Augusztus utolsó vasárnapján kisbuszok és caritasos autók tartottak a szelterszfürdői Szent Gellért Alapítvány vendégháza felé. Táborba vitték a gyergyószentmiklósi, marosvásárhelyi, székelykeresztúri, zetelaki, őrkői és zabolai gyerekeket. Azokat az öt-nyolc osztályos és kilenc-tizenkettedikes tanulókat, akik már az eddigiek során is nyitottan és kíváncsian kapcsolódtak be a Gyulafehérvári Caritas fiatalok számára indított, Rise nevű projektjébe, amelyet az Európai Unió támogat. Egy olyan sokoldalú programba, amely a tinédzserek fölfele ívelésének szeretne stabil alapot nyújtani, legyen szó akár a hosszútávú továbbtanulásról, a mesterségválasztásról vagy a munkaerőpiacon való elhelyezkedésről.
Barátságos közegben
Én a marosvásárhelyi csapattal utaztam, a Serafim Duicu Általános Iskola kilencedikes diákjaival és caritasos munkatársaimmal, Bojoievschi Éva és Székely Áron ifjúsági mentorokkal. A reptéren Kékesi Alexandra csatlakozott hozzánk, aki szintén mentorként egyengeti ígéretes fiatal tehetségek útjait a budapesti Autonómia Alapítványnál. Szemerkélt az eső, lassan haladtunk, de jókedvre derítettek bennünket a háttérben pörgő, pattogó, szapora ritmusok.
Érkezéskor huszonhárom diákot számoltunk, de mentorokkal és kísérőkkel együtt közel negyvenen voltunk. Több térségből érkeztünk, ezért már a vacsoránál megkezdtük az ismerkedést. A leglényegesebb személyes információkat csupán az étkezés után, a csapatösszerázó játékok keretében osztottunk meg egymással. A Loup Garou nevű társasjáték volt a legérdekesebb, mert nagyfokú figyelmet, türelmet, önfegyelmet és szemfülességet igényelt. Főként a hallásunkra hagyatkozhattunk, ugyanis csukott szemmel kellett beazonosítanunk a köztünk lapuló vagy éppen mocorgó vérfarkasokat, vénembereket, leskelődő kislányokat, varázslókat vagy az egyszerű falubelieket. A játék egyben kitűnő agytorna is volt, hiszen konkrét és jól megalapozott érvelésre késztetett. A hangulat hamarosan provokáló heccelődésbe, élénk ugratásba fordult át, és késő estére a különböző régiókból érkezett fiataljaink és jómagunk is barátságos, vidám társaságot formáltunk.
Belégzés-kilégzés
Reggel mozgással köszöntöttük a napot és egymást. Az oxigéndús levegőt és a zöldövezet kedves látványát egyszerre szívtuk magunkba. A belégzés-kilégzés szabályos lüktetését, a nyújtó és erősítő gyakorlatsorozatot Füzi Imola jógaoktató – egyben a Rise projekt erdélyi menedzsere – vezette. Mentoraink, András Levente, Bekő Fóri Zenkő, Bojoievschi Éva, Borbély András, Györfi Kinga, Kékesi Alexandra, Kovács Ottilia, Székely Áron, Tókos Norbert és Fenyédi István, a székelykeresztúri Családi Típusú Elhelyező Központ egyik nevelője, mind együtt tornáztak a gyerekekkel.
Valódi kapcsolatban
A bundás-kenyér és kávé elfogyasztása után Facebook-falat készítettünk a helyben kinyomtatott portréfotóinkból, hogy a térerő és a szociális média hiánya miatt valódi közösségi térben, játékosan kommunikálhassunk egymással. Az előző este megkezdett ismerkedést további játékokkal folytattuk, amíg figyelmünket kellőképpen sikerült összpontosítanunk a soron következő programokra.
Mese az identitásról
Az identitásról beszélgettünk: környezetünkről, amelybe beleszülettünk, önként magunkra vett vagy ránk aggatott szerepeinkről, hovatartozásunkról, nyelvünkről, szokásainkról, kultúránkról. Szóba kerültek a Gáborok, azaz a Kalaposok, a Sátorosok, a Csatornások, a Muzsikások, a Dögösök és a Házi Cigányok. Érdekfeszítő beszélgetés alakult ki a különböző csoportok nevének eredetéről, szokásaikról, szabályaikról, viselkedésükről, mesterségeikről. A gyerekek élénken kapcsolódtak be a témába és hevesen, egymást kijavítva, túlharsogva osztottak meg a közösséggel információkat, tényeket. De mélyen fájdalmas történeteket is sejtettünk a lazán szabadjára engedett elszólásaik mögött. Később egy különleges művészi igényességgel és humorral megalkotott rajzfilmet néztünk meg, amely egy roma eredetmonda alapján készült. A mesét Daróczi Ágnes gyűjtése nyomán Czipott Géza írta, a film pedig Orsós Teréz képeinek felhasználásával készült. A kisfilmből megtudtuk, hogyan teremtett az Isten embereket, miként gyönyörködött kivételességükben és különbözőségükben is azonos lényegiségükben, amelyben önmagát látta tükröződni.
„Télbe ki látott egy fecskét, fekete lábú menyecskét”
Így kezdődött az ének, amelyet Ioni Renáta fuvolaművész tanított nekünk Kaly Roland gitárkíséretében. Gyönyörű dal volt, vitt magával dallama, tartalma. Szívesen énekeltük, ízlelgettük sorait, dudorásztuk hangjait. Felmelegedett tőle a hangulat.
Párbeszédben az ÉlőKönyvtárral
A zene és a közös éneklés barátságos közeget teremtett. A gyerekek nyitottak voltak a beszélgetésre, kérdezésre, de még a hallgatásra is. Kíváncsian figyeltek a meghívottak életmeséire. Karriertörténetükről, döntéseikről kérdezték, de még a személyes életvitelük részleteiről is faggatták őket.
Így tudták meg Kaly Rolandról, hogy azért lett fodrász, mielőtt zenei pályára lépett volna, mert családja és ismerősei már az iskolás évei alatt hozzá jártak nyiratkozni. Elmesélte, hogyan készült a tehetségkutató versenyre, miként töltötte napjait énekórák, táncórák, gyakorlás, éjszakai ébredések és további gyakorlások közepette azért, hogy magabiztosan léphessen színpadra, tisztán énekelhessen. Szeretett zenélni és énekelni, ezért célt faragott az álmából, és tett annak megvalósításáért. Ma zenész-énekesként él, szerényen említette: dalokat is komponál. Felismerte: bármilyen cél eléréséhez elengedhetetlen a tanulás, a fejlődés, a kitartás. Ebben erősítette meg a gyerekeket. Kérdezgette is őket érdeklődési köreikről, és konkrét cselekvésre biztatta őket. Jó ember szeretne lenni – így válaszolt az utolsó kérdésre, miközben története és jelenléte inspirálóan hatott a körülötte ülőkre.
A másik asztalnál Ioni Renáta mesélt sikereiről, de áldozatvállalásairól és küzdelmeiről is. Elmondta: művészeti iskolába járt, és mivel a szokványos tantárgyak mellett fuvolázni is tanult, ritkán maradt ideje arra, hogy pajtásaival a szabadban játszhasson. A fuvolázás ugyanis folyamatos és kitartó gyakorlást igényelt. Szerette a zenét, a hangszert, tudatosan akart zenei pályán maradni, ezért már gyerekfejjel vállalta a felbukkanó áldozatokat: a hosszas gyakorlástól kisebesedett ajkakat, a szabadidő hiányát, majd sorra a többi kihívást. Dolgozott külföldön, sokat látott, tanult, tapasztalt. Itthon a zenei karrierje mellett vállalkozást futtat: kisebb dohányboltot működtet Csíkszeredában. Párjával együtt arra biztatta a gyerekeket: merjenek álmodni, higgyék, hogy sikerülhet, és tegyenek is megvalósulásukért. Beszéltek külföldi életükről, amely egyszerre volt munkás és élménygazdag. Biztatták a fiatalokat: ha tehetik, menjenek külföldre, mert minden új tapasztalat szélesíteni fogja látókörüket. Mindemellett olvasásra is buzdították a gyerekeket.
A harmadik asztalnál Kékesi Alexandra ült. Nem mesélt. Kérdezett. Kíváncsivá tette a gyerekeket. Provokálta őket: találják ki az élettörténetét. A fiatalok bele is mentek a játékba. A legkülönfélébb elképzelésekkel írták le őt, színezték ki életét. Nagy mértékű emberismeret, értelmezési készség vagy egyszerűen csak megérzés volt a gyerekekben, mert sok mindent kitaláltak Alexandráról. Például azt, hogy egy szociális szervezetnél dolgozik, van autója és jogosítványa is hozzá. Alexandra pontosította a róla festett képet, és azzal egészítette ki történetét, hogy mentorként dolgozik. Mentor-pedagógusi munkájának egyik tudatosan használt eszközét húzta alá az interaktív beszélgetéssel, amelyet a fiatalok körében kezdeményezett. Magatartása barátságos és érdeklődő volt, érezték a gyerekek is, hatására személyes történetfoszlányokat osztottak meg magukról. Értékes pillanatok voltak. Kapcsolatok mélyültek általuk.
Játék, tűz, tánc
A különböző szakmák és életutak megismerésén túl a napot könnyed játékosság lengte be. Tollaslabda röpködött a levegőben, focilabda gurult füvön és asztalon, színes bábuk között. Sötétedésre feléledt a tábortűz, a jókedv magával ragadó táncba torkollt.
Fesztivál bujkált a műhelymunkák kulisszái mögött
Szeptember 2-án egy képzeletbeli fesztivál megtervezése nyújtott keretet mindazon műhelymunkáknak, amelyeken a gyerekek gyakorlati úton próbálhattak ki különféle mesterségeket.
Az első csoport egy romáknak szóló zenei fesztivált szervezett Kékesi Alexandra rendezvényszervező műhelyén. Röpködtek az ötletek, sercegtek a filctollak, néha csöndes agyalás szakította félbe a tervezést, majd a PR-műhely borsos árajánlata hozta vissza az ötletelőket a valóságba, míg végül kölcsönös megegyezésre jutottak.
A második csoportban a PR, azaz a kommunikációs és közkapcsolati referensek munkájába kóstolhattak bele a résztvevők Urs Gabriella vezetésével, aki a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem harmadéves hallgatója Marosvásárhelyen, kommunikáció szakon. A PR-csapatot alkotó gyerekek plakátot és címert is készítettek Bojoievschi Évával, amelyeket arculati elemekként ajánlottak föl a rendezvényszervező csapatnak. Az anyagok egy része a gravírozás különleges technikájával készült.
Ezzel párhuzamosan Tókos Norbert fafaragó műhelyén szorgos fiatalemberek dolgoztak a fesztivál fából készülő, kézzel megmunkált díszletelemein. Elmélyült, komoly munka zajlott, amelyre utólag is jólesően gondoltak vissza a csapattagok. A rendezvény ínyencségeiről a szakácsműhely gyakornokai gondoskodtak, akik egy ízletes román desszertet, a Papanași-t, készítették el a résztvevők számára Gerebenes Éva vezetésével.
Csobbanás a szentegyházi strandon és táborzáró táncház
A délelőtti munkát szórakoztató fürdőzés, beszélgetés és társasjátékozás váltotta föl a szentegyházi strandon, amelynek működéséről és érdekességeiről előzetesen a fürdővállalat igazgatója mesélt a gyerekeknek. Este örömteli emlékképeket idéztünk vissza, amelyek között felbukkantak a rendezvényszervező műhely izgalmai, az új ének dallamai, az ÉlőKönyvtár szereplői és történetei, valamint a fafaragó műhely megnyugtató csöndje. Hamarosan táncba feledkeztünk, még egy utolsóba, mielőtt hazatértünk.
Orbán Júlia
Forrás: caritas-ab.ro
