás adottságának elfogadását.
Milyen volt elszakadni Nagykászontól és Gyulafehérvárra kerülni? Mi az, amit otthonról hoz?
Bizonyára nem volt könnyű, viszont nem is voltam úgy nevelve, hogy ebből problémát kellett volna csináljak vagy csináltam volna. Nem volt könnyű idegenbe elszakadni és elmenni Gyulafehérvárra, viszont a közösség, amelyet a bentlakás, az együttlét jelentett, azt nagyon-nagyon hamar pótolta vagy adta azt a családias hangulatot, amiben jól éreztem magam. Mindig is úgy gondolok magamra, hogy hamar tudtam alkalmazkodni, nyitott voltam arra, hogy emberekkel dolgozzam együtt, hogy emberekkel legyek együtt. Visszagondolva, nem volt annyira számottevő vagy megrázó, hogy el kellett válni a szülőföldtől, annak ellenére, hogy nemcsak akkor, hanem most is nagyon szeretem szülőfalumat, azt a közösséget, ahol felnevelkedtem, azokat a barátaimat, akikkel addig együtt jártunk iskolába, és mindazt tettük, amit gyermekként és fiatalként tenni szerettünk.
Milyen mottót választott papi jelmondatként, és miért azt választotta?
A mottóm a második Korintusi levélből van, és így hangzik: „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében (2Kor 12,9). Hogy miért választottam ezt? Azért, mert megtapasztaltam életemben, hogy valóban milyen mély kötődések tudnak létrejönni akkor, amikor kiszolgáltatott az ember. Tizedikes koromban volt egy elég komoly betegségem, és ebben a betegségben éltem meg és tapasztaltam meg azt, hogy valóban minden kegyelem, hogy a gyöngeség lehet mind az emberi, mind az isteni erőnek a megnyilvánulása. Éppen ezáltal tapasztaltam meg azt, hogy gyengévé lenni azt jelenti, hogy hűséges lenni, igazán ember lenni. A betegségben, a gyengeségben, abban a kiszolgáltatottságban nemcsak az emberek rám figyelését vagy támogatását élhettem meg, hanem Istennek a segítségét is. Döbbenetes élmény volt megélni, hogy nem gyógyulok, hogy kilátástalan a helyzetem. Éppen a kántoriskola igazgatója volt Csintalan László, meglátogatott a kórházban és azt mondta, hogy Józsi, Isten akit szeret, azt megpróbál.Emlékszem arra az érzésre, ami ennek nyomán bennem született: a lázadás, a miértek. Viszont elindított a gondolkodás, elmélkedés útján, hogy megértsem, mit jelent az, hogy Isten, akit szeret, azt megpróbál. Úgy gondolom, hogy emberként ezt nagyon-nagyon nehéz érteni, főleg akkor, amikor baj van, amikor határhelyzet van, amikor tényleg reális veszélyben van akár az életed, akár az egzisztenciád vagy bármi, ami hozzád tartozik ezen a földön. Ennek nyomán és ennek a megélésnek, átélésnek az értelmezéséből született ez a papi jelmondat, mely nemcsak egy választott mottó, hanem egy megélt vagy átélt valóság számomra.
Papságának 25 éve alatt ez a jelmondat vissza-visszatért? Ma mit jelent önnek?
Most is ugyanazt. Úgy szoktam megfogalmazni, hogy sokszor van az embernek lehetősége vagy ereje arra, hogy talán visszavágjon vagy hogy ütni tudjon. Ezt bármilyen értelemben is használjuk. De leginkább az erőt jelenti számomra, papnak maradni, állva maradni, nem összeroggyanni. Jó pár helyzet volt a 25 év során, amikor meg kellett tapasztalnom a gyengeséget embertársaim, híveim részéről, de leginkább a saját részemről. Ilyenkor mindig visszatért vagy tudatosult, megerősödött bennem a jelmondat.
Ez a hetedik állomása az érsekség szerint, pontosabban mégiscsak a hatodik, mert oda tért vissza esperesként, ahol először káplán volt. Ez milyen lehetőségeket jelent, esetleg milyen érzést kelt?
Nagyon-nagyon szerettem Székelyudvarhelyet káplánként is, mert a lehetőségek, de ugyanakkor a kihívások városa volt. Meggyőződésem az, hogy az első szolgálati hely nagyon-nagyon meg tudja határozni a papi létnek az irányát, a minőségét leginkább. Káplánként ez az érzés volt bennem, emlékszem, hogy rengeteget dolgoztam azért, hogy felnőjek ehhez a feladathoz, hogy tudjam a lépést tartani. Amikor 23 év után visszahelyeztek… Pozitívan éltem meg, hogy legalább ismerem a helyet, tudom azt, hogy hova jövök vissza, csak más beosztásban, más a feladatom is káplánként. Más abból a szempontból is ugye, hogy most már én kell a felelősséget vigyem, nekem vannak már káplánjaim, segédlelkészeim, és ezt újból egy jó kihívásnak éltem meg. Ugyanakkor kellemes megélni, hogy ismerem, ismertem az embereket, ismertem a plébániát, ismertem a várost.
Hogyan találja meg a hangsúlyt a káplánokkal? Mi az, amit főesperesként másképp kell csinálni vagy átgondoltabban a munkatársakkal?
Nagyon-nagyon kritikus és cinikus tudtam lenni örökké, káplánként is. Már akkor megfogalmazódott bennem, amikor olyan dolgokba szaladtam bele, amit fiatal papként nem tartottam jónak, hogy egy dolgom van: tanulni azt, hogyan NEM kell csinálni. Amikor az udvarhelyi szolgálatomról beszélünk – akár plébánosként, akár főesperesként –, akkor tulajdonképpen arról van szó, hogy alkalmazom mindazt, amit korábban megtanultam. Annak idején úgy láttam, hogy bizonyos dolgok nem működnek jól vagy problémásak. Ezért most egyfajta próbaidőként tekintek a feladataimra: hogyan tudom másképp, jobban megvalósítani és megélni a plébániai teendőket, mint ahogy régebben tapasztaltam. A munkatársaimmal, a segédlelkészekkel nagyon nyitott vagyok. Elfogadom azt is, hogy kritikusok is lehetnek velem szemben, és megvan az a nyitottság és az a bizalomkör, hogy elmondhassák azt, hogyha tévedek, vagy ha valamit nem jól csinálok. Nekünk annak idején nem volt ilyen lehetőségünk. Viszont a munkavégzésben mindig közös felelősségvállalás van azért is, mert közös döntések alapján dolgozunk. Nincsen kényszer arra vonatkozólag, hogy te kell ezt csináld. Másfél hónapra vagy egy liturgikus időszakra előzetesen átbeszélünk minden olyan feladatot, amit el kell végezni, természetesen azokat, amiket előre látunk és tudunk. Úgy gondolom, hogy egészen másként végzi egy pap a munkáját, fiatalként is, hogyha elmondhatja az elképzelését, azt, hogy ő hogy gondolja jónak. Egészen más a hozzáállása a káplánoknak, és tudatában vannak annak, hogy én támogatom minden szempontból, akár lelkileg, akár szellemileg vagy akár anyagilag az ötleteiket. Tehát nagyon fontosnak tartom azt, hogy érezzék: munkatársak vagyunk, nem a főnökük vagyok, törekszünk arra, hogy legyen közös nevező és közösen végezzük a munkát.
Melyek ön számára a pasztoráció súlypontjai?
Ferenc pápa fogalmazta meg velünk, a papokkal kapcsolatosan, hogy: beszélj kevesebbet, hallgass többet és mondj eleget.Megpróbálom ezt a hívekkel való kapcsolatba is bevinni és figyelni rájuk. Vannak lehetetlen dolgok, vannak olyan megfogalmazott kérések vagy elvárások, amiket lehetetlenség megoldani az egyházi törvényekbe ütközésük bármilyen más akadály miatt. Törekszem arra, hogy megértsem az ő szempontjaikat is. Tehát próbálom megnézni az éremnek a másik oldalát is, érteni azt, meghallgatni a másik embert, a híveket is, hogy mit, miért és hogyan gondolnak. Vagy miért kéri azt, amit kér éppen magától az egyháztól, vagy éppen tőlem mint paptól. Fontosnak tartom megmutatni azt, hogy lehet másképp is. A személyes életpéldám az, hogy a híveknek nem megmondani kell, hogy kell hívővé válni, hanem segíteni abban, hogy megtalálják a személyes útjukat az Istennel való kapcsolatban.
Hogy tekint magára, a jelenére ezüstmisésként? Milyen tervei vannak a jövőre nézve?
A remény évében vagyunk, és ismét Ferenc pápára hivatkozva mondhatom, hogy a remény az az önmagát be nem záró szívnek az erénye. Ez valamilyenképpen azt jelenti, hogy nem kell időzni a múltban, nemcsak túlélni kell a jelent, a mai napot, hanem pozitívan látni a holnapot is. Rengeteg feladatom van, egyre többet kell vállaljak, de mindig újra és újra megtapasztalom azt, hogy Isten segítségével ezeket meg tudom oldani. Vagy ha nem tudom megoldani, akkor meg tudom érteni. Mert vannak olyan dolgok, amiket az életben nem tudunk megoldani, és azokat vagy azt elfogadjuk, vagy megtanulunk velük élni.
A 25 év tapasztalata sokat számít a jövőre való tekintetben, hiszen tudom azt, hogy Isten ugyanúgy mellettem fog állni az elkövetkező időben is. Remélem, hogy több bölcsességgel, több Istenre való hagyatkozással fogom tudni élni a következő 25 évet vagy amennyit kapok ajándékba. Úgy gondolom, hogy ez az, ami meghatározza a jövőképemet, hogy tudom azt, hogy telt az elmúlt 25 év. Nemcsak a pozitív történések alakítják ki a mély kapcsolatokat. Ez vonatkozzon akár az Istenre vagy akár az embertársakra, hisz az együtt megoldott vagy az együtt megélt nehézségek hoznak létre igazi mély kapcsolódási pontokat. Az elkövetkező 25 év sem lesz kihívások és nehézségek nélküli, de tudatában vagyok annak, hogy ezáltal értékes emberi kapcsolatok és érős Istennel való kapcsolat születik.
Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap 2025/37. számában
