Ha a Kis(boldog)asszony napja kifejezést halljuk, eszünkbe juthatnak régi emlékek: ilyenkor már árgus szemekkel figyeltük a villanydrótokat, amelyeken sormintát képeztek a fecskék. Köztudomású ugyanis, hogy ezek a kis hasznos madarak ekkor kelnek szárnyra, hogy tavaszig viszont se lássuk őket. A gólyáknak általában már hűlt helyüket találjuk szeptember 8. körül. De mit tudunk az ünnepről magáról, a hozzá kapcsolódó népszokásokról egyáltalán?
Ekkor született Szűz Mária?
Kisboldogasszony (vagy röviden: Kisasszony) napján ünnepeljük Megváltónk édesanyjának születését – Jézus Krisztus és Keresztelő Szent János mellett csak Szűz Mária világrajövetelét ünnepeljük. A katolikus egyházban megemlékezünk halála napjáról is, ugyanakkor egyik esemény konkrét időpontját sem ismerjük, a kora keresztény hagyományra alapozva megőrizték emlékezetükben a helyet, ahol a Szűzanya testestől mennybe vétetett – de e tekintetben is legalább két állítás létezett: Epheszosz és Jeruzsálem.
Szűz Mária születésének körülményei teljesen ismeretlenek, a Szentírás sem őrzött meg róla semmit, csupán egy kora keresztény hagyomány formálta meg életrajzát, amely Jakab protoevangéliumában maradt fenn, azaz egy, az egyház által nem hitelesített tartalmú iratban. A hitelesítés hiánya azonban nem akadályozta meg a terjedését, még a 16. századi magyar kódexirodalomban is fellehetőek nyomai. Ugyanakkor megjegyzendő dolog, hogy csak a Jakab protoevangéliumára hagyatkozva ismerjük a Szűzanya szüleinek nevét, semmilyen más forrás nem állt rendelkezésre erről, és bár az iratot nem kanonizálták, a keleti és a nyugati egyház is tényként elfogadta Anna és Joachim nevét.
A jeruzsálemi hagyomány úgy tartotta, hogy Szűz Mária Názáret mellett, Sepphorisban (ma: Saffuriya, Izrael) született, ezért azon a helyen templomot emeltek Szent Anna tiszteletére, és annak a felszentelési dátumán, szeptember 8-án emlékezünk meg a Szűzanya születéséről. Az ünnep maga még későbbi eredetű, vélhetően a 7. századtól vált egyetemessé a katolikus egyházban.
Kisasszony napja a magyar és az erdélyi néphagyományban
Bevezetőnkben röviden utaltunk egy népi megfigyelésre, amely széles körben elterjedt, és a fecskék vándorlásával áll kapcsolatban. Kevésbé ismert a mai napra vonatkozó magyar népszokások közül a napba nézés rítusa – ami ismerősen cseng fülünknek Csíksomlyó és a pünkösdi napfelkelte kapcsán, de más kontextusból már nem. Bálint Sándor feljegyezte, hogy gyűjtésének idején Tápén még élő szokás volt, hogy a nők a Tisza-parton várták a napfelkeltét, hogy ha arra érdemesnek bizonyulnak, meglássák benne Máriát. Ugyanezt a szokást említik a 20. században még az Ipoly-mentéről is. Ezt a rítust vélhetőleg a Stella puerpera Solis (hajnali szép csillag) Mária-titulus ihlethette.
Ugyanő írt arról, hogy a 20. században Kisboldogasszony-nap hajnalán szokásban volt Szeged körül a Maros torkolatánál a „radnai vízben” (megj. így nevezték a Marost) megmosdani, ami összefüggésben állhat az aznapi máriaradnai búcsúünneppel, amelyre Trianon előtt a szegediek maguk is elzarándokoltak.
De számtalan mezőgazdasággal összefüggő megfigyelés és elképzelés is kapcsolódott Kisboldogasszony napjához. Voltak vidékek, ahol ekkor kezdték az őszgabona vetését, máshol – például Háromszék egyes részein – épp ekkorra be kellett fejezni, hiszen nem volt ritka, hogy a hidegek hamarosan lehúzódtak a nyájakkal együtt a hegyekből. Kocsis Károly összeállításában idéz is egy vonatkozó háromszéki mondást: „Ha szeptember tízig nem teszed a magot a fődbe/, Hadd az Istennek, hogy legyen magja örökre!” De a Mária születésének emléknapján ha csapadékosra fordult az idő, annak is tájegységenként más jelentőséget tulajdonítottak, volt ahol, a szép időre és jó szőlőtermésre (és áttételesen a jó borra) látták ebben a garanciát, máshol éppen hogy az esős időszak beálltát jelezte. Ennek érthetően domborzati okai vannak, és nem magával az ünnepnappal, annak tartalmával van összefüggésben a kijelentésekbe és rigmusokba kódolt tanítás, semmit magával az ősz beálltával. (Erdély-szerte számos további megfigyelést is lejegyeztek, a székelyföldiek közül néhányat fent említett összeállítás bővebben is ismertet.)
Búcsújárás, búcsújárók
Magyar nyelvű egyházmegyéinkben számtalan templomot vagy kápolnát szenteltek Mária születése emlékére. Az egyházmegyék honlapjai és/vagy direktóriumai alapján készítettünk összefoglalást az érintett településekről, közösségekről. gyulafehérvári egyházmegyében ezt a titulust viseli: Tövis, Aninósza, Sztrigyszentgyörgy, Bólya, Almakerék, Zalánpatak, Zágon, Imecsfalva, Alsókapnik, Bálványosváralja, Egeres, Marosugra, Torda, Koród, Székelyvécke, Jobbágytelke, Szászrégen, Tusnádfürdő, Csíkrákos, Gyergyószentmiklós: örmény templom, Lövéte, Zetelaka, Hármasfalu, Nagyág, Csíkszentgyörgy: Egerszék, Csíkmindszent: Hosszúaszó, Székelyudvarhely: Ugron-kápolna. A szatmári egyházmegyében a szaniszlói, láposbányai, turcbányai, nagybocskói és pálfalvai templomok titulusa Kisboldogasszony. A nagyváradi egyházmegyében Bélfenyér és Szentjobb templomait ajánlották Szűz Mária születése oltalmába. A temesvári egyházmegyében pedig Temesvár-Józsefváros, Dognácska, Győröd és Krassóalmás templomainak titulusa Kisboldogasszony. Ezek mellett a két nagy Mária-kegyhelyen, Csíksomlyón és Máriaradnán is ünnepi miserend várja a zarándokokat.
A búcsújárókról ismét csak külön cikket írhatnánk, Bálin Sándor és Barna Gábor ezt a maguk rendjén meg is tették, talán egy-egy jelenkori reflexióra lenne szükség: mi él a korabeli búcsús hagyományokból?
Jelenünk
Minden joggal érdeklődhet az olvasó, hogy mi szükségünk van ma, az időjárás-előrejelző applikációk korában arról, hogy eleink esőre-fagyra-termésre vonatkozó megfigyeléseit átörököljük, kényelmes személygépkocsik korában a négy (vagy több) napos gyalogos zarándoklatokról elevenítsük fel az emlékeket, és mire szolgál nekünk, ha tudjuk, a fecskék „itt-tartózkodási engedélye” mával lejárt. Természetesen semmire, mindenre van kézenfekvőbb megoldásunk, és vélhetően ma már a Maros torkolatánál sem mosakszik senki Kisasszony napja hajnalán, miért is tenné – és merné-e tenni? Ha fellapozzuk Bálint Sándor, Barna Gábor és más kutatók könyveit, írásait, nagyon aprólékos adatolására találhatunk a huszadik századi valóságra vonatkozóan. Vélhetően nem tanuljuk vissza mindazt, ami az idők során kikopott vallásos gyakorlatunkból – de a jelenünk megértéséhez és átéléséhez szükséges a múltunk ismerete, és talán mégis elsajátíthatunk a magunk számára ezt-azt, akár gyakorlati, akár spirituális szempontból. (Például: az ünnepnapi dologtiltás minden szempontból hasznos lehet, főleg manapság, amikor az életvitelünk kulcsszava a rohanás.)
Adatok forrása: Kocsis Károly: Ma Kisboldogasszonyt ünnepeljük / Székely Hírmondó. Bálint Sándor – Barna Gábor: Búcsújáró magyarok (Szent István Társulat, 1994).
