„Az idő eltelt, félre kell állni, de a szívem itt marad” – vallja Búzás Árpád plébános, aki 38 év szolgálat után július végén búcsúzott híveitől. A Kisboldogasszony egyházközség lelkipásztora egykor örömmel tért vissza a szülőföldhöz közeli faluba, ahol generációk lelki életét kísérte. A plébánia irodájában felhalmozott „félhektárnyi könyv”, a templom és a közösség iránti szeretet, az élet humorral átszőtt derűje mind-mind a különleges papi hivatás lenyomata. Nyugdíjba vonulása előtt hitről, háláról, emberségről és a búcsúzás nehézségeiről is beszélt Bíró Istvánnal. A Hargita Népe online felületén megjelent teljes interjú ide kattintva olvasható.
Milyen küldetést érzett magában, amikor megérkezett ebbe a közösségbe?
1987-ben helyeztek a Kisboldogasszony egyházközségbe. Azelőtt Kolozson szolgáltam négy évig. A filia határos a szülőfalummal, Csíkszentmihállyal. Még Kolozson voltam, amikor a boldog emlékű édesanyám egyszer eljött a búcsúra, és mondta, olyan sokat imádkozom azért, hogy kicsit közelebb kerülj a szülőfaluhoz. Amikor idekerültem, mondtam neki: „Édesanyám, ennél közelebb már nem tudnak helyezni.” Ennek már 38 éve.
Hogyan fogadta a közösség? Voltak, akik segítették a beilleszkedését, vagy inkább nehéz indulás volt?
Idős plébános volt az elődöm, gondolom, engem, mint fiatal papot ezért is nagy szeretettel fogadtak a hívek. Nem is tudom, hogy fogalmazzak, de valami szupergyerek voltam abban az időben. Aztán teltek az évek, és megöregedtem.
Az elmúlt közel négy évtized alatt több fontos fejlesztés is történt. Milyen gondolatok, remények indították el Önt a templom külső felújítására, a templomkert rendbetételére?
Kelet-Európa egyik legszebb temploma a Kisboldogasszony egyházközségé. Ezt nemcsak én állítom, hanem a szakemberek is. Mindig szívügyemnek tartottam, hogy rendben legyen és megőrizzük az utókornak. Rengeteg energiát fektettünk a rendbetételére. Kívül-belül felújítottuk. A kerítést is renováltuk, nagyon szép állapotban hagyom itt. Számomra mindig első volt az istenháza.
Tudjuk, hogy mostanra a kápolna felújításának előkészületei is folyamatban vannak – egy olyan kezdeményezés, amely az Ön szolgálata idején kezdődött, de a megvalósítását már más fogja befejezni. Nem hagy Önben hiányérzetet, hogy már nem lehet ott a befejezésénél?
Egy kicsit igen, de fizikailag annyira meggyengültem, hogy már egy-egy ilyen beruházás követése is megerőltető. Az elején rosszul érintett, hogy az érsek úr nyugdíjba küldött, de most már rájöttem, hogy jó döntés volt. Jómagam is kértem volna a nyugdíjazást, mert úgy érzem, a 45 éves papi szolgálat után jó lesz megpihenni. Természetesen nem mondanám, hogy ujjong a lelkem, hogy itt kell hagynom az egyházközséget, hiszen lelkileg nagyon összenőttem a hívekkel. A 38 év nagyon hosszú idő, ez alatt a legkisebbtől a legnagyobbig mindenkit megismertem. A híveim voltak és azok is maradnak, most itt hagyom őket, de nem megyek messze…
Mit jelentett Önnek ezeken a munkálatokon túl a közösség lelki építése?
A fizikai és a lelki megújulás egyaránt szükséges. Próbáltam mindkettőre hangsúlyt fektetni, és nagyjából sikerült is, de mostanra belefáradtam. Itt az irodámban „félhektárnyi” könyv van. Igyekeztem mindig felkészülten az oltárhoz állni. Nem voltam az a híres szónok, de talán sokan elismertek. Gyergyóremetén két évig voltam káplán, akkoriban a Gyergyói-medence szinte minden településén prédikáltam.
Mi segítette lelkileg a legnehezebb időkben, amikor talán fáradt vagy elcsüggedt volt?
Az isteni kegyelem… Isten mindenkit szeret. Minden kegyelem az életben, és az, hogy ennyi ideig itt szolgálhattam, az tényleg nem más, mint isteni ajándék. A legnehezebb időkben is próbáltam tudatosítani magamban, ahogy Isten másokat szeret, úgy szeret engem is.
Mit tanított Önnek az itteni közösség? Hogyan formálta ez a hely, a táj?
A Székelyföldhöz való hűséget és ragaszkodást tanította ez a hely. Mindig is lokálpatrióta voltam. Ugyancsak kolozsi pap koromban mondtam édesanyámnak, hogy ha a jó Isten engem egyszer hazasegít a Hargita alá, akkor még bombával sem robbantanak ki onnan. Hála Istennek, hogy itt élhettem le a dicséretemet a Hargita alján, a csíki hegyek között. Nagyon szerettem és szeretem nemcsak a vidéket, hanem magát a népet is. Ha nem szerettem volna, nem szolgáltam volna itt 38 évig.
Mit üzenne búcsúzóul a híveknek? Mi az a gondolat, amit szeretne átadni, akár utolsó papi áldásként?
Egyszerűen csak annyit mondanék, tartsanak össze és szeressék egymást, illetve szeressék az utódomat is. Ha legalább annyi szeretet kap, mint amennyit én kaptam, akkor nagyon boldog lelkipásztor lesz. Úgy vettem észre, hogy ennek minden feltétele megvan a közösség és az ő részéről is.
Bíró István
Forrás: Hargita Népe
