A kárásztelki missziós napra szeptember 2-án érkezett meg a missziós kereszt Székelyhídról. A rózsafűzért követően keresztúti ájtatosságot tartottak a templomkertben lévő stációknál. Ezt követően a résztvevők tanúságtételeket hallhattak, melyben Lőrincz Aranka mindenkit arra bátorított, hogy a remény zarándokaiként bízzák magukat Istenre, akinek a segítségét többször is megtapasztalta az életében történt kihívások során. A missziós évben minden hónapban különböző plébániák fogadják a missziós keresztet, amely 2024 decemberében Nagyváradról indult, s idén oda is tér vissza, hangsúlyozta Böcskei László püspök a szentmisén.
Mellan Bálint kisdiák családjának vallásos életét osztotta meg a hívekkel, életére a bibliából idézett: „Aki pedig magot ad a magvetőnek, és eledelül kenyeret, megadja és megsokasítja vetőmagotokat, és megszaporítja »igazságotok gyümölcsét.«”
Gózner Artúr tasnádi hitoktató, állandó diakónus arról szólt, hogy diakónusként legfőbb feladatának tartja, hogy hidat képezzen a hívek és a pap között. „Közel voltam Istenhez ministránsként, s közel vagyok mint diakónus, de lehetnék még közelebb, mert Istenhez mindig lehet még közelebb kerülni” – mondta.
Szőke Sándor lazarista szerzetes missziós beszédében Isten ember iránti szeretetét emelte ki: Isten szeretetének a befogadására mindenki képes, mert ez egy ajándék, ha hagyjuk. A missziós nap az isteni szeretetet akarja átadni számunkra, s így akar tovább küldeni minket, mint zarándokokat. „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” – idézte a szentírást missziós beszédének végén.
A főpapi szentmisében Böcskei László nagyváradi római katolikus megyés püspök úgy fogalmazott: „a missziós évben minden hónapban különböző plébániák fogadják a missziós keresztet, amely 2024 decemberében Nagyváradról indult, s idén ide is tér vissza. Minden hónapban a keresztben van a megváltásunk, a keresztben megerősödve mehetünk tovább. Nem akarunk félelemmel közelíteni hozzá, hanem rátekintve Isten szeretetére gondolunk, arra, amely Jézus Krisztusban mutatkozott meg számunkra, ez a mi reményünk. Az az egyedüli fogódzó ebben a viharos világban, amely a célhoz vezethet bennünket. A rajtuk lévő táblák nemcsak közösségeket jelölnek, hanem a mi egységünket is. Az itt összegyűlt bihari, szilágyi, szatmári zarándokok, mindannyian legyünk a remény forrása a világban.”
